Muszáj mindent kiírnom magamból ami bennem van, mert nem akarok semmit elfelejteni, úgyhogy elnézést minden teljesen logikátlan mondatsorrendért, vagy felépítési és nyelvtani hibákért, és akármiért, még mindig egy kicsit (NAGYON) a hétvége hatása alatt vagyok.

Előzménynek röviden tömören annyit mesélnék el, hogy évek óta nyaggatom anyuékat, hogy menjünk el megnézni egy síugróversenyt élőben, de sosem reménykedtem abban, hogy ez a valóságban meg is fog történni, mert a szüleim borzalmasan életképtelenek, bármilyen megszervezett eseményről van szó, ahol sok ember van. Komolyan, ti még egy ilyen tömegfóbiás családot, mint az enyém, nem láttatok. Néha nem is értem, mit keresek közöttük. Mindegy, ez most lényegtelen, az a fontos, hogy addig sikerült célozgatnom arra, hogy mit szeretnék, hogy anyu előállt a nagyon egyedinek hitt ötletével, hogy idő előtt megkapom a ballagási ajándékom egy részét, ami történetesen jegy a 2014-es sírepülő világbajnokságra Csehországba, Harrachovba. Leszámítva ironikus hozzáállásomat, tényleg örültem ám neki nagyon, mert ez volt a bakancslitám jelenlegi legeslegelső pontja (obvi mivel Norvégiában már jártam), és nem csak az életetett, hogy így csütörtökön és pénteken skipelhettem a sulit.

Egy rövid kitekintő azoknak, akik eddig nem voltak tisztában azzal, hogy miért jött nálam képbe a síugrás: A síugrás egy téli sport (wow. superfact) és kb. hatodik éve követem minden télen figyelemmel, masszívan a kedvenc sportommá vált, őrült módjára tudok szurkolni a kedvenceimnek, oda-vissza vágom az egyes országok versenyzőit, és tényleg minden hétvégén szánok rá időt novembertől márciusig, hogy leüljek és megnézzem a versenyeket, mert engem ez kikapcsol és szeretem. Ebből aztán meg egyenesen következik az is, hogy olyan kedvenceim vannak, akikért kisebb túlzásokkal ölni tudnék, mindenesetre kellően protective magatartást veszek fel, ha szidni kezdik őket, és a rajongásig tudom őket imádni, no matter what. Na ezért akkora szám ez a hétvége.

Elspoilereztem már, hogy csütörtökön indultunk, és egy röpke 4,5-5 órás út várt ránk, Harrachov ugyanis Észak-Csehországban található, közvetlenül a lengyel határ mellett. Az út az olyan volt, amilyen, a lényeg, hogy olyan tizenegy felé megtaláltuk a szállásunkat, ami kb. egy órányira volt a sánctól ( konkrétan Harrachov összes szállásán a csapatok, szervezők, stb. aludtak) és egy nagyon kis pofás sípálya mellett kaptunk szobákat. Kb. annyit időztünk a hotelben, hogy bepakoltunk, kicsit pihentünk meg ettünk, de egykor már indultunk is, mert 1. én biztosra megyek. 2. én biztosra megyek. Magyarul nem akartam, hogy eltévedjünk, és emiatt lekéssünk valamit (pedig annyira tipikus lett volna). Szerencsére öreg barátunk, a GPS nem hagyott cserben és ténylegesen odataláltunk a hegy aljához, megtaláltuk a parkolót is, ahol csodás mutogatósdiba kezdtem a cseh biztonsági emberkével, mert szegények semmilyen nyelven nem tudtak, én meg csehül nem tudtam, de csak megértettük egymást valahogy. Na és akkor itt jött a számomra sokkoló, bár így utólag természetesen teljesen logikusnak tűnő tény: ha a sánc egy hegyen van, és mi a hegy lábánál vagyunk, akkor nekünk oda fel kell gyalogolnunk. Fanni szervezete itt rendesen elkezdett tiltakozni, mert hát én meg bármiféle sportteljesítmény, az két külön dolog. Mert ha még sík terepen kell sétálni... hát napokig elsétálok, na de HEGYEN. lustaságom nem ismer határokat. Mindegy, egy jó negyedórás gyaloglásról volt amúgy szó, szóval nyílván nem haltam bele, de azért na. Álmaim síugróversenyén egyszer csak oda kerülök az első sorba, nem ám itt még hegységeket mászok meg. Miután nagyon egyszerűen átjutottunk az ellenőrző kapun (ilyenkor még szinte senki nem volt, mert nem is nagyon volt történés sem), beérkeztünk az aréna bal oldalára, és így egyszerre annyi minden érte a szememet, hogy így hűűű, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Először is ott volt a sánc, ami egyszerűen gyönyörű, elképzelhetetlenül monumentális, és tényleg, nem tudom rendesen kihangsúlyozni, mennyire NAGY. Aztán meg ott volt ez az egész kordonokkal elkerített, a tv-ből már jó ismert rendszer, a piros kapuval, a sátrakkal, lelátókkal, én meg így nem hittem a szememnek. Ráadásul ilyenkor még nagyon jó időnk is volt, egy vékony kardigánban toltam végig az első délutánt. Egy negyed óra szerencsétlenkedés után végre megtaláltuk a fő lelátót, ahonnan a legjobb volt a kilátás, szépen elfoglaltuk a helyünket és... hát igazából próbáltam felmérni, mennyien vannak, de engem nagyon meglepett, hogy már a trainingre is jópáran kijöttek. Ami egyébként pont akkor kezdődött, amikor odaértünk, szóval láttam Diethart legelső sírepülését, ami egyébként meglepően jól sikerült. Ha most teljesen őszinte akarok lenni, az első tréning alatt még csak szoktattam a szemem a helyzethez, megpróbáltam felfogni, hogy mi van, és többször is elámultam azon, hogy igazából sokkal több mindent és sokkal jobban látok, mint azt így a tv elől képzeltem volna a nézőkről. Úgy a második tréning vége felé vettük észre, hogy a kis felvonó, amivel a síugrók megközelítik a sáncot, az konkrétan a lelátó felső soraiban ülők feje felett megy el, magyarul rohadt közel van hozzánk. Na ezek után már kétfelé kellett figyelni, mert bármelyik pillanatban felbukkanhatott valamelyik kedvencem a közelben. Ami többször meg is történt, ráadásul a kedvesebbjei még integettek is, és hát én körülbelül ott haláloztam el lelkileg meg mindegyhogy, amikor A KEDVENCEM, az egyetlen és utánozhatatlan Gregor Schlierenzauer itegetett nekünk. (feltételezhetően nekem, mivel az egész lelátón kb. csak én kapálóztam mint egy üregi nyúl). Ezeket már csak tetézte, hogy amikor a kvali előtti szünetben elmentünk enni valamit, megtaláltuk azt a csodahelyet is, ahol az ugrók felülnek a felvonóra, és pont ott volt Romoeren, aki kb. az első síugró volt, akit megkedveltem, szóval őt is kb. két méter távolságból látni, hát egy csoda volt. Jajj a kajálásról annyit, hogy a gulyásleves volt a legkelendőbb kaja a négy nap alatt, a norvégok, a németek meg a lengyelek is úgy kajálták, mint az állat. És elképesztő, de mindenki németül szeretett volna velünk kommunikálni, az angol nagyon nem volt divatban, úgyhogy bratwurston meg glühweinen éltünk, mert ezeket ismertem németül. A kvalira visszatértünk a lelátóra és befoglaltuk az első sort, ahonnan aztán tényleg brutáljó kilátásunk volt, és annyi, de annyi gyönyörű ugrást láttunk. Igazából mind a tréning mind a kvali alatt messze Prevc tűnt a legerősebbnek, de rajta kívül Kamil és Freund is nagyon szépeket ugrott. A közönség már itt is nagyon lelkes volt, én lespannoltam Anders Fannemel legnagyobb rajongóival, meg a mellettünk lévő cseh lányokkal is játszottam egy mutogatós-félnémetes-félangolos beszélgetős kört. A kvalinak eszméletlen hangulata volt, a kis műsorvezető nagyon odatette magát, de már akkor is érezhetően a lengyelek és a németek voltak a parti lelkei. Útközben visszafelé még vettünk magunknak egy hatalmas norvég zászlót, amit annyira lelkesen lengettem ott az első sorban, hogy még a cseh tvbe is bekerült. Nagyon boldogan settáltam visszafelé, lefelé meg amúgy is könnyebb volt, de azért hozzáteszem, hogy rohadtul fáradtan értünk vissza a hotelbe. Már említettem, hogy jó időnk volt, és nagy magabiztosan úgy voltam vele, hogy a továbbiakban is teljesen felesleges lesz nagykabátban járkálni, mert hát tavasz van... hogy aztán mekkorát tévedtem.

