Még szerencse, hogy néha eltűnök így egy-egy hétre nyári program ürügyén, így a végére sokkal izgalmasabb lesz, kik is végeznek majd a lista élén (bár akik ismernek egy kicsit, azok szerintem a dobogót könnyűszerrel megtippelhetik). Mivel vasárnaptól csütörtökig Brüsszelben leszek, így igyekeztem elhozni a 100-as "pasilista harmadik kupacát. Igazából csak annyit szeretnék mesélni közben, hogy a lista még most, a végső szerkesztgetés során is alakul. Ahogy vagdosom össze a képeket ps-ben, néha így rámjön az ötperc, hogy húúú őt mégis előrébb kellene tenni, vagy valakin meglepődök, hogy egyáltalán helyett kapott a listán.. Nem tudom, így főleg a középmezőnyben, ami ugye ma vár rátok, annyira nüansznyiak a különbségek. Szerintem például így a hatvanadik és a negyvenedik hely között csak egy igen vékony hajszál van, nem is értem, hogy fér oda húsz ember. Mindegy, nem akarom sokáig húzni az időt, a tovább alatt a részletekkel folytatom, és belinkeltem az előző részeket is, ha valaki esetleg csak most kapcsolódott volna be.
100-81
80-61

Tudom, hogy még nyári szünetes léptekkel is évekkel ezelőtt volt az Arctic Monkeys soproni koncertje, és már nagyjából az is elfelejtette, aki ott volt, mégis muszáj nekem is elkészítenem a saját beszámolómat. A késésnek nagyon egyszerű oka van egyébként: vasárnap éjjel hazaértem, és másnap reggel nyolckor már a vonatra vártam Győrben, hogy elvigyen táborozni egy hétre. Nemrég értem haza, és azóta legalább 10 különböző AM-beszámolót elolvastam, így bizton állíthatom, hogy sok újat nem tudok majd mesélni. Viszont ha már itt ez a blog, legalább megírom a saját verziómat is.



Soo... természetesen mi vagyunk azok, akik képesek eltévedni sopronban, de egy idő után következetesen követtük a hülye magenta színű nyilakat/feliratokat és olyan háromnegyed négy körül meg is érkeztünk a csodálatos volt fesztivál helyszínére. Olyan nagyon nem vesztegethettük az időt, mert négykor kezdett az Intim Torna Illegál, akik ugye még mindig a kedvenc magyar zenekarom, és ha már úgy adódott, hogy egy valag pénzt kifizettünk erre a napra, legalább minden lehetséges programot kihasználunk. Valami ilyesmi volt legalábbis a hozzáállásunk, amikor a rohadt melegben (borzasztó meleg volt) megérkeztünk. Körülnéztünk a nagyszínpadnál és hamar realizáltuk, hogy nagyjából két választásunk van: vagy az első sorba állunk, de akkor viszonylag a szélén leszünk és onnan kb. együttesenként jobb esetben két embert látunk (but still, első sor).. vagy beállunk nagyon jó helyre, szinte teljesen középre, de a második sorba... Obvi emellett döntöttünk és én egyáltalán nem bántam meg mert úristen de asdfghjkl helyünk volt végig. However, négykor elkezdődött az ITI koncert és elég vicces helyzet alakult ki. Az első sor ugyanis természetesen csak Alexék érkezését várta, így mogorva arccal ülte végig a koncertet, mi pedig (közben összefutottunk három csajjal, akikkel már múltkor is végigbuliztunk egy ITI koncertet) hatalmas partit csaptunk a második sorban mert kurvajó volt a koncert, nincs rá jobb szó. Annyi energia volt most a fiúkban, Janó szerintem háromszor annyit ugrált mint szokott, és a kőarc AM-fanokon kívül mindenki rohadt jól érezte magát. (Azért azon röhögtem mikor Peti külön megköszönte az első sornak... feel the irony). Igazából egyedül az volt a rossz, hogy kicsit rövid volt a koncert, de olyan meglepetés ért hogy úristn. Pont azon gondolkodtam koncert közben, hogy a hatdiplomást, ami a kedvenc számom tőlük, még soha nem hallottam élőben, erre nem eljátszották? Jajj de boldog voltam. Szóval nekem már csak emiatt is érdemes volt elmennem, már így koradélután szétugráltam és üvöltöztem magam, így a hangom már ekkor elment. Utána még szerencsére gyorsan eloszlott a tömeg és volt idő elmenni pisilni meg szerezni magunknak itókát. Letelepedtünk a perfecto helyünkön, vártuk a Mary Popkids koncertet... Nem mondom, hogy kifejezett rajongójuk vagyok, és iiigen, sokkal jobban örültem volna, ha Ivánék lépnek fel, mert úgy lett volna a tökéletesnél tökéletesebb a nap, de Sanyócáékkal kapcsolatban sem voltak ellenérzéseim, így maradtunk.

