Bár sok dolgot nem kezdek az életemmel, szerencsére a mainstream kultúra még mindig rettenetes módon érdekel, úgyhogy ismételten hoztam egy olyan kis válogatást, mint amilyennel jelentkeztem már korábban az év folyamán. Olvassátok, hallgassátok, nézzétek, szeressétek! És vegyétek úgy, hogy ezekről mind külön-külön szerettem volna írni, csak reménytelenül lusta vagyok.

5 Seconds Of Summer: Sounds Good Feels Good
Már a második albuma jelent meg az ausztrál négyesnek és szerintem ebben sikerült csak igazán definiálniuk, milyen szerepet szeretnének betölteni a piacon és egyáltalán kik ők a mai könnyűzenében. Valahol pont a One Direction és az All Time Low/ Good Charlotte közé félútra lőtték be a Sounds Good Feels Good dalait, és nemcsak nálam működött, hanem például Amerikában is, mert az album első helyen nyitott a billboardon is (bár sok vetélytársa nem volt). Nagyon érezni a dalokon, hogy Luke, Calum, Ashton és Michael szinte végig a Madden testvérekkel dolgozott, és ez jót is tett az albumnak: A Sounds Good Feels Good sokkal átgondoltabb, érettebb hangzásvilágot hozott igazi slágergyanús darabokkal. És most nem csak a Hungry Like a Wolf dallamára felépített Hey Everybody!-ra és a sikeres első kislemezre, a She's kinda hot-ra gondolok, hanem a borzasztóan fülbemászó Permanent Vacation, az erős nyitásnak számító Money, vagy az Alex Gaskarth közreműködésével írt Catch Fire című dalokra. Jó ez a lemez, bár több időm lenne hallgatni.
J'ai tué ma mère (2009)

1. Azért, mert egy nagyon király album.

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték el a BBC Sound Of 2015 díjat. Ez sokáig nekem sem mondott semmit, de olyan elődök után jutott el hozzájuk az elismerés, mint Sam Smith, Ellie Goulding, Jessie J, Mika vagy Adele, akik azért azóta rendre álomszerű karriert tudhatnak maguk mögött. A rádiók által még itthon is felkapott King után így elég magas elvárásoknak kellett megfelelniük a srácoknak, Mike-nak, Emre-nek és Olly-nak, mikor kiadták debütáló albumukat, a Communiont, ami a héten került a boltokba és így hozzám is.

Ha a média és a kritikusok magas szintet vártak a fiúktól, akkor az én elvárásaim már felhőkarcolóknak voltak tekinthetőek. Nem is feltétlenül a King miatt, bár ez az első kislemez az év egyik, ha nem legjobb popdala és a szöveggel és a videóval együtt valami olyan egységet és konstrukciót alkot, amit abszolút nem várnék el egy épphogy megalakult friss bandától. Ami viszont még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám, az a többi, az elmúlt egy évben megjelenő dal volt, hiszen mind a Take Shelter, a Desire, a Shine és a Real is már jóval a lemez megjelenése előtt bezárta magát a szívembe. Nagyon nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az anyag végighallgatásába, hiszen kíváncsi voltam, tudnak-e még meglepetéseket okozni Ollyék, vagy egyáltalán képesek-e azt a magas színvonalat hozni, amihez hozzászoktattak.

Könyörgöm, hadd mondjam ki a lehető legegyszerűbben: IMÁDOM EZT AZ ALBUMOT. Minden hibája, minden apró tökéletlensége ellenére vált a kedvencemmé már az első hallgatás után, mindezt úgy, hogy én hosszú-hosszú évekig arra szavaztam, hogy rendes, domináns gitárjáték nélkül márpedig nem létezik jó zene és az "elekronikus zene" (is this even a thing?) csak rossz lehet. Azóta persze már számtalanszor mea culpáztam, rá kellett jönnöm, hogy az élet nem ilyen egyszerű, és ebben azért a Communionnak is szerepe volt.

A Foundation számomra inkább egy introként és bevezetőként üzemel, mint teljes értékű dalként, annak viszont tökéletes: letisztult, és nagyjából megmutatja, mire várhatunk az elkövetkező bő egy órában. A Real szerintem azért is  válhat az egyik legnagyobb kedvenccé a későbbiekben, mert nagyon egyszerűen tud a dalszöveggel mindenki összhangba kerülni, aki próbált már másnak megfelelni, esetleg olyan emberbe szeretett bele, aki ezt nem viszonozta. Ez a sok bizonytalanság és önbizalomhiány egyébként az egész albumon végigvonul, szinte mindegyik dalban érezhető a sebezhetőség, amit Olly hangja szerintem remekül hoz vissza, abszolút tükrözi azt a törékenységet, amit a dalszövegek hordoznak. A Shine zenei alapja számomra telitalálat lett, a refrén pedig talán a legfülbemászóbb az egész albumról. Nem csoda, hogy ez a dal hozta a King után a legnagyobb sikert az együttesnek, a UK Top 40 második helyéig sikerült felkúsznia és kellemes nyári sláger lehet belőle. A Take Shelter olyan szempontból lóg ki a lemezről, hogy a dallamvilága erőteljesen az R'n'B-re támaszkodik, és így egy kicsit kaotikus, de mégis fülbemászó hangzásvilágot képvisel. Épp ezért lett ez a legtáncolhatóbb szám az összes közül, nagyon jó kiegészítője a Communionnak. A Worship követi a kicsit gyorsabb tempót, amit az előző két dal hozott, stílusban viszont leginkább a Kinghez hasonlít, és az egyik legkönnyebben fogyasztható popdal lett az összes közül. A szöveg teljesen beleillik abba a képbe, amit Ollyék eddig a Reallel és a Take Shelterrel kialakítottak. Ezek után viszonylag éles váltás az Eyes Shut, ami egy gyönyörű, zongorára írt balladaként indul, és Olly hangja teszi különlegessé. A "Nothing's gonna hurt me with my eyes shut, I can see through them" sortól meg megbolondulok, annyira tetszik. Ha további fülbemászó, de minőségi popdalokra vágynánk, akkor nem kell messzire menni, mindent megkapunk a Tiestól. Ezt követi a még mindig az album húzódalának számító King, majd a Desire, ami ugyan dallamában követi a popdalok szabályszerűségeit, a szövege viszont legalább annyira átélhető és érthető, mint a Realé. A Gold és a Without szintén szépen beleillik ebbe a mintába, mindkét dal szerethető, bár nem kimagaslóan különlegesek a többi dal között. Ehhez képest engem a Border egészen felpezsdít, talán ez a másik "táncolható" szám a Take Shelter mellett, ráadásul olyan, mintha egyszerre két refrént kapnánk. Az album egy balladával, a Memoval zárul, ami valahogy egy kerek egésszé teszi a Communion történetét. Mind szövegvilágában, mind zeneileg összefoglalja és lezárja az albumot, megmutatja az erősségeit és kiteszi azt a három pontot is a végére, ami egy szép folytatás reményét jelentheti.

A Years & Years nagyon szépen találta meg azt a csapásvonalat az indie és a mainstream pop között, ami mindkét oldal hallgatói számára fogyaszthatóvá teszi őket, és ezt szerintem gyönyörűen képviