Abban a mérhetetlen szerencsében volt részem tegnap este, hogy megnézhettem a Csillagainkban a hiba című filmet egy premier előtti vetítésen. Ha már így történt, úgy gondoltam, megpróbálom magamhoz képest összeszedetten leírni, mit gondolok az egyik kedvenc kortárs ifjúsági regényem filmes adaptációjáról.

Aki egy kicsit is jártas a ma felkapott amerikai regények világában, minden bizonnyal összefutott már John Green nevével, s legnépszerűbb regényéről, a Csillagainkban a hibáról (angolul: The Fault In Our Stars).Már többször próbáltam én is összefoglalni, miért is vált ekkora kedvencemmé a könyv, de elég nehéz volt szavakba önteni az érzéseket, amik a regény olvasása közben elragadtak. Ha esetleg mégsem futottatok még össze a könyvvel, a történetről röviden talán annyit, hogy két rákos fiatal, Hazel és Augustus fantasztikus gondolataiba és nehéz sorsába tekinthetünk bele olyan remekbeszabott írói teljesítménnyel, értékes gondolatokkal és fontos mondanivalóval, hogy azt többen megirigyelhetnék.

Nem csoda hát, hogy a világhírű regényre felfigyelt a filmipar is, és az íróval szorosan együttműködve el is készítették a könyv alapján a csütörtöktől a mozikba kerülő filmet. És ebben a mondatban van elrejtve a kulcsszó: a regény alapján. Nagyon kevés ennyire pontos adaptációval találkozni manapság, és biztos vagyok benne, hogy a könyv rajongói élvezettel vetették bele magukat azokba az apró csodákba, amiket a filmbe rejtettek az alkotók. Fontos, s szinte klasszikusá vált mondatok és párbeszédek kerültek szó szerint a mozivászonra, és aprólékosan ügyeltek rengeteg részletre. Talán pont ez válhat a későbbiekben a film egyik legnagyobb előnyévé: sikerült megragadnia és a korlátaihoz képest pontosan visszaadnia azokat a momentumokat, amiért a könyv is ennyi fiatalnak kedvencévé vált.

Egy valamit tehát kijelenthetünk: a könyv olvasói szerintem kellemesen fognak csalódni a filmben, és meg fogják találni a szépségeit. Hogy a színészek munkáját is dicsérjem, a karaktereket meglepően pontosan és szerethetően sikerült ábrázolniuk. Ansel Elgort például brutálisan jól hozta Augustust, és hiába képzeltem el a karaktert a fejemben egy kicsit másképp, a gesztusaival, a grimaszaival és az egész mozgáskultúrájával és beszédével sikerült olyan élesen felidéznie bennem Gust, amire egyáltalán nem számítottam a film megnézése előtt. Abszolút tündöklött ebben a filmben, számomra még Shailene Woodley-nál is igazibbnak tűnt. Aki egyébként a megszokottnál kicsit erősebben tudta hozni a regény főhősnőjét, Hazelt, nekem legalábbis sokkal jobban tetszett itt, mint a Beavatottban. Vele kapcsolatban viszont még mindig azt tudom a legnagyobb előnyként felhozni, hogy egy szerep kedvéért bármikor képes ténylegesen átlagos lánnyá válni gyönyörű díva helyett. Külön kedvencemmé vált még Nat Wolff, s az általa hozott Isaac karakter, nagyon jól sikerült megoldania minden fontos mondatát, és kerek egésszé vált az ő történetszála is. De istenigazából a felnőtt mellékszereplőkre sem lehet panaszom. A szülők nagyon jól egyensúlyoztak azon a vékony cérnán, amit egy ilyen helyzet jelenthet számukra, Willem Defoe pedig - ahogy tőle várható - nagyon erősen hozta az élettől megundorodott író összes jellemvonását. A parádés színészi játékok mellett elemi erővel ütött a film zenéje, a vidámabb részek tempós popdalait nagyon jól egyensúlyozták a fiatal tehetségek balladái egy-egy szívszorító jelenetnél.

A zene, a színészek, és a flottul kiválogatott jelenetsorok alapozhatták meg a film egészét átölelő keserédes hangulatot. Nagyon vékony jégen táncoltunk nézőként a kitörő nevetések és a kicsorduló könnycseppek között, és a film végére mindkettőből akadt bőven. Pont ebben rejlett a film varázsa tehát: ugyanúgy magával rántott engem, lelkes rajongót, mint anno a könyv. Ugyanúgy belefeledkezhettem Hazel és Gus történetébe, ugyanúgy egy kicsit a magaménak érezhettem a kedvenc gondolataimat. A film végig pörgött, nem lehetett megunni, és bár néhány kihagyott jelenetért vérzett a szívem, be kellett látnom, hogy amennyire ez lehetséges volt, a legjobb és legfontosabb momentumok kerültek a két órás filmbe, és ezért megérte az a kevés áldozat.

A Csillagainkban a hiba tehát egy nagyon erős adaptációja egy méltán népszerű könyvnek, egy valamiről azonban nem sikerült meggyőződnöm a két óra alatt, és csak nagyon remélni tudom, hogy a könyvet nem olvasó kritikusok nem lesznek kőszívűek. Abban ugyanis nem vagyok biztos, hogy a történet annak isn ugyanennyire élvezhetővé vált, aki nem olvasta John Green könyvét. A jelenetek számukra akár túl gyorsan is pöröghettek, nagyon hirtelennek tűnhettek a hangulatváltások. Röviden: tényleg csak remélem, hogy az átlagos mozinézőknek is legalább olyan élményt nyújthat majd a film, mint nekünk, rajongóknak nyújtott.

Így aztán nagyon lelkesen tudom ajánlani a filmet mindenkinek, akinek tetszett a könyv. Tudom, hogy sokan fenntartásokkal vannak a filmes adaptációkkal kapcsolatban, de a Csillagainkban a hiba iskolapélda is lehetne ilyen tekintetben. Azoknak pedig, akik most találkoztak először a történettel és szívesen megnéznék a moziba, szintén csak bátorító szavakat tudnék üzenni és ezennel meg is kérném őket, hogy miután kijöttek a moziból, írják meg, hogy őket is megragadta-e őket a történet. A Csillagainkban a hiba június 5-től, csütörtöktől a mozikban!