Szeretek nyolcvanas években slágerré vált örökzöldekből idézgetni bejegyzéscím gyanánt, mert világmegváltó terveim között az is szerepel, hogy ha uralomra török, elrendelem, hogy minden buliban csak ezeket a csodákat lehessen játszani. Kezdhettek félni.

Nem azért nem írtam, mert nem lett volna mit mesélnem. Még csak nem is azért hanyagoltam el életem ezen részét, mert hirtelen minden kedvem elment az írástól. Arra sem igazán foghatom, hogy túl fáradt voltam hozzá, mert bár túl kellett élnem egy vizsgaidőszakot és egy hónapnyi "vissza az egyetemre" szenvedést, összességében bőven lett volna lehetőségem jelentkezni az elmúlt két hónapban.

Mégsem tettem, ennek pedig egyetlen nagyon egyszerű oka van. Nem tudtam eldönteni, miről meséljek és miről ne. Lassan másfél éve megvan a chameleon blonde, és még most sem igazán döntöttem el, mi a rendeltetése. Ahhoz, hogy ez az anyag vállalható legyen bármilyen közönség előtt, nagyjából két tonnányi személyes részt kellene eltüntetnem, valamiért viszont azt sem merném mondani, hogy csak egy "fogmosó-élményleíró" blogról beszélhetünk (Ugyanitt: mikor volt utoljára menő használni a fogmosós blog kifejezést? 2008 vagy 2009?)

Persze, érthetjük az egészet a személyiségemhez. Ha valami, ez a ziláltság és a kuszáltság rám ugyanannyira jellemző, mint a blogra. Mindenbe bele szeretnék kezdeni, egyszerre ezer dolgot csinálnék, kapkodok és sietek, és mi lesz a vége? Természetesen az, hogy semmit nem valósítok meg rendesen. Egyszerűen képtelen vagyok a seggemen maradni és véghezvinni, amiket elterveztem. Nem allokálom rendesen az energiáimat (és még ahhoz is lusta vagyok, hogy megkeressem, hogy egytől tízig terjedő skálán mennyire volt logikátlan lépés itt használni az allokál szót).

De ha már itt vagyok, mesélek. És közben csapongok majd ide-oda, hogy végképp követhetetlen legyen csodás visszatérésem a klaviatúrához. Elvégeztem az első félévet az egyetemen. Ami egyrészről örömteli, mert megint bizonyítottam magamnak egy kicsit, hogy akkor is tudok tanulni, hogyha sokkal kevesebb az ösztönző erő, mint eddig. Nem lett hármasom, ami szintén tekinthető jó hírnek, de természetesen örök maximalista énem valahol mélyen marcangolja magát azért a pár négyesért, ami becsúszott. De megtanultam már saját magammal együtt élni, és believe me or not, egyre jobban kezelem ezt a helyzetet.

Bele is kezdtem nagyon lelkesen a második félévembe.. nem, igazából nem ez történt. A félév első napján ugyanis rámtört a háromoldali emberiszony és úgy éreztem, képtelen lennék egész nap mosolyogni, kérdezősködni és úgy alapjáraton emberek között lenni, így rögtön az első hétfőmet az ágyban töltöttem. Ami azért is nevetséges, mert ha valaki, én nem vagyok az a típus, akit könnyen elér a rosszkedv és a letargia, és az elmúlt fél-háromnegyed évben minden okom meg is volt arra, hogy könnyed és boldog és vidám és kedves és aranyos legyek. De összeomlottam, mint egy kártyavár és tényleg röpke egy hónapra volt szükségem, hogy rendbe tegyem magam lelkileg. Most már tényleg újra a régi vagyok, és nem is értem mi ütött belém és melyik varázskalapból húztam elő ezt a téli depresszió kártyát.

Erről a második félévről röviden annyit szeretnék elejteni, hogy borzalmas. Hosszabban, rengeteg órám van és bár a többségük érdekel, a beadandó és zh-mennyiség sokszorosa az előző félévinek, és úgy általában nem látszok ki a milliónyi tennivaló körül. Ennek ellenére mint egy őrült pakolom magamra az újabb és újabb súlyokat. Március közepétől ugyanis valószínűleg sikerül elkezdenem a norvégtanulást is a spanyol mellett, és igen, szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire izgatott vagyok. Remélem, tényleg minden a tervek szerint fog haladni és pár hónap múlva már mindenkinek menőzhetek azzal a pár kifejezéssel, amit magamba szívok.

