Emlékeztek arra, amikor szeptember környékén még teljes lelkesedéssel vetettem bele a Glee új évadába, és olyan bohókás-fannis módon odáig is eljutottam, hogy kifejtsem véleménem a részről? Azóta jópár részt magunk mögött hagyhattunk már, és bennem is rengeteg érzés és gondolat kavargott a sorozattal kapcsolatban. Bár az meg sem fordult a fejemben, hogy kaszáljam újonnan rajongásig szeretett dalospacsirtáimat, de nekem is be kellett látnom, hogy az új évad korántsem muzsikál olyan fényesen, mint elődjei. Leginkább az ötödik résznél éreztem a teljes csődöt és mélypontot, valamint a karácsonyi rész sem férkőzött a kedvenceim közé, így aztán nagy elvárásaim nem voltak akkor sem, amikor a viszonylag hosszú téli szünet után a Glee visszatért a képernyőkre és így az életembe is.

Múlt héten a Frenemies címre keresztelt történettel vethettük bele magunkat Ohio és New York csodálatos világába (ami hála az égnek lassan tényleg csak ez utóbbira fog redukálódni). A történet igazából megint több szálon futott, és ahogy a cím is utalt rá, a rivalizálós barátság-ellenség kapcsolatok kerültek terítékre, ami azért lássuk be, a kórusunk háza táján mindig is nagy szerepet betöltő elem volt. Ezért sem éreztem annyira erőltetettnek ezt a "mindenkivel ugyanaz vagy majdnem ugyanaz történik" dolgot, mint mondjuk anno a negyedik évad Break up részénél (AZ A RÉSZ. ARRÓL NEM BESZÉLÜNK), de kétségkívül elég lett volna csak a legjobban kiélezett Rachel-Santana szálat meghagyni. Amibe ha már így belefutottunk... Olvastam több kritikát az epizódról és sokan túlzásnak tartották az eseményeket, de szerintem az elmúlt két évad talán legepicebb jeleneteit és párbeszédét sikerült összehozni, és ha valami, akkor ez húzta ki a sorozatot a mocsárból. Nekem már régóta túl szimpatikus volt Rachel - értsd túl kedves volt, nem jöttek ki a tipikus sztárallűrjei, az a sok kis apróság ami miatt sokszor ki sem lehetett állni a csajt. Na és ezt tökéletesen visszahozták, régóta várt már egy ilyen konfliktusra ez a karakter, és az az igazság, hogy Santanáról is csak ezt tudom elmondani. Mióta New Yorkba költözött, többször is úgy éreztem, elveszett belőle minden sátáni, de végre az ő karakterébe is visszakerült az élet. A vitájuk pedig azért is tetszett különlegesen, mert, mint minden rendes vitában, pont azt vágták egymás fejéhez, ami a legjobban fáj a másiknak. És lássuk be az is gyanús volt, hogy három ekkora díva sokáig bírja egy apartmanban, valakinek mennie kellett. A történet többi szála, bevallom, nekem nem volt ANNYIRA érdekes, de nem is untam annyira, mint az évad eddigi részeit. Kurt természetesen féltékeny Elliotra, szerintem benne kb. az első évad óta nagyon erősek az ilyen érzések, azt viszont egyelőre nem tudtam eldönteni, Starchildnak mi a stiklije, pedig biztos lesz valami, eddig nekem mindig mindent túl jól, a gleehez nem illően jól reagált le. Az ohioi sztoriline pedig... Hát, szegény Tinát már nem lehet tovább roncsolni, nagy szívfájdalmam, amit ezzel a leányzóval tettek az elmúlt másdél évben, mivel az egyik kedvenc szereplőm a mai napig, de amikor az írók valamilyen furcsa okból előhozzák a bitch énjét, néha még én is kirohannék a világból. Viszont hozzá kell tennem, hogy én Artiet sem szeretem, és kicsit mérges is vagyok, hogy ő jön New Yorkba, mert nekem a srác évadok óta semmi olyat nem tud nyújtani, ami miatt egy kicsit is figyelnék rá, az egyik legneutrálisabb-érdektelenebb karakterré vált. Így aztán a vitájuk is teljesen ignorálható volt. Sue ebben az évadban mindig egy kicsit több volt a kelleténél, most viszont pont eltalálták az oltásainak mennyiségét. A dalok viszont kifejezetten pozitív csalódást jelentettek, az évadban messze most éreztem leginkább, hogy érdemes még néznem a sorozatot - ha más nem, a dalok miatt. Kiemelném Santana Don't Rain On My Parade feldolgozását, a zenei alap nagyon érdekes volt és nekem kifejezetten TETSZETT, hogy kb ugyanaz volt a koreográfia mint Rachelnél anno. Számomra ez csak azt jelképezte, hogy míg Rachelnél ez egy gyerekkori álom volt, addig Santana igazából csak meglátott egy lehetőséget és megragadta, így aztán szerintem egyedi koreográfiája sem lehetett pont ehhez a dalhoz. Ez az életszerűség viszont hiányzott nekem Kurt és Elliott hangszerboltos duettjénél, mert ilyen biztos nem történik sehol. Viszont Adam és Chris hangja együtt... A Breakaway tetszett még egyébként.
