album
albumkritika
film
filmkritika
könyv
könyvkritika
kultúra
lista
zene
Könnyen emészthető ömlesztett kultúra #2
21:55Bár sok dolgot nem kezdek az életemmel, szerencsére a mainstream kultúra még mindig rettenetes módon érdekel, úgyhogy ismételten hoztam egy olyan kis válogatást, mint amilyennel jelentkeztem már korábban az év folyamán. Olvassátok, hallgassátok, nézzétek, szeressétek! És vegyétek úgy, hogy ezekről mind külön-külön szerettem volna írni, csak reménytelenül lusta vagyok.
5 Seconds Of Summer: Sounds Good Feels Good
Már a második albuma jelent meg az ausztrál négyesnek és szerintem ebben sikerült csak igazán definiálniuk, milyen szerepet szeretnének betölteni a piacon és egyáltalán kik ők a mai könnyűzenében. Valahol pont a One Direction és az All Time Low/ Good Charlotte közé félútra lőtték be a Sounds Good Feels Good dalait, és nemcsak nálam működött, hanem például Amerikában is, mert az album első helyen nyitott a billboardon is (bár sok vetélytársa nem volt). Nagyon érezni a dalokon, hogy Luke, Calum, Ashton és Michael szinte végig a Madden testvérekkel dolgozott, és ez jót is tett az albumnak: A Sounds Good Feels Good sokkal átgondoltabb, érettebb hangzásvilágot hozott igazi slágergyanús darabokkal. És most nem csak a Hungry Like a Wolf dallamára felépített Hey Everybody!-ra és a sikeres első kislemezre, a She's kinda hot-ra gondolok, hanem a borzasztóan fülbemászó Permanent Vacation, az erős nyitásnak számító Money, vagy az Alex Gaskarth közreműködésével írt Catch Fire című dalokra. Jó ez a lemez, bár több időm lenne hallgatni.
DNCE: SWAAY
Még a Spotify hozta szembe velem a Cake By The Ocean-t és akkor nagy boldogan lementettem, hogy "nem tudom, mi ez ki ez a zenekar, de tetszik ez a dal". Azóta jópárszor meghallgattam, de csak az American Music Awards estéjén esett le, hogy ez a DNCE ugyanaz a DNCE, ami Joe Jonas új zenekaraként lett bemutatva. A Cake By The Ocean mellé pedig már kijött egy négy számot tartalmazó EP is, ami megéri a pénzét. Bár a Jinx egy-két zenei huncutságot leszámítva úgy hangzik, mint egy One Direction vagy épp Jonas Brothers dal, azért a maga nemében szerethető, és legalább a szövege aranyos. A Pay My Rent már sokkal fantáziadúsabb, nálam mégis a Toothbrush viszi a prímet, Joe falsettoja legalább annyira működőképes, mint az öccsénél, és itt emelném ki, hogy mind Nick, mind Joe rohadt király és különleges zenét csinál és érdemes rájuk fizetni. De hol van Kevin?
Little Mix: Get Weird
Az X-Faktor győztes csapata is megjelentette harmadik albumát, és nagyon kellemesen csalódtam, mert sikerült ötvöznie az előző két anyag pozitív tulajdonságait, úgy, hogy viszonylag nagy ívben elkerülték az ott felmerülő legzavaróbb problémákat. Talán ők is most találták meg igazán a helyüket a popzene berkein belül, nagyon tetszik, ahogy mertek kísérletezni, de közben mégis egységes albummá vált a Get Weird. A legnagyobb kedvencemmé instant a Hair vált, szerintem az eddigi legjobb daluk, de kiemelném a nosztalgiában mártózó Love Me Like You-t, a Weird People-t, amin egy kicsit érezni a Word Up! feldolgozásuk hatását, és a nagyon alulértékelt Clued Up című dalt, ami nálam tökéletesen betalált a maga egyszerűségével. És persze dalszövegileg ott van mindenki kedvence, a Secret Love Song, ami annyi otpmre ráillik, hogy belegondolni is rossz.
Macbeth (2015)
Kb. az első pletykák megjelenése óta vártam ezt a filmet, nem csoda, hiszen a Macbeth az egyik kedvenc Shakespeare drámám, és messze ezt olvastam a legtöbbször, így aztán természetesen örültem a filmes feldolgozásnak. Örömöm akkor tetőzött be teljesen, mikor kiderült, hogy Michael Kibaszott Fassbender játssza a főszerepet, Marion Cotillarddal kiegészülve, akik már így látatlanban is csodás párnak tűntek. És bennük nem is kellett csalódnom, mindketten zseniálisan játszottak, és segítette őket egy csodálatos látványvilág, egy-két csatajelenetet például öröm volt nézni. Ennek ellenére azért nem voltam maradéktalanul elégedett, egy kicsit nekem a vége túl lett húzva, de ez legyen a legkevesebb, összességében jó élmény volt így, moziban, nagy képernyőn.
