Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték el a BBC Sound Of 2015 díjat. Ez sokáig nekem sem mondott semmit, de olyan elődök után jutott el hozzájuk az elismerés, mint Sam Smith, Ellie Goulding, Jessie J, Mika vagy Adele, akik azért azóta rendre álomszerű karriert tudhatnak maguk mögött. A rádiók által még itthon is felkapott King után így elég magas elvárásoknak kellett megfelelniük a srácoknak, Mike-nak, Emre-nek és Olly-nak, mikor kiadták debütáló albumukat, a Communiont, ami a héten került a boltokba és így hozzám is.

Ha a média és a kritikusok magas szintet vártak a fiúktól, akkor az én elvárásaim már felhőkarcolóknak voltak tekinthetőek. Nem is feltétlenül a King miatt, bár ez az első kislemez az év egyik, ha nem legjobb popdala és a szöveggel és a videóval együtt valami olyan egységet és konstrukciót alkot, amit abszolút nem várnék el egy épphogy megalakult friss bandától. Ami viszont még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám, az a többi, az elmúlt egy évben megjelenő dal volt, hiszen mind a Take Shelter, a Desire, a Shine és a Real is már jóval a lemez megjelenése előtt bezárta magát a szívembe. Nagyon nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az anyag végighallgatásába, hiszen kíváncsi voltam, tudnak-e még meglepetéseket okozni Ollyék, vagy egyáltalán képesek-e azt a magas színvonalat hozni, amihez hozzászoktattak.

Könyörgöm, hadd mondjam ki a lehető legegyszerűbben: IMÁDOM EZT AZ ALBUMOT. Minden hibája, minden apró tökéletlensége ellenére vált a kedvencemmé már az első hallgatás után, mindezt úgy, hogy én hosszú-hosszú évekig arra szavaztam, hogy rendes, domináns gitárjáték nélkül márpedig nem létezik jó zene és az "elekronikus zene" (is this even a thing?) csak rossz lehet. Azóta persze már számtalanszor mea culpáztam, rá kellett jönnöm, hogy az élet nem ilyen egyszerű, és ebben azért a Communionnak is szerepe volt.

A Foundation számomra inkább egy introként és bevezetőként üzemel, mint teljes értékű dalként, annak viszont tökéletes: letisztult, és nagyjából megmutatja, mire várhatunk az elkövetkező bő egy órában. A Real szerintem azért is  válhat az egyik legnagyobb kedvenccé a későbbiekben, mert nagyon egyszerűen tud a dalszöveggel mindenki összhangba kerülni, aki próbált már másnak megfelelni, esetleg olyan emberbe szeretett bele, aki ezt nem viszonozta. Ez a sok bizonytalanság és önbizalomhiány egyébként az egész albumon végigvonul, szinte mindegyik dalban érezhető a sebezhetőség, amit Olly hangja szerintem remekül hoz vissza, abszolút tükrözi azt a törékenységet, amit a dalszövegek hordoznak. A Shine zenei alapja számomra telitalálat lett, a refrén pedig talán a legfülbemászóbb az egész albumról. Nem csoda, hogy ez a dal hozta a King után a legnagyobb sikert az együttesnek, a UK Top 40 második helyéig sikerült felkúsznia és kellemes nyári sláger lehet belőle. A Take Shelter olyan szempontból lóg ki a lemezről, hogy a dallamvilága erőteljesen az R'n'B-re támaszkodik, és így egy kicsit kaotikus, de mégis fülbemászó hangzásvilágot képvisel. Épp ezért lett ez a legtáncolhatóbb szám az összes közül, nagyon jó kiegészítője a Communionnak. A Worship követi a kicsit gyorsabb tempót, amit az előző két dal hozott, stílusban viszont leginkább a Kinghez hasonlít, és az egyik legkönnyebben fogyasztható popdal lett az összes közül. A szöveg teljesen beleillik abba a képbe, amit Ollyék eddig a Reallel és a Take Shelterrel kialakítottak. Ezek után viszonylag éles váltás az Eyes Shut, ami egy gyönyörű, zongorára írt balladaként indul, és Olly hangja teszi különlegessé. A "Nothing's gonna hurt me with my eyes shut, I can see through them" sortól meg megbolondulok, annyira tetszik. Ha további fülbemászó, de minőségi popdalokra vágynánk, akkor nem kell messzire menni, mindent megkapunk a Tiestól. Ezt követi a még mindig az album húzódalának számító King, majd a Desire, ami ugyan dallamában követi a popdalok szabályszerűségeit, a szövege viszont legalább annyira átélhető és érthető, mint a Realé. A Gold és a Without szintén szépen beleillik ebbe a mintába, mindkét dal szerethető, bár nem kimagaslóan különlegesek a többi dal között. Ehhez képest engem a Border egészen felpezsdít, talán ez a másik "táncolható" szám a Take Shelter mellett, ráadásul olyan, mintha egyszerre két refrént kapnánk. Az album egy balladával, a Memoval zárul, ami valahogy egy kerek egésszé teszi a Communion történetét. Mind szövegvilágában, mind zeneileg összefoglalja és lezárja az albumot, megmutatja az erősségeit és kiteszi azt a három pontot is a végére, ami egy szép folytatás reményét jelentheti.