Próbálom közben eldönteni azt is, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Igazából pont azt imádom a nemzetközi gazdálkodásban és ezt tartom a legnagyobb előnyének, hogy nem érzem, hogy bármiben is korlátozna. Tudom, tudom, pontosan tudom, hogy nagyon sok ember számára az a legfontosabb, hogy tudja, mi legyen. Hogy megmondják neki, hogy kislányom, ha elvégzed ezt a szakot, akkor ügyvéd, könyvelő, orvos vagy építészmérnök lehetsz. Valamiért viszont a környezetemben lévők többsége nem tudja elfogadni, hogy én nem erre vágyom. Nem látom magam a jövőben, ahogy egyetlen szakmánál leragadva, egész életemben ugyanabban a közegben mozgok. Ahhoz egyszerűen túl sok minden érdekel. Mindenbe belekóstolnék egy kicsit, belenéznék, aztán keresnék mást. Ilyen szempontból pedig nem érzem úgy, hogy rossz döntés lenne az ng, sőt. Ennek ellenére persze mindenképp szeretnék majd sunyiban egy második szakot is elvégezni, és egyelőre, akármennyire is viccesnek tűnik, a szabad bölcsészet tűnik befutónak, azon belül is a filmelmélet és filmtörténet szakirány. Elég éles váltásnak tűnhet a régi terveimhez képest (hol van már a pszichológia ingoványos talaja és a nemzetközi tanulmányok?), de mindenképp szeretnék olyat is tanulni, amit szeretek. Amiért tudok rajongani. Amihez nem úgy ülök le, hogy jajj, már megint ilyen hülyeséggel kell foglalkozni, hanem ami leköti a figyelmemet és magával ragad. És kerülgethetjük a forró kását akármeddig, a vége úgyis az lesz, hogy az elmúlt egy-két évben ezt a szerepet az életemben a filmek töltötték be. De messze van még az, hogy én nekiálljak a szabad bölcsészetnek, egyelőre pezsgőt bontok majd akkor is, ha ezt a félévemet sikerül abszolválnom.

Ennyi nyafogás és értelmetlen filozofálgatás után viszont megérdemli mindenki, hogy egy minimális kontent-szaga is legyen ennek a bejegyzésnek, így nagyon röviden összefoglalom, milyen gyöngyszemekre bukkantam kéthónapos száműzetésem alatt.
Nagyjából végigdaráltam az Oscar-esélyes filmeket még a díjátadó előtt, és egyértelműen a Whiplash nyerte nálam a kört, ha és amennyiben arról szólt a verseny, hogy melyik produkció érintett meg a legjobban. Sőt, kijelenthetem, hogy igazi érzelmi töltettel csak ez a film (és a Hős6os) látott el, de természetesen a maga nemében valahol a Birdman is belopta magát a szívembe, csak egészen más megközelítésből. Az Imitation Game sem volt kifejezetten rossz, sőt, összességében tetszett, csak az előző két film plusz a rengeteg meg nem értett zseni Oscar-film mellett nálam nem robbant akkorát. Ahogy a Theory of Everythingnek is megtaláltam a saját hibáit, bár Eddie Redmayne szerintem jó volt, és képes vagyok őt megvédeni a furcsa kritizáló fazonok elől. Leszámítva az akadémiai kötelezőket, nagyon tetszett még az idei felhozatalból a Kingsman, a legnagyobb meglepetés volt, abszolút nem vártam tőle sokat és a humora teljesen lenyűgözött. "Szerencsém" volt már a Szürke 50 árnyalatához is, és bár szerintem lehetett volna sokkal-sokkal rosszabb is, természetesen messze a leggyengébb dolog volt, amivel az elmúlt pár hónapban találkoztam.

A sorozatokkal sem haladtam úgy, ahogy kellett volna, de pár elmaradást legalább sikerült pótolnom. Átestem a House of Cards tűzkeresztségemen, le is daráltam szépen az első két évadot, hát megér egy misét ez a sorozat, meg Kevin és Robin (ez így olyan, mint egy ZS kategóriás képregénycím). Megismerkedtem az In The Flesh-sel is, és nagyon örülök, hogy így tettem, hiányoztak már a brit sorozatok az életemből. Elkezdtem végre, így egy évtizednyi késéssel a Supernaturalt is, az első évad nagyon kellemes meglepetés volt, de el nem tudom képzelni, mikorra fogom majd behozni a lemaradásom. A Glee is folytatódott, de bár ne tették volna, nem is tudok mit kezdeni ezzel a hatodik évaddal, gyengébb, mint valaha, de ezt a pár részt csak kibírom valahogy, aztán majd megszakadhat a szívem, hogy ennek a sorozatnak is vége van. Tv-t nem sokat néztem ebben a két hónapban, egyedül a Rising Start követtem többé-kevésbé, mert nem csalhatom meg a tehetségkutató-rajongó énemet sem. Örültem Mira győzelmének, bár nálam az abszolút favorit Fehérvári Gábor Alfréd volt, ölni tudnék egy ilyen hangért, szerintem zseniális tehetség. Megy A Dal is, igazából rettentő lázban kellene égnem, hogy kit küldünk ki az Eurovízióra, de egyszerűen egyik dal sem fogott meg annyira, hogy szurkoljak neki. De a májusi bécsi hacacárét már nagyon várom.

Zene, zene, zene. Ilyenkor télen mindig nyitott vagyok az újdonságokra, így rengeteg kis csodára leltem a spotify segítségével. a Catfish and the Bottlemen albumáról posztot is tervezek írni, egyelőre legyen annyi elég, hogy nagyon nagy kedvenceimmé váltak, ahogy belopta magát a szívembe Catey Shaw és Katie Herzig is. Azért természetesen az év elejét zeneileg nálam elég erősen a Fall Out Boy új albuma uralta, az AB/AP erős anyag lett, és elképesztően fülbemászó dalokkal jöttek elő Pete-ék, az Uma Thurman, a Jet Pack Blues és a 4th of July konkrétan hetekig jártak a fülemben.

Véget ért a mese mára, ha minden igaz. Igyekszem gyakrabban jönni, de azt hiszem, ígérgetnem már teljesen felesleges.