Hát a koncert eleje bűn unalmas volt, már bocsánat. Alig ismertem a dalokat (ez oké, az én hibám, de..) a hangosítás rettenetes volt, néha megsüketültem az énekesek üvöltözésétől, és a angulat sem volt az igazi. Bár a legmélyebb pont természetesen Somló Tamás volt a színpadon, amúgy is szenvedtünk a negyven fokban, elegünk volt az életből, erre megjelenik ez a dög, akit amúgy sem szeretek és annyit pofázik... Már majdnem borzalmasat csalódtam Popkidsékben, de a végére... nagyon jól felpörgött a buli. Az új albumukról játszott pörgősebb, rockosabb dalaik nagyon bejöttek (főleg a Riot), aztán jöttek az ismertebb dalaik, és a végére még aranybogár kedvenckém is vendégszerepelt, úgyhogy a koncert végére én teljesen megszerettem a Mary Popkidset, és már nem is haragszom rájuk annyira, amiért majd a Bastille koncert előtt is őket kell hallgatnom. Na a koncert utánra viszont kezdett besűrűsödni a tömeg, mögöttünk egy srác nyomta az ingyencirkuszt, mert mindenkit rá akart venni, hogy engedjék át a barátainak a helyet (mondanom sem kell, elég elutasító válaszokat kapott). Előttünk a hatalmas AM rajongók is már rendesen szenvedtek azért, meg így mindenkin látszott, hogy a meleget elkívánja a francba, de ekkor már olyan közel volt a cél...

Maradtunk Strypesra is, mert a többséggel ellentétben öcsém és én ismerjük őket, és egy-két daluk rendszeresen forgott az autóutakon, így aztán azt a pár dalt szívesen meghallgattuk élőben. Igazából lehet, hogy tényleg neki volt igaza, és pár év múlva sokkal többet fog érni, hogy láttuk őket élőben, mindenesetre nekem már most nagyon tetszettek, brutális energiákkal dolgoztak a színpadon és olyan kis bubusgatnivaló fejük volt. A szájharmónika meg mindig is ilyen gyenge pontom volt, soo... Le is töltöttem azóta több számukat is, engem teljesen megnyertek maguknak a kis sajátos őrültségükkel. A környezetemmel azért nem ez volt a helyzet, de igazából ekkor engem ez már nem zavart (pedig máskor mindennél jobban gyűlölöm a nyafogó lányokat, akiket "lökdösnek", meg "melegük van" meg hasonlók... édes drága kisszívem, te hova jöttél?)