Pénteken egykor nyitott az aréna, és fél négykorra írták a próbaugrás kezdetét, így aztán próbáltuk besaccolni, hogy mégis mikorra kell odaérni. Nem akartunk órákat a hidegben üldögélni, viszont az sem lett volna szerencsés, ha már helyünk sincs, a lelátós ülőhelyeket ugyanis érkezési sorrendben lehetett elfoglalni. Délelőtt annyi időnk azért volt, hogy körülnézzünk abban a faluban, ahol a szálláshelyünk van, és bevásároltunk is jó kis csehszlovák termékekből .(azért csehszlovák, mert pozsonyban ugyanazokat lehet kapni, mint prágában, én meg egyiküktől sem venném el a kreditet) A családi kupaktanács aztán arra jutott, hogy azért kettőre érjünk oda. Ami utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, mivel már így is csak egy kicsit távolabbi parkolóban lett helyünk, ami azt jelentette, hogy más útvonalat követve közelítettük meg a sáncot. Magyarul előbb leszánkáztunk egy sáros-földes meredek sípályán (lefelé még egész jó volt), majd utána felmásztunk újra, ténylegesen a hegyre. Meglepően sok társunk akadt egyébként ezen a kis mellékvágányon, norvég ütősbandával, meg egy nagyon hangos-nagyon dudálós lengyel társasággal caplattunk fel a sánchoz. Ott a bejutással még nem volt annyira nagy gondunk, viszont csak a szerencsén múlt, hogy lett ülőhelyünk, ugyanis kb. az utolsó karszalagokat kaptuk meg. Ami azzal is járt, hogy csak a lelátó felső soraiban kaptunk helyet. Persze ennek is megvoltak a maga előnyei, amit pofátlanul ki is használtam. A próbaugrások előtt ugyanis felálltam a legutolsó sor padjára, és kihajoltam a korláton. Na most, én nem vagyok egy ilyen tériszonyos csóka, de ez rendesen megijesztett engem is. Mindegy, a cél érdekében mindent, ez ugyanis azt jelentette, hogy kb. karnyújtásnyira tőlem mentek fel az ugrók, és tökéletes képeket lehetett készíteni. És hát itt értek aztán a legjobb élmények, mert ismételten voltak nagyon cuki pillanatok, egy csomóan integettek, meg Diethart és Kraft is telibe rám mosolyogtak, Schlieri is tiszta kis édes volt, így aztán nagyon lelkesen vártam a próbaugrásokat. Amik alatt aztán már tényleg a tetőfokára hágott a hangulat, a lengyelek és számomra meglepő módon a házigazda csehek is nagyon lelkesen szurkoltak. Schlierenzauer nagyot betlizett és az ugrás után idegesnek is tűnt, ennek ellenére, az első körre is még mosolygósan ment fel. Na aztán elkezdődött a verseny és én teljesen odáig meg vissza voltam, ahhoz az előre megjósolható volt. Eddig nem hittem benne, de tényleg igaz, hogy ha élőben nézed a versenyt, egyszerűen mindenkinek szurkolnod kell. Egy idő után nem is az érdekel, ki ugrik, hanem, hogy minél messzebb jusson. Aztán élőben nem is érzékeled annyira a sok drámát a széllel, nem látod olyan fontosnak a pontokat, és