Nem is reméltétek, hogy egyszer vége lesz ennek a listának, ugye? Maradjunk annyiban, hogy mint mindennel, ezzel is rendesen elmaradtam, de a blog életében kb. először sikerül befejeznem egy több bejegyzésből álló projektet. Igen, már bonthatjátok a pezsgőket és készíthetitek hozzá a fagyos eperszemeket. Hatalmas a buli. Ahogy most állnak a dolgok, valahogy le kellene zárnom ezt a projektet. Nem tudom, mit mondhatnék. Hogy túl sok szép ember lett híres. Ez például nagy problémám. Meg hogy az első ötben minimális lesz a meglepetés azok számára, akik egy kicsit is ismernek. Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, hogy ti kiket gondoltatok ezekre a helyekre. Mármint hogy szerintetek én kit teszek oda. Na, értitek. Szívesen mondanám, hogy az egész lista teljesen irreleváns mert megtaláltam életem szerelmét, de erről még nincs szó. Addig is élvezzétek ezt! Előbb a 20-tól 5. helyezett emberkékig, a tovább után pedig jönnek a legleglegjobbak.

Vannak az ilyen alkalmak, amikor annyi mondanivaló felgyülemlik bennem, hogy igazából azt sem tudom hogyan és mivel kezdjem, és egyáltalán mit és mennyit meséljek el. Természetesen voltak ötleteim, hogy mégis milyen lehet pesti egyetemistaként tengetni a mindennapjaim, de teljesen más gondolatban végigjárni az utat, mint aztán ténylegesen rákerülni, és rájönni, hogy hiába tanulmányoztad előtte órákig google mapsen, ilyen utcákra még csak véletlenül sem emlékszel.

Ezután a szépen kibontott költői kép után akkor most megpróbálnám komolyra fordítani a szót. Történt ugyanis, hogy augusztus harmincegyedikén felköltöztem ide a csodás fővárosunkba. Kiskoromban kifejezetten utáltam valamiért Budapestet, és ez nem is nagyon változott egészen két évvel ezelőttig. Akkor elkezdtem egyedül felfedezni magamnak a várost, tömegközlekedést használni, beülni barátokkal különböző szórakoztatóipari egységekbe, és így rá kellett döbbennem, hogy amellett, hogy BP eszméletlenül büdös és koszos a falusi friss levegőhöz szokott parasztlány - imidzsemnek, igazából nagyon szép tud lenni. Meg izgalmas, meg pörgős, meg olyan kis magyar, a legjobb értelemben. Így igazából vártam ezt az egész költözés-mizériát. Direkt nem írtam a nyáron a lakhatási gondjaimról, mert július elejétől kezdve ezek nem igazán léteztek, mivel felvételt nyertem egy szakkoliba. Nem fogom a nevén nevezni, mert miért tenném, de itt lakok a Gellért-hegyen ( nem tudom hogy kell írni, pedig az ilyeneket annyiszor lenyomták a torkunkon nyelvtanóra címen), szóval olyan sok választási lehetőség amúgy sincs. A kolesszal amúgy így állapotilag minden a legnagyobb rendben, egy volt osztálytársammal ketten birtoklunk egy böszmenagy szobát, ami még ugyan nincs kidekorálva, de ami késik, nem múlik. Az egész cucc úgy kb. 17-20 perc tömegközlekedésre van az egyetemtől, ami így egy-két esetet meghallgatva nagyon optimális. A társaság is egyenlőre A+++, olyan harmincat súrolja az évfolyam száma, ennek kb. kétharmada fiú, ami ha engem kérdeztek, a tökéletes elosztás. Jobban tehát nehezebben járhattam volna, mivel mindenképp koleszos szerettem volna maradni, és az elsőéves corvinusos kolesz valószínűleg a nyomába sem ér ennek (távolságban legalábbis biztosan nem).

