Bret Easton Ellis kötete már több mint egy éve akadt a kezembe egy családi bevásárlás során, és leárazva, 1500 forintért úgy éreztem, érdemes elhoznom haza. Aztán természetesen, rossz szokásomhoz híven jó messzire elkerültem azóta, szinte el is felejtettem, hogy nálam van. Nyár elején viszont apu mindig tőlem kér regényeket olvasni, és miután már szinte mindent odaadtam neki, amit nem olvasott és ami szerintem érdekelheti, a kezébe nyomtam az Amerikai Psychot.

Nem várt következményekkel járt viszont ez a döntésem, ugyanis apu állandóan zaklatni kezdett a történettel. Olvasás közben folyamatosan jelezte, hogy nekem ezt végig kell olvasnom, és életem egyik legrosszabb döntése volt, amikor elkotyogtam neki, hogy filmes adaptáció is készült a könyvhöz. Azután ugyanis már szinte kötelezővé vált, hogy én is minél előbb elolvassam, hogy aztán együtt megnézhessük a 2000-es filmverziót is. Nem mondom azért, hogy gyors olvasás volt, majdnem három hétig ültem a regényen, aztán csak a napokban sikerült ténylegesen végignéznünk a filmet. Ha már viszont így alakult, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a lehetetlent, és egy kicsit összehasonlítgatom a kettőt.

Ha esetleg nem hallottatok volna a könyvről ( ami előfordulhat, mert valamiért itthon nem övezi olyan kultusz Ellis történetét, mint mondjuk a Harcosok klubját és a Trainspottingot), az amerikai író regénye 1991-ben jelent meg és egy nagyon erős korképet ad az 1990-es évek elején élő yuppie rétegről, a manhattani üzletemberekről, az "amerikai álom" megtestesítőiről. Főhősünk, Patrick Bateman is első látásra nem több, mint egy ilyen multimilliomos. Vacsoráról partira, partiról üzleti ebédre jár, a "barátaival" azon versenyeznek, kinek milyen betűtípust találtak az új névjegykártyára, vagy ki honnan vásárolta a legújabb öltönyét. A szimpla korleírásnak induló történet azonban hamarosan új síkokra emelkedik és egészen mélyre utazhatunk az emberi kegyetlenség és kiüresedés világában.

Korképről, korleírásról beszélek, és nem véletlenül. A regénynek ugyanis szerintem nem volt elsődleges célja, hogy egy tényleges, A pontban induló és B pontba érkező történetet meséljen el. Ahogy azonban fejezetről fejezetre különböző stílusokban csodálhattuk meg Ellis írói zsenialitását, egyre inkább megismerhettük a felszínes csillogás és a mögötte rejlő mély indulatok világát. Egészen újszerű volt számomra, amilyen gyakran és merészen merte az író keverni a különböző szövegeket. Az egyik pillanatban még Whitney Houston zenei karrierjének tételszerű és pontos elemzését olvastam, két oldallal később már az elhíresült szexjelenetek és gyilkosságok közepén találtam magam.

Ami a legjobb és legszörnyűbb volt egyszerre ebben a regényben, az az, ahogy elfogadtatta velem a történteket, s egy idő után majdnem annyira közönyössé váltam, mint főhősünk. Az a szenvtelen tárgyilagosság, az a mindenfajta érzelemtől mentes kijelentés, amivel az erőszakos jelenetek végbementek, valahogy az egészet ha nem is normálissá, de legalábbis nem szörnyűvé és undorítóvá tette. A történet annyira magába szívott, hogy néha fel sem tűnt, mennyire abnormális, ami a "szemem előtt" folyik. Ahogy eleinte hozzászoktatott az író a létező összes öltönymárka felsorakoztatásához, úgy szoktam hozzá később a hidegvérű gyilkosságokhoz.