Elmentek a srácok és elkezdődött az izgalom. Igazából akkor fogtuk fel hogy mennyire awesome király helyünk van, amikor elkezdték felpakolni a felszerelést, mert konkrétan mindenkire ráláttunk és nekem ez nagyon fontos volt, mert... imádom a dobosokat nézni koncertek közben. Nálam ez ilyen kikötés. Szereztünk vizet a biztonságiaktól, aztán beszélgettem két csajjal arról, vajon mennyit késnek Alexék (emberek, akik elkezdtek örülni kilenc óra nulla nullakor :D :D :D ) Aztán csak megjelentek a fiúk a színen és...SZAUNA. Nagyon röhögtem, annyira meleg volt, hogy a finnek irigykedhettek. Természetesen a Do I wanna Know ? alatt elkezdődött a lökdösődés is, mert persze mikor máskor jutna eszébe az intelligensebbnek, hogy ő amúgy az első sor közepéről akarja nézni a koncertet... Mindegy, amúgy semmilyen durva dolog nem történt, és szerintem két-három szám után abszolút intelligenssé vált mindenki, lehet, hogy szerencsénk volt, de nagyon jó közeget fogtunk ki. A koncertet végigordítottam, buliztam, táncoltam, nem tudtam levenni a szemem a színpadról, és életem öröme volt, hogy egész jól megértettem Alex akcentusát. Sok kritikát olvastam a koncerttel kapcsolatban, amire abszolút számítottam, mivel magyarországon vagyunk. Igazából annyival reagálnék, hogy aki egy kicsit is ismeri a zenekart, az szerintem pontosan tudta, miért jött, és nem tudott csalódni. Szerintem a fiúk nagyon profi koncertet csaptak, én élveztem a dalokat, és szerintem magukhoz képest még kommunikatívabbak is voltak, esküszöm. A setlistet tudni lehetett előre, nem volt meglepetés. Én már akkor is sokalltam az új album túlsúlyát és nem éreztem működőképesnek a setlistet, de ilyen szempontból kellemes volt a meglepetés, pont a kellő pontokon jöttek a lassabb dalok, és nem tudom. Jó volt, most mit ragozzak ezen? A kedvencem természetesen a Snap Out Of It volt, amit Alex végigröhögött (???), aztán a Crying Lightning is ilyen kisebb szívbaj kategória volt, a Fluorescent Adolescent alatt majdnem elsírtam magam annyira kellett a lelkemnek. Az I wanna be yours meg a végén hát beszabehu volt.

Nem tudom mit mondhatnék még? Teljesen korrekt koncert volt, pont olyan, amilyenre számítottam és amit elvártam a majmoktól. Hacsak valakinek nem az volt a célja, hogy direkt rosszul érezze magát, szerintem nem lehetett rossz koncertről beszélni. Aki pedig végigszenvedett másfél órát ennyi pénzért az komolyan mondom, hogy vessen magára. Aki jól akarta magát érezni, az szerintem megtette, és ennél többet én nem is vártam az Arctic Monkeystől. Nagyon jó nyitása volt ez a fesztiválszezonomnak, és ezek után rettentően várom a Szigetet is. Jajj és ha ennyi beszámoló nem volt elég, tessék, itt van pár: ezek nekem is tetszettek. X X  X  X  X

Már tavasz óta tervezem, hogy végre bemutatom nektek a körömlakk-készletem, mivel elég tekintélyes méretű gyűjteményről beszélhetünk. Szegény szüleim mindig szenvedtek attól, hogy egyáltalán nem érdekelt a sminkelés és egyéb cicomázás, tudjátok, én voltam kiskoromban a fiús lány szelidített változata... aztán megjöttek a körömlakkok, és azóta... Hogyha a sminkeléssel is annyit foglalkoznék, mint a körmeim csinosítgatásával, lehet, hogy nem itt tartanék az életemmel. Lényeg a lényeg, teljesen ráfüggtem az akciós körömlakkokra. Mivel sajnálok több ezreket kidobni egyetlen lakkra, nem konkrét céllal vásárolok lakkokat, hanem az akciós pult termékeiből választom ki a nekem tetsző színeket. Voltak már nagy fogásaim, meg jártam már úgy, hogy pont azt a lakkot akciózták le, amivel már hetek óta szemeztem, de sokszor kaptam ajándékba is ezeket a csodákat. Jelenleg 58 normális méretű körömlakkom van, plusz 12 ilyen kis mini lakk, de a történetnek még egyáltalán nincs vége és a készlet folyamatosan bővül. Ha esetleg valamilyen véletlen folytán bármikor arra kényszerülnétek, hogy vennetek kell nekem valamit, gondolkozzatok nyugodtan körömlakkokban. Azzal nem lehet mellélőni. Még annak is örülök, ha ugyanolyan lakkokat kapok. Nem tudom. Ilyen hülye vagyok.