A Years & Years nagyon szépen találta meg azt a csapásvonalat az indie és a mainstream pop között, ami mindkét oldal hallgatói számára fogyaszthatóvá teszi őket, és ezt szerintem gyönyörűen képviselik a debütáló albumon is. Az igényes popzene, bár ma már kevésbé hiánycikk, mint pár éve volt, még mindig közönségre talál és ezért reménykedek abban is, hogy a Years & Years-t is később úgy emlegethetjük, mint Adele, Sam Smith vagy Ellie Goulding nevét. Addig pedig, ha másnál nem is, nálam eddig az év egyik legerősebb debüt lemezét sikerült produkálniuk.

A héten megfordultam a Volt Fesztiválon, így végre idén is elindulhatott a fesztiválszezonom, ami igazából 1-2 nap Szigetes munkában és az augusztusi Strand Fesztiválban fog kimerülni, hacsak nem keveredek le véletlenül újra a Veszprémi Utvazenére. Igazából a csütörtöki Bastille koncert előtt jutott eszembe, hogy rengeteg olyan ember/csoport állt már mellettem különböző koncerteken, akik halálra - de tényleg halálra idegesítettek. Ezeket próbálom most összeszedni. Ha bárki magára ismerne, ne vegye fel, én is természetesen rengeteg embert idegesítettem már, szóval no para.

Sikoltozó kislányok
Oké, szóval szerencsére elég sok olyan együttest szeretek, akiknek nem (csak) a tizenéves lányok (ami lényegében én is vagyok, szóval lehet, hogy bort iszok, de vizet prédikálok) tartoznak a célközönségébe, így általában el vagyok kényeztetve, mert nem kell koncertek előtt a nagyon felszínes fangirlködésüket hallgatnom, majd egész koncert alatt ott üvöltenek a fülembe. Egyébként nem is feltétlenül a sikoltozással van a baj, mert az én is szoktam csinálni, hanem hogy konkrétan az eszetlen marhák még akkor is visonganak, amikor az énekes épp beszél valamit és így ROHADTUL nem lehet hallani, mit mond. Nézzétek, én megértem, hogy valaki nem tud angolul, de jó lenne megadni legalább az esélyét annak, hogy aki szeretné, felfogja, hogy a kedvence miről beszél a színpadon. Na. Mértéket kell csak tartani. A mértékkel sikoltozókkal semmi, de semmi gondom nincs.

Mr. & Mrs. Know It All
Ha valaha valamilyen koncerten voltatok már, biztosan találkoztatók azzal az embertípussal, aki úgy érzi, ő a földkerekség legnagyobb rajongója, és rengeteg felhalmozott információáradatát a koncert előtt az egész közönséggel meg kell osztania. Nem is lenne ezzel baj, ha tényleg érdekes tényeket tudnánk meg, de amikor olyanokat hallgatsz egy órán keresztül, hogy [MEGTÖRTÉNT ESET!] Tudod hogy hívják az Arctic Monkeys új albumát? AM. Hogy miért? Hát mert A, mint Arctic, M, mint Monkeys, ééééérted? Igen bazdmeg értem.