Zseniális könyv, lebilincselő olvasmány, de egyáltalán nem ajánlanám mindenkinek. Egyrészt, nem véletlen, hogy több országban 18+ -os besorolást kapott a könyv. Kell hozzá egy bizonyos érettség, és örülök, hogy hozzám is csak most jutott el a könyv. Nem tudom, hogy pár évvel ezelőtt megbírkóztam volna-e a szexuális töltetű képekkel vagy a rengeteg vérrel. Másrészt, aki egy izgalmas, pörgős, követhető történetre vágyik, bele se kezdjen az Amerikai Psychoba. Rettentően lassan indul be maga a történet, és ahogy említettem, nem is beszélhetünk egy igazi, kerek cselekményről, ennél sokkal mozaikszerűbb, szinte töredékek láncolata a regény. Olvastam azt is, hogy anno a regény megjelenésekor több feminista is hangot adott aggályainak, hiszen lényegében a könyv "természetessé teszi" a nőkkel szembeni agressziót. Ez igaz, ahogy a karakterek homofóbiája, rasszizmusa is megjelenik, de ezeken az olvasó mind képes lehet felülemelkedni, ha rájön, hogy a regény egyik talán rejtett célja, hogy megmutassa, mennyire kegyetlen, szörnyű és lehetetlen élet Batemané. Aztán természetesen érdekes lenne még megvizsgálni főhősünket pszichológiai szempontból is, de ezt a nálam hozzáértőbb szakemberekre hagynám.




A 2000-es filmverzió sokkal kevésbé lett erőszakos, mint azt a regény alapján sejteni lehetett. A főszereplő kérdése egyébként akkor hatalmas vihart kavart, Bateman összetett karakterével kapcsolatban felmerült Johnny Depp, Brad Pitt, Edward Norton, Ewan McGregor és Leonardo DiCaprio neve is (azért nem rossz lista ez, akárhogyan nézzük), de végül Christian Bale került Patrick szerepébe, aki összességében szerintem remek munkát végzett. A filmvásznon számomra ugyanúgy élt Bateman elcseszett yuppie karaktere, mint anno a regényben. A monológok szintén remekbeszabottak voltak pár helyen és külön élveztem Bale arckifejezéseit a főhős őrült pillanataiban. A többi színész is jó volt persze, de fontos észrevenni, hogy ahogy a könyv, úgy a film is egyszereplőssé vált. Hiábba sorakozott  fel Willem Dafoe, Jared Leto és Reese Witherspoon is, szerepük értelemszerűen csak hangyányi lehetett Bateman tyúkszaros kis életében.

Nem a színészeken múlt tehát, hogy a filmért nem tudtam rajongani annyira, mint a könyvért. Említettem, hogy a filmvásznon nem jelentek meg olyan élesen az erőszakos jelenetek, és talán már az én elmezavaromat jelzi, de nekem ezek akkor is hiányoztak. Kicsit túl puha lett az adaptáció, és sokan úgy gondolják, ez annak köszönhető, hogy a rendező Mary Harron történetesen nő. Ezt megfordítva, én nem gondolom azt, hogy minden női rendező kezében így elpuhult volna a történet, vagy hogy minden férfi rendező véres orgiákat rendezett volna, az mindenesetre biztos, hogy Harron kezei alatt egy kicsit túl könnyen emészthetővé vált a sztori. A másik nagy problémám az volt, hogy az alkotók megpróbálták a lehetetlent. A film alatt végig azt éreztem, hogy próbáltak a történéseknek értelmet szerezni és próbáltak egy pontos, kerek cselekményt kialakítani, ahol a gyilkosságok valamiféle indokot is kapnak. Szerintem ez lett a film legnagyobb hibája. Nem egy, a kort érintő társadalmi réteget és problémakört próbált lefesteni - ahogy ezt a könyv tette sikeresen - hanem megpróbált egy sorozatgyilkost elénk állítani, aki egy kétórás thrillerben végigéli, ami egy sorozatgyilkossal megtörténhet egy kétórás thrillerben. Számomra itt bukott meg a film, így ugyanis pont azt a különlegességét veszítette el, amitől a könyv ekkora sikerré válhatott.

De hogy pozitívumokat is említsek, nagyon tetszett a szöveghűség, sok-sok monológ és dialógus emelődött át a papírról a vászonra. Emellett szerintem ami a legnagyobb pozitívum volt, az az, hogy éltek a műfaj adta lehetőségekkel és a könyvben külön megjelenő elemeket, fejezeteket egyszerre használták fel. Egészen újfajta groteszk élményt nyújtott, ahogy a zenekarok és énekesek kritikái nem külön egységként, hanem a legdrámaibb pillanatokban, az aktusok és a gyilkosságok közben hangzottak el. Ez az egy tulajdonsága az adaptációnak, ami miatt nálam megmenekült a teljes buktától. Összességében ugyanis nem lett annyira rossz film, és lehet, hogy önmagában egészen értékelhetővé vált volna, a könyv mellett azonban úgy érzem, eltörpül a jelentősége.