az sem tűnik fel, ha Ammann telemarkja nem tökéletes. Egyszerűen magával ragad a hangulat és kész. A másik: vannak ugrók, akiknek egyszerűen mindenki szorít. Szívszorítóan gyönyörű volt látni, ahogy mondjuk Kasai ugrása előtt az egész stadion felpattant, és a lengyelek is úgy örültek a sikerének, mintha legalábbis Kamil ugrott volna, aki persze legalább ekkora ovációban részesült. Hasonló szeretet övezi egyébként még Ammannt is, az osztrákok előtt viszont meglepően csendessé vált mindenki, velem együtt csak pár elvetemült rajongó ujjongott eszeveszetten egy-egy jobb ugrásnál. Az első kör után ugye Prevc vezetett, akinek nagyon-nagyon örültem, mert abszolút megérdemelte volna a győzelmet, az egész hétvégét tekintve messze ő volt a legerősebb. Schlierenzauer és Ammann is rontottak, de legalább továbjutottak. Kraft, Wellinger, Diethart, Kot és Fannemel ugrásainak örültem a legjobban az első körben. Na de hogy a szünetben mi történt, azt még mindig nem hiszem el . Történt ugyanis, hogy mint minden emberi lénynek, nekem is pisilnem kellett. Elindultam a rettentő gusztusos tojtoj wc-k felé ( a fesztiválozás után az ilyen engem már meg sem hat), értitek, tök nyugodtan sétálgatok, trappolok a sárban, egyszer csak elsuhan mellettem egy piros melegítő, konkrétan majdnem fellök (igazából kocogott így aztán arrébb tudtam állni, de a hatás kedvéért így mesélem) és tudjátok ki volt az? Anders Bardal !!!!!!! Úristen. Én meg így teljesen lefagytam, azt sem tudtam mi történik, se fényképező nálam, se semmi, meg hát amúgy is mekkora orbitális bunkóság lett volna melegítés közben megállítani, szóval csak elhebegtem-habogtam egy good luckot (lélekjelenlét level 100), mire ő rámmosolygott (arany szive) és futkározott tovább. Na hát ezek után a második körre alig-alig tudtam koncentrálni, de annyi még megmaradt, hogy ahogy sétáltam vissza, Schlieri pont akkor ült be a felvonóba és meglehetősen idegesnek tűnt, plusz még csak akkor huzogatta a cipőjét, pedig valami negyedikként kellett volna jönnie. Be is jelentette a bemondó, hogy nem fog ugrani, de én már akkor sejtettem, hogy amilyen szerencsétlen a drága, csak elkésett. És tényleg. Hajek bukása volt messze a legijesztőbb pillanata a versenynek, és élőben látni, ahogy elviszik... nem volt semmi. A második kör végén ugye Freund vezetett, így hagytuk el az arénát pénteken. Amit még elmondhatnék, az talán az, hogy ahogy lefelé sétáltunk, mellettünk ment el a mentőautó, ami Hajeket vitte, az volt a négy nap messze legmegrázóbb élménye. Emlékeztek, amikor elmeséltem, hogy odafelé először egy sípályán jöttünk lefelé? Na most ott kellett visszamásznunk, brutál meredek volt, azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, de csak sikerült.