Összességében szerintem jó irányba halad a sorozat, de mivel a kicsiket konkrétan fullosan leszarják már és ebben az évadban sem történt semmi említésreméltó velük, nem értem, miért nem lehetett volna az évadot már New Yorkban kezdeni egy kis időugrással, így nagyon-nagyon sok dolog sokkal értelmesebbnek tűnt volna - a Klaine eljegyzés, Finnre emlékezés, lényegében mindegy. Így viszont megint egy csomó időt elpazaroltunk az egyébként mostanra nagyon lapossá vált ohio-jelenetekkel. És egy kicsit mintha a Glee gimis lelke fogyott volna el - teljesen érthetően. Most, hogy már a főbb szereplők része sokkal komolyabb gondokkal van elfoglalva, mint hogy ki mondja a ballagási beszédet, a végzős New Directions tagok gyerekesnek, és eszméletlen hisztisnek tűnnek. Nem állítom persze, hogy hisztisebbek, mint Rachelék voltak anno, csak akkor, a mostani kontraszt nélkül ez sokkal természetesebbnek tűnt. Bár azt elárulhatom, hogy a mostani seniorok 3/4e a kedvenc szereplőim között van, így az ő történetük ha mást nem is, engem még egy kicsit érdekel.

És akkor a kedd éjjeli Trio részről is essen szó. Mindannyian sejthettük, hogy ez a rész eléggé el lesz sunnyogva, lévén a Nationals és az utána következő 100. epizód sokkal nagyobbat kell, hogy durranjon. Így számomra érezhető is volt, hogy egy kicsit visszafogták a gyeplőt, nem éreztem semmiféle katarzist, de azért egynek elment, és az évad eleji szenvedést még mindig rendesen felülmúlta. Itt is megtartották a párhuzamosan fut, de ugyanaz a történet szálat, de nekem a kialakuló triók közül egyedül a Kurt-Danny-Elliott hármas mozgatta meg a fantáziámat, pedig komolyan mondom, hogy nagyon imádom a Sam-Blaine-Tina triót, és igazából csak miattuk maradt meg a minimális érdeklődésem Ohio felé. Aminek nagyon örülök, hogy ha már el kell búcsúznom az egyik kedvenc szereplőmtől, legalább előtte megkapja azt a reflektorfényt, amit eddig is megérdemelt volna. Tina, igen Tina. Tudom, hogy a negyedik évad eleje óta folyamatosan kereszttűzben áll, és természetesen én sem örülök neki, hogy néha (NÉHA?) eszméletlenül kisarkított szerepeket és szövegeket kap, ennek ellenére én nem tudom nem imádni, mert ha lefejtjük róla ezeket az eszméletlenül hisztis külsőségeket, akkor még mindig egy nagyonis igazi karakterrel állunk szemben, és csak azért, mert mi nem fetrengünk az elválás gondolatától a padlón, szerintem - és így végzősként jogosan beszélek - páran azért legszívesebben megtennénk. És a Sam-Tina párosítás nálam egy hatalmas guilty pleasure, annak ellenére, hogy Tinát visszarepíteném Mike karjaiba, Samnek pedig egyik New Directions lányt sem ajánlanám sok szeretettel, de én Blaine kirohanását viccesnek tartottam, mert, ugyanúgy, mint Tinánál, azért mert mi nem csináljuk meg ezeket a dolgokat, titokban szerintem sokunkban benne van a gondolat. Persze itt már érdemes azt is behozni, hogy az írok miért sarkítják le ennyire ezeket a karaktereket, de erről meg nem tudok érdemben nyilatkozni. A Wemma rész engem körülbelül a második évad környékén kezdett el totálisan hidegen hagyni, és ez most sem változott. A jeleneteiket legszívesebben átpörgettem volna, nem tudom, miért váltak számomra ennyire érdektelenné. New Yorkban meg egy icipicit változtak a dolgok, de azért azon kívül, hogy Rachel pont Adam karakteréhez tartozott, nem tudtam semmin sem nevetni. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a new yorki szálon jelen pillanatban Rachel az egyetlen hetero karakter, ráadásul Finn meg pár hónapja halt meg, szóval minimális az esély egy jó szaftos hetero kapcsolat kialakulására. Mármint félreértés ne essék, nekem az égegyadta világon semmi, de semmi bajom nincs az LGBT szereplőkkel, mint azt már annyiszor kifejtettem, fontosak is a történet szempontjából meg hát Klaine forever, de az arányok mostanában egészen furcsa módon tolódtak el. A rész csúcspontja messze a Gloria volt, igazán fantasztikus feldolgozás lett, de Chord és Darren sem panaszkodhatnak a mély hangjaik miatt, a Don't You is teljesen korrekt lett, pedig ettől nagyon tartottam. A többi dallal sem volt gond, a The Happeningben például Demi hangja rettentően jó volt, de azért a Frenemies dalait nálam nem tudták überelni. Ezek után nem is nagyon tudom, mit várjak a holnapi résztől, ugyanis a versenyes részek általában jók szoktak lenni, de már nem merek miben reménykedni. New Yorkban van minden hitem.