Elindítok egy új sorozat-féleséget a blogon, de nem áltatom magam azzal, hogy nagyon hosszútávú és rendszeres vállalkozás lesz. Hirtelen kedvet kaptam a nosztalgiához, és próbálok visszaemlékezni arra, régebben ( értsd, 4-5-6 éve) milyen együtteseket, és úgy összességében milyen zenéket szerettem igazán és miért is voltak ezek a dalok annyira fontosak az életemben. Több okból is a 30Y-t választottam az első alanynak, mivel az elmúlt időszakban rettenetesen elszoktam arról, hogy magyar zenét hallgassak. Pedig régebben tényleg nagyon vonzott ez az alternek csúfolt világ, és Beck Zoliék koncertje volt az egyik legjobb koncertélményem egész életemben. Ennek ellenére az utolsó pár album fullosan kimaradt az életemből, lelankadt a szerelem, vagy nem is tudom. Mindenesetre rengeteg dalukat még ma is kívülről fújom és ezért hoztam egy rövidke listát a kedvenc 30Y dalaimból. Ha esetleg végighallgatnátok őket, írjátok már meg, hogy bennetek is olyan szép emlékeket idéz-e fel, mint bennem tette. Oh és a címet a petőfi rádiótól loptam, azért ez már mindennek a teteje. Na a tovább mögött a húsz dalból álló retro-30Y-vonat.

És itt az újabb adag. Nem szeretném amúgy túlzottan ragozni a részleteket, de akkor egy érdekességet még elmesélek. Kisebb énem egyszerűen utálta a szőrös és idősebb pasikat. Sokáig egyáltalán nem tudtam megérteni, mit esznek emberek olyan férfiakon, akik bármilyen arcszőrzettel rendelkeznek, én mindig a babapopsi-arcokat kerestem. Aztán egy valamikor a közelmúltban teljesen indokolatlanul megváltozott és megfigyelhetően sokkal több "szőrös" ember került fel a listára. Közben megtaláltam a 2011-es listát is, ezt majd belinkelem a tovább alatt. Rengeteg a változás... az előző kupacból Eric Saade pl. akkor még a NEGYEDIK helyen volt, hogy anno Ed Westwick is befért a top 25-be. Na de akkor lássuk a 2014-es lista nyolcvanadik és hatvanadik helye között elhelyezhkedő pontjait.

Bret Easton Ellis kötete már több mint egy éve akadt a kezembe egy családi bevásárlás során, és leárazva, 1500 forintért úgy éreztem, érdemes elhoznom haza. Aztán természetesen, rossz szokásomhoz híven jó messzire elkerültem azóta, szinte el is felejtettem, hogy nálam van. Nyár elején viszont apu mindig tőlem kér regényeket olvasni, és miután már szinte mindent odaadtam neki, amit nem olvasott és ami szerintem érdekelheti, a kezébe nyomtam az Amerikai Psychot.

Nem várt következményekkel járt viszont ez a döntésem, ugyanis apu állandóan zaklatni kezdett a történettel. Olvasás közben folyamatosan jelezte, hogy nekem ezt végig kell olvasnom, és életem egyik legrosszabb döntése volt, amikor elkotyogtam neki, hogy filmes adaptáció is készült a könyvhöz. Azután ugyanis már szinte kötelezővé vált, hogy én is minél előbb elolvassam, hogy aztán együtt megnézhessük a 2000-es filmverziót is. Nem mondom azért, hogy gyors olvasás volt, majdnem három hétig ültem a regényen, aztán csak a napokban sikerült ténylegesen végignéznünk a filmet. Ha már viszont így alakult, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a lehetetlent, és egy kicsit összehasonlítgatom a kettőt.