Szombaton arra keltünk reggel, hogy esik...A HÓ. Na igen, március 15 nem hazudtolta meg önmagát. Emellett nagyon látványosan fújt a szél is, így én kb. már reggel nyolckor biztos voltam benne, hogy nem lesz aznap verseny, de hát a remény hal meg utoljára. Délelőtt wellneseztünk (a fancy mindenünket), és az istenért sem lehetett rávenni a szüleimet, hogy kapunyitásra érjünk oda, ugyanis abban a tévhitben éltek, hogy ez az idő eltántorítja majd a szurkolókat. Hát nem. Egy órával nyitás után értünk oda, olyan egy körül, de már megint csak távolabb parkolhattunk, mint előző nap. Így újabb útvonalat fedezhettünk fel, ami viszont az ugrók szállodája mellett vezetett el, így integethettem az erkélyen álldogáló Prevcnek (jajjjj), aztán lélekszakadva siettünk fel a hegyen (nagyon jó lett a kondim a hét végére), ahol sikerült megint még ülőhelyet találnuk ,szintén kb. utoljára érkeztünk. Ami viszont ezután következett, arról nem beszélnék sokat. Konkrétan három és fél órát fagyoskodtunk a mínusz fokokban, hatalmas szélben és hóesésben. Közben persze próbáltunk ilyen forró teával meg mozgással életet lehelni magunkba, de nem volt egyszerű.  A hangulat persze kifogástalan volt, még többen voltak, mint pénteken, egyszerűen tényleg hatalmas volt a tömeg, így nagyon sajnáltam a szervezőket, hogy le kellett fújni a versenyt. De hát brutális volt a szél, mi is halálra fagytunk már, így aztán fél öt körül el is jöttünk, többedmagunkkal, mert látszott, hogy ott ma már verseny nem  lesz. És most jön Fanni ciki sztorija. Komolyan, nem is én lettem volna. Szóval sétálunk le nagy nyugodtan a hegyről, ilyen betonos úton, pont jön velünk szembe egy nagy szlovén csapat, Kranjec fanklubos hivatalos kabátokkal, zászlókkal. Fannika nézi őket, nézi őket, közbe rálép egy ilyen jeges felületre, és bumm, akkora seggest dob, hogy Bella az Alkonyatból tanulhatna tőlem. Jajj, nagyban röhögök magamon, próbálom magam összeszedni, tiszta sár vagyok minden bajom, erre még egy amúgy nagyon cuki szlovén srác odajön, és megjegyzi először szlovénül, majd miután bután nézek rá, angolul, hogy nem kellett volna ennyit innom. Hát mondom ok. Mindegy, vicces volt,a hét sztorija is megvolt. Visszafelé bementünk még egy tescoba, ahol meg pont a cseh utánpótlás síugrócsapat vásárolgatott, és a fiúk így civil ruhában ijesztően vékonynak tűntek. De legalább fánkot vettek, jó tudni, hogy nem mindig éheznek. Hazaérve még jobban megszívtam a kis esésem, mert még reggel összefutottunk a liftnél pár nagyon édes angol sráccal a hotelben, erre visszafelé is nem ott voltak a bárban, és nem végignézték, ahogy tiszta sáros seggel végigvonulok a folyosón? Fanni, gratulálok.

NNNa. ma meg. Borzalmas időjárás fogadott minket Harrachovban, zuhogott az eső, és ha lehet, még erősebb volt a szél. Azért gondoltuk, kinézünk utolsó nap is a sánchoz, bár ezer százalék volt, hogy nem lesz verseny, minden sáncközeli élménylehetőséget ki kell próbálni. Felsétáltunk a zuhogó esőben, szörnyű volt, ráadásul ember is alig-alig lézengett, de gyönyörű élmény volt az üres arénát látni.  A szervezőkkel is beszélgettünk egy kicsit, kaptunk ingyen posztereket, meg vettünk még osztrák zászlókat, de el is jöttünk, mert látható volt, hogy semmi nem lesz. Visszafelé még mellettünk húzott el kocsival Kraft is, úgyhogy boldogan zártam a napot.

Az egész egy igazi csoda volt, és ha egy átlagembernek nem is, számomra életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, és ritkán voltam ilyen boldog életemben. Most pedig nincs mivel kitöltenem az űrt a szívemben.