Minority Report (2002)
Elméletben két dolgot nem szeretek: a sci-fi filmeket és bármit, ami Tom Cruise főszereplésével készült. Ennek ellenére az ősz nagy részét azzal töltöttem, hogy sci-fi klasszikusokat és idén készült, B-kategóriás darabokat nézegettem végig, s az összes közül ez a Különvélemény vált a legnagyobb kedvencemmé. Egyszerűen az első pillanattól az utolsóig magával ragadott, végig figyelnem kellett és nem aludtam el félúton. Nem tudom, hogy ez Philip K. Dick írónak köszönhető inkább vagy Steven Spielberg rendezőnek, mindenesetre engem nagyon berántott ez a sztori, és jó szívvel ajánlom mindenkinek.
Oké, Xavier Dolan mostanában leginkább azért került a köztudatba, mert ő rendezte Adele Hello dalához a videóklipet, de egyébként az egyik kedvenc fiatal rendezőmről van szó, így mindenképp szerettem volna neki figyelmet szentelni itt is. Legutóbb az I Killed My Mother névre hallgató filmet láttam tőle, ami egyébként az első nagy ugrása volt, és nemcsak rendezte a filmet, hanem ő írta a forgatókönyvet és ő játssza a főszerepet is. És ez a film annyira sokat mond, valószínűleg azért is, mert ennyire átsugároz rajta Xavier, minden egyes filmkockán felfedezni valahol. Rég voltam ennyire stresszes és ideges egy film alatt, és ez is csak Dolan zsenialitását dicséri.
Ernest Cline: Ready Player One
Nem szeretem a videójátékokat, soha nem kaptam rá egyikre sem, néha simseztem gyerekkoromban, de kb. ennyi közöm volt a számítógépes és egyéb játékokhoz egész életemben. Ennek ellenére szerintem ez egy tök király dolog, és néha próbálom rávenni öcsémet, hogy avasson már be egy-két játékra, de eddig nem sikerült. Mindegy is, a Ready Player One még így is abszolút élvezhető volt, egy nagyon jól felépített könyv, egyszerűen belebolondultam, végre újra megéreztem ezt a : ha beledöglök is elolvasom még ezt a száz oldalt érzést. Csak ajánlani tudom, és ne vegye el a kedveteket, hogy közötök nincs a nyolcvanas-kilencvenes években menő játékokhoz. Ó és plusz pont a rengeteg filmes utalásért. Azokat különösen élveztem.
Joe Dunthorne: Submarine
Végre sikerült megszereznem az egyik kedvenc filmem alapjául szolgáló könyvet, angolul persze, mert magyarul szerintem meg sem jelent. Nem csalódtam, Oliver Tate kalandjai papíron is legalább annyira zseniálisak, mint a vásznon, ráadásul így eredetiben olvasva annyi-annyi nyelvi finomságot fel lehet benne fedezni. Nem mondom, hogy egy-két kifejezéssel nem gyűlt meg a bajom, mert de, de pont ettől volt igazán különleges az élmény. Továbbra is tartom, hogy a Submarine a 21. század egyik legjobb coming of age története, és mindenkinek erősen ajánlom a könyvet és a filmet is. ÉS ANNYIRA NEM AMERIKAI, HOGY HÚÚ. SZINTE MEG LEHET FOGNI A SZIGETORSZÁGOT BENNE.
Lévai Balázs: Lovasi
Ha valaki még mindig nem érti, hogy szerepelhet mondjuk a Little Mix és a Kispál és a Borz nálam egy bejegyzésben, az nagyon új még az életemben. Szóval valamikor a közelmúltban végre a kezembe vehettem Lovasi életrajzi kötetét, ami szórakoztató olvasmánynak bizonyult mindenféle vonatutakra. Nem váltotta meg a világomat, még csak nagyon a véleményem sem változtatta meg Lovasiról, de érdekes volt olvasni, hogy született meg egy-egy Kispál dal, vagy milyenek voltak a különböző koncertek. Nem ajánlanám mindenkinek ezt a könyvet, mert Lovasi tényleg egy seggfej néha, és ezen még az sem segít, hogy bevallja, hogy az. De így összességében egy jól megírt önéletrajz-szerűség volt a kezemben, és már ezért megérte.
A tovább alatt pedig egy csak erre az alkalomra összerakott spotify listát találtok (:
A tovább alatt pedig egy csak erre az alkalomra összerakott spotify listát találtok (:
0 megjegyzés