Ha esetleg nem hallottatok volna a könyvről ( ami előfordulhat, mert valamiért itthon nem övezi olyan kultusz Ellis történetét, mint mondjuk a Harcosok klubját és a Trainspottingot), az amerikai író regénye 1991-ben jelent meg és egy nagyon erős korképet ad az 1990-es évek elején élő yuppie rétegről, a manhattani üzletemberekről, az "amerikai álom" megtestesítőiről. Főhősünk, Patrick Bateman is első látásra nem több, mint egy ilyen multimilliomos. Vacsoráról partira, partiról üzleti ebédre jár, a "barátaival" azon versenyeznek, kinek milyen betűtípust találtak az új névjegykártyára, vagy ki honnan vásárolta a legújabb öltönyét. A szimpla korleírásnak induló történet azonban hamarosan új síkokra emelkedik és egészen mélyre utazhatunk az emberi kegyetlenség és kiüresedés világában.

Korképről, korleírásról beszélek, és nem véletlenül. A regénynek ugyanis szerintem nem volt elsődleges célja, hogy egy tényleges, A pontban induló és B pontba érkező történetet meséljen el. Ahogy azonban fejezetről fejezetre különböző stílusokban csodálhattuk meg Ellis írói zsenialitását, egyre inkább megismerhettük a felszínes csillogás és a mögötte rejlő mély indulatok világát. Egészen újszerű volt számomra, amilyen gyakran és merészen merte az író keverni a különböző szövegeket. Az egyik pillanatban még Whitney Houston zenei karrierjének tételszerű és pontos elemzését olvastam, két oldallal később már az elhíresült szexjelenetek és gyilkosságok közepén találtam magam.

Ami a legjobb és legszörnyűbb volt egyszerre ebben a regényben, az az, ahogy elfogadtatta velem a történteket, s egy idő után majdnem annyira közönyössé váltam, mint főhősünk. Az a szenvtelen tárgyilagosság, az a mindenfajta érzelemtől mentes kijelentés, amivel az erőszakos jelenetek végbementek, valahogy az egészet ha nem is normálissá, de legalábbis nem szörnyűvé és undorítóvá tette. A történet annyira magába szívott, hogy néha fel sem tűnt, mennyire abnormális, ami a "szemem előtt" folyik. Ahogy eleinte hozzászoktatott az író a létező összes öltönymárka felsorakoztatásához, úgy szoktam hozzá később a hidegvérű gyilkosságokhoz.

Zseniális könyv, lebilincselő olvasmány, de egyáltalán nem ajánlanám mindenkinek. Egyrészt, nem véletlen, hogy több országban 18+ -os besorolást kapott a könyv. Kell hozzá egy bizonyos érettség, és örülök, hogy hozzám is csak most jutott el a könyv. Nem tudom, hogy pár évvel ezelőtt megbírkóztam volna-e a szexuális töltetű képekkel vagy a rengeteg vérrel. Másrészt, aki egy izgalmas, pörgős, követhető történetre vágyik, bele se kezdjen az Amerikai Psychoba. Rettentően lassan indul be maga a történet, és ahogy említettem, nem is beszélhetünk egy igazi, kerek cselekményről, ennél sokkal mozaikszerűbb, szinte töredékek láncolata a regény. Olvastam azt is, hogy anno a regény megjelenésekor több feminista is hangot adott aggályainak, hiszen lényegében a könyv "természetessé teszi" a nőkkel szembeni agressziót. Ez igaz, ahogy a karakterek homofóbiája, rasszizmusa is megjelenik, de ezeken az olvasó mind képes lehet felülemelkedni, ha rájön, hogy a regény egyik talán rejtett célja, hogy megmutassa, mennyire kegyetlen, szörnyű és lehetetlen élet Batemané. Aztán természetesen érdekes lenne még megvizsgálni főhősünket pszichológiai szempontból is, de ezt a nálam hozzáértőbb szakemberekre hagynám.




A 2000-es filmverzió sokkal kevésbé lett erőszakos, mint azt a regény alapján sejteni lehetett. A főszereplő kérdése egyébként akkor hatalmas vihart kavart, Bateman összetett karakterével kapcsolatban felmerült Johnny Depp, Brad Pitt, Edward Norton, Ewan McGregor és Leonardo DiCaprio neve is (azért nem rossz lista ez, akárhogyan nézzük), de végül Christian Bale került Patrick szerepébe, aki összességében szerintem remek munkát végzett. A filmvásznon számomra ugyanúgy élt Bateman elcseszett yuppie karaktere, mint anno a regényben. A monológok szintén remekbeszabottak voltak pár helyen és külön élveztem Bale arckifejezéseit a főhős őrült pillanataiban. A többi színész is jó volt persze, de fontos észrevenni, hogy ahogy a könyv, úgy a film is egyszereplőssé vált. Hiábba sorakozott  fel Willem Dafoe, Jared Leto és Reese Witherspoon is, szerepük értelemszerűen csak hangyányi lehetett Bateman tyúkszaros kis életében.

Nem a színészeken múlt tehát, hogy a filmért nem tudtam rajongani annyira, mint a könyvért. Említettem, hogy a filmvásznon nem jelentek meg olyan élesen az erőszakos jelenetek, és talán már az én elmezavaromat jelzi, de nekem ezek akkor is hiányoztak. Kicsit túl puha lett az adaptáció, és sokan úgy gondolják, ez annak köszönhető, hogy a rendező Mary Harron történetesen nő. Ezt megfordítva, én nem gondolom azt, hogy minden női rendező kezében így elpuhult volna a történet, vagy hogy minden férfi rendező véres orgiákat rendezett volna, az mindenesetre biztos, hogy Harron kezei alatt egy kicsit túl könnyen emészthetővé vált a sztori. A másik nagy problémám az volt, hogy az alkotók megpróbálták a lehetetlent. A film alatt végig azt éreztem, hogy próbáltak a történéseknek értelmet szerezni és próbáltak egy pontos, kerek cselekményt kialakítani, ahol a gyilkosságok valamiféle indokot is kapnak. Szerintem ez lett a film legnagyobb hibája. Nem egy, a kort érintő társadalmi réteget és problémakört próbált lefesteni - ahogy ezt a könyv tette sikeresen - hanem megpróbált egy sorozatgyilkost elénk állítani, aki egy kétórás thrillerben végigéli, ami egy sorozatgyilkossal megtörténhet egy kétórás thrillerben. Számomra itt bukott meg a film, így ugyanis pont azt a különlegességét veszítette el, amitől a könyv ekkora sikerré válhatott.

De hogy pozitívumokat is említsek, nagyon tetszett a szöveghűség, sok-sok monológ és dialógus emelődött át a papírról a vászonra. Emellett szerintem ami a legnagyobb pozitívum volt, az az, hogy éltek a műfaj adta lehetőségekkel és a könyvben külön megjelenő elemeket, fejezeteket egyszerre használták fel. Egészen újfajta groteszk élményt nyújtott, ahogy a zenekarok és énekesek kritikái nem külön egységként, hanem a legdrámaibb pillanatokban, az aktusok és a gyilkosságok közben hangzottak el. Ez az egy tulajdonsága az adaptációnak, ami miatt nálam megmenekült a teljes buktától. Összességében ugyanis nem lett annyira rossz film, és lehet, hogy önmagában egészen értékelhetővé vált volna, a könyv mellett azonban úgy érzem, eltörpül a jelentősége.

Egyszer régen, valamikor 2011 környékén összeállítottam magamnak egy 100-as pasilistát, az akkori preferenciáim szerint. Már régóta tervben volt, hogy felfrissítem ezt a listát, hiszen rengeteget változtam én is, az ízlésem is, meg természetesen egy rakat új férfiú is feltűnt közben úton-útfélen. Nem tudom, hogy a listázott emberkék milyen tulajdonságokkal rendelkeznek, szóval messzemenő következtetéseket itt nem kell levonni. Először huszasával hozom majd az adagokat, de a végére belassítunk, hogy tetőzzük majd az izgalmakat. A képek alatt rövid indoklások, hogy ki miért került fel a listára, és miért pont arra a helyre. Készüljetek fel az eyecandy factorra erősen. Lehet, hogy valahol a régi listát is elrejtem, hogy legyen összehasonlítási alap.