Nyiff-Nyaff hercegnők
Az megvan, hogy ha előkelő (hahh fancy) helyet szeretnél egy viszonylag híres előadó koncertjén, akkor azért időben oda kell battyognod, fesztiválok esetén pedig akár több számodra érdektelen koncertet végigállnod? Na, eddig eljutnak a drágaságos hercegek és hercegnők is, csak azt nem mérlegelik, hogy ez milyen fizikai megpróbáltatásokkal jár. És akkor olyan 1-2 óra után elkezdenek hisztizni. Mindenen. Hogy meleg van. Hogy túl sokat ivott. Hogy nem mer többet inni, mert majd pisilnie kell. Hogy pisilnie kell. Hogy fáj a lába. Hogy milyen unalmas ez a koncert. Hogy miért vannak ilyen sokan. Hogy ő ezt nem fogja bírni. Mármint csesszétek meg, ez egy rohadt koncert/fesztivál. MÉGIS MIRE SZÁMÍTOTTATOK?

Az "X.Y. egy rohadt geci" csoport
Gondolom, ismerős helyzet, mikor fiatal fiúk a lányaikkal tartanak szolidaritásból vagy gyávaságból egy olyan koncertre is, ami őket nem annyira érdekli, sőt, esetleg kifejezetten nem bírják az adott előadót. Ilyenkor szokott belőlük előjönni a nagymenő swagyolo mittudomén mi, és elkezdik üvöltözni a legnagyobb rajongók között, hogy az adott énekes/zenekar egy nagy ratyi, egy rohadt geci, vagy hasonlók. Way to go, guys, ez ám a férfias és civilizált viselkedés, tényleg.

Beléd kötök, mint a beton
Van aztán a magyar, részeg, koncertre járó állatoknak egy külön alfaja, a kötekedősök. Ők arról híresek leginkább, hogy bármilyen apró atrocitás éri őket (valaki véletlenül nekik megy, rálépnek a lábukra, túl nagy a tömeg, stb.. ), elkezdenek kötekedni, és az egész koncert alatt azt hallgathatod, ahogy arról beszélnek, hogy ez a kis innuendo nekik az egész koncertjüket, az egész fesztiváljukat, sőt, az egész életüket tönkretette és mi lesz most velük. Ahelyett, hogy figyelnék azt a nyamvadt zenekart, akit állítólag annyira szeretnek. Furcsa egyébként, hogy ezek az emberek általában a harmincas korosztályból jönnek. Múltkor voltam egy Quimby koncerten, ott annyi ilyen volt, Dunát lehetett volna velük rekeszteni.

Freakin' Lovebirds
Na, komolyan, nagyon sok tündérien édes párocskával összehozott már a sors koncerteken, úgyhogy ezt ne vegyétek általánosításnak. Tényleg, például tavalyi Szigeten, Bombay Bicycle Club-on a világ legmenőbb szerelmespárjával beszélgettünk. De sajnos léteznek ezek a rohadt idegesítő egybenőtt identitások, akik, ha nincs szerencséd, akkor pont az előtted lévő sorban nyalják-falják egymást az összes szám alatt, kivéve, mikor a csávó nyakába veszi a nőt, és akkor meg konkrétan több számon keresztül csak egy segget látsz. Ünnepélyesen fogadom, hogy jövőbeli one and onlymmal nem, nem, és nem fogjuk ezt csinálni (és nem csak azért, mert valószínűleg sosem lesz majd képes a nyakába venni, kivéve, ha egy gorillát választok).

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Persze nagyon sok iszonyat jófej emberrel összeakadtam már ilyen helyeken, szóval ne képzeljétek el egy hatalmas kínzásnak az egészet (különben senki sem járna koncertekre).

Nektek is voltak hasonló élményeitek? Mit hagytam ki a listáról?