Azért szerintem hatalmas előny, hogy hat év tapasztalattal érkeztem, így tapasztalt kollégistaként legalább ennek a létnek a sajátosságaihoz nem kellett hozzászoknom. Épp elég volt az egyetem. Szegény kis BCE-t legtöbben itt csak szabadidőközpontnak becézik, így aztán természetesen fél év pihentető alvásra és nyugalomra számítottam. (Nem) Tény, hogy nincs annyi órám, mint gépész vagy orvosjelölt bajtársaimnak, és hogy viszonylag nyugodt és szellős órarendem van, de azért itt sem hagynak minket teljesen nyugton. Főleg, ha valaki olyan lelkes és céltudatos (egyelőre), mint én. Igazából ugye vzválasztó kérdés például, hogy bejárok-e majd előadásokra. Természetesen szeretnék, hátha ez majd segít jobban átlátni a dolgokat, de sajnos hatszáz emberrel körülvéve, másfél órán keresztül sokkal nagyobb az esélye, hogy becsukódnak a szemeim, és úgy kell majd felverni, hiába aludtam fél tizenegyig. A gyakorlatok sokkal gyorsabban telnek, és valamiért engem jobban le is kötnek, így azokat majdhogynem élvezem. Mert amúgy itt jön az igazán sokkoló dolog: igazából érdekel az, amiről szó van. Valamiért egyáltalán nem tartom unalmasnak, hogy mi a különbség a Bt. és a Kft. között, vagy hogy mik a keresleti és a kínálati függvény sajátosságai. Persze így másfél hét után még merész lenne bármit is kijelenteni, de az azért már most látszik, hogy nem lőttem teljesen mellé, amikor ide jöttem. A legtöbb órán tehát jól elboldogulok, a vállalatgazdaságtan, a mikroökonómia és matek I. is tele lesznek kihívásokkal a félévben, egyedül egyébként az angollal szenvedek. Ami furcsán hangozhat tőlem, de ez van. Felvettem ugyanis a felsőfokú szakmai angol kurzust és holy shit, rá kellett jönnöm, hogy borzalmasan nem vagyok képben ilyen gazdasági kifejezésekkel angolul. Nagyon szomorú, de erre kell tanulnom a legtöbbet. Mindegy, legalább intenzív és tényleg használ, pedig általában nem ezt hallom az egyetemi nyelvórákról. Magukba az egyetemi épületekbe is szerelmes vagyok egyébként. Örök dilemmám volt, hogy egyszerre szerettem volna egy régi, patinás épületben és egy láthatóan modern épületben tanulni, hát most bejött az élet. Mindkettőnek megvan a maga varázsa, és egyelőre sikerült nem eltévednem az órákra menet, úgyhogy mindenképp pozitívnak értékelem a dolgokat. Jajj és az emberek. Mindig van kivel beszélgetni egy-egy unalmasabb előadáson, és a legjobb, hogy mindig össze lehet futni ismerősökkel, hogy még a húsz perces szüneteidből is percek menjenek el arra, hogy velük társalogsz. Tényleg van egy hangulata.

Amit viszont a legjobban élveztem az elmúlt két-három héten, az minden idő, amit nem az egyetemen töltöttem. Komolyan mondom, én imádom ezt a tömegközlekedést. Igaz, hogy kb. kétpercenként elüttetem magam valamivel, mert nagyon hamar rászoktam a bunkó, bármikor átsétálok a piroson ha  nem látok veszélyt életmódra, de ezt leszámítva hát istenkirály minden. Van metró, hetente csak egyszer robbannak le a buszok, ki lehet próbálni a trolit, a villamosnak mindig minden ajtaja kinyílik, hát ez egy csoda. Napokig el tudnék csak gy közlekedgetni a városban. Beteges dolog, tudom. Aztán imádom, hogy akárhová megy az ember, mindig ismerősökbe bukkan. Mondjuk lehet, hogy ezt pár hónap múlva már nem fogom annyira értékelni, de egyelőre nagyon jól jön. Imádom, hogy minden reggel látom a Parlamentet, ahogy suliba megyek, és így wow egyszer csak ott van. Behalok az épületektől. Szeretem a japán turistákat, az olcsó kínai éttermeket, a 200 forintos pizzaszeleteket. Az első két hétben azért rendesen adtunk a szociális életnek is, viszonylag gyakori vendég voltam az ilyen kis corvinusos partikon, de néha a baráti társaságunkkal is iszogattunk, biztos ami biztos. Ezt azért nem szeretném ennyire rendszeresen művelni, de néha nem rossz. Ilyen fáradtgőzkieresztőnek megteszi, Talán egy valami hiányzik néha, és az az egyedüllét. Nem tudjátok, mennyire élvezem például, hogy ezt a posztot úgy írhattam meg, hogy senki nem ugrál körülöttem. Meg aludhatnék néha egy kicsit még többet. De egyébként... wait for it, wait for it... boldog vagyok. És ez sokkal több, mint amire számtottam két hét után.