Oké, hónapok óta halogattam, hogy jelentkezzek valamivel, mert minden ötletemmel, ami elindult a fejemben, megakadtam kb. negyed óra után, de közben meg ijesztően üresnek és kihaltnak tűnt az oldal és HÁT TELE VOLTAM IDEGGEL, MAUNI. Na de, lófaszt, nincs is ibolya, igazából csak a mérhetetlen lustaságomat szeretem mindig kimagyarázni, ehhez már hozzászoktatok, lehet, hogy ez lesz az én vezérfonalam és ha már világhírű író, költő, fordító, blogger, vlogger, énekes és színésznő leszek, akkor így fognak emlegetni: jaa, ő volt az a csaj, aki a bevezetésben már mindjárt meg is magyarázta a bizonyítványát.

Az örömteli pillanat, amikor random kutakodni kezdesz egy táskában, amit nyáron használtál utoljára és találsz benne - mikor máskor, mint hajnali fél kettőkor? - két csomag mini nutellát. Most már semmi nem választ el a teljes boldogságtól. (ööööö maximum az, hogy pont az ilyen éjjeli nutellázásoknak, meg a stressznek, meg a sportolással szemben érzett ellenérzetemnek, meg a lustaságomnak, meg a mohóságomnak, meg minimális szinten a genetikának köszönhetően majd nem fogok beleférni semmilyen ruhámba. De ez részletkérdés)

Na de nem is ez a lényeg, hanem mi? Na mi? Sem mi. Mi sem. Abbahagytam, ígérem. Szóval, hogy mi van velem. Önző módon most erről szeretnék írni, leginkább azért, hogy amikor majd egy-két év múlva kétségbeesetten böngészem végig a blogom és apró jeleket keresek arra vonatkozóan, hogy valamikor életemben legalább egy kicsit boldog is voltam, legyen mit találnom. De miért vagy boldog Fanni, hát normális ez? Kinn vannak a papírok, behozzam, Móni?

Nem azért, mert olyan fényesen hasítok az egyetemen. Hogy is mondjam ,erősen tartom magam a középmezőnyben. De ez fele annyira sem aggaszt, mint gimiben gondoltam, hogy fog (god bless everyone, aki nem vár el tőlem semmi emberfelettit). Nem is azért, mert hirtelen rám talált életem szerelme és rózsaszín felhős ködmámoros szerelmes mennyországban úszom. Pedig vicces lett volna, ha végre készül egy bejegyzés, ami a magánéletemről szól, nem? NEM. Meg még csak amúgy nem is azért vagyok boldog, mert rájöttem, mit akarok kezdeni az életemmel, és akkor mostantól fuck police, irány Európa, töröm magamnak az utat.

Amúgy sokkal több köze lehet a jókedvemhez annak, hogy most ABBA összest hallgatok. Kicsit olyan vagyok, mint a parancsnok a csúfosan Mentőexpedícióra módosult Marsiból a hülye diszkómániámmal. De hát I can't help it, aki az ilyen zenéktől nem derül jobb kedvre, az őőő... könnyűzenei sznob, és ezért mélyen elítélem minden szinten. DE! A jó zene nem megoldás mindenre. Lelkesít még, hogy elkezdtem olaszul tanulni és csinálom mellette a spanyolt és MAMMA MIA! ezek a nyelvek annyira tündérien aranyosak! Hát hol vannak ezek a nyelvek a német SCHUNDENBUNDENKUNDEN-jeihez képest (nincs ilyen szó, nem kell  beszarni)? A mennyekben, ott.

Jó, ez nyilván a szarrágás volt, igazából azért vagyok ilyen kiegyensúlyozottan boldog az elmúlt másfél hónapban, mert olyan emberek vesznek körül, akik állandó jelleggel táplálnak impulzusokkal meg energiákkal, és komolyan, annyira egyszerűvé vált minden, csak azért, mert szeretem azokat, akikkel az időm nagy részét töltöm. Mármint annyira elképzelhetetlenül menő, hogy van kedvem kimozdulni az ágyamból, hogy van kedvem hozzászólni emberekhez, hogy van kedvem hosszú beszélgetésekbe bonyolódni, hogy van kedvem kimozdulni és élni, mint egy normális egyetemista, ez valami elképesztő! Ezt most nyugodtan magára veheti mindenki, aki olvassa, és valamilyen szinten jelen van az életemben. Tényleg.

Látjátok mennyi észbontó hülyeséget kellett végigolvasnotok ahhoz, hogy kiderüljön, hogy igazából ti vagytok a királyok? Hát, ez ilyen. Minden, másokkal kapcsolatos pozitív megnyilatkozásomnak ára van. Na, nem szívesen adom az emberek tudtára, hogy amúgy menthetetlenül imádom őket és nagyon érdekelnek. Csak ilyen rejtélyes félmondatokban.

Ha valaki eddig eljutott, annak tapzs tapzs hatalmas gratuláció, már csak a még ennyire sem érdekes rész van hátra, ahol leírom, hogy hogy módosította az agyam a popkultúra az elmúlt pár hónapban. A Pushing Daisiesről írtam ugyan, de ha sorozatok, nem szeretnék elmenni szó nélkül a Sense8 mellett, ami wow such very sorozat much nekem való, látni benne Max Riemelt-et énekelni és meztelenül is. Meg aztán ott a Boejack, the horseman, az első animációs sorozat, amit komolyabban elkezdtem nézni és hát iszonyatosan imádom,a netflix megint betalált. És hogy még nagyobb klisékbe bonyolódjunk, persze Mr. Robot. De szerintem ezt meg sem érdemes említenem. Most egyébként a Lilyhammert kezdtem el, ami pedig azért is zseniális, mert hát NORVÉGIA (szeretek kiabálni a norvégokról). Filmekből bőven sok volt mostanában, de nem elég, a fontosakról majd írok később. Viszont! Zene, zene, zenebona: Hallgassatok Halseyt pls. Meg öö.. az új The 1975 dalt. Meg a Chvrches album. És Aurora (aki norvég). és Kygo (aki norvég), aki mostanában Ella Hendersonnal kollaborálgat. Valamint várjátok velem az új Rihanna albumot. és a kis nyomi 1D várhatóan minőségi korongját. És lesz új Justin Bieber is. Ami reményeim szerint majd menő lesz, hogy egy csomó emberben controversy-t keltsen. Pedig amúgy nem kellene, ha az emberek kicsit is elfelejtenék ezt a "megyek a tömeggel és szidok mindenkit, akik őt" effektust. Nézem a brit X Factort újra, eddig igazi kedvencem nincs, az úgyis az élő show-nál alakul ki. Az ausztrál X is erős évadot tudhat magáénak, de bénák a dalválasztások. Georgina 5 seat-es dalát viszont imádtam. Jó az amerikai Voice, Király Viktor ide vagy oda, a Hungary's Talent pedig egész szórakoztató zsűrit rakott össze, wow. A Sztárban Sztár szerintem egy picikét gyengébben indult, mint tavaly, de Gáspár Laci nem létező angoltudása szórakoztató, Peter Sramek minden körülmények között vicces jelenség, Baby Gabi tud énekelni, Tóth Gabi meg nem jó Britneynek. Vettem könyveket is magamnak, mert kicsit megakadtam az olvasással mostanában. Viszont még mindig aktívan színezek.


Fanni, amúgy ennek a posztnak volt értelme?
Nem.
Ok bye.


Ez csak azért van, mert nem tudok jó befejezést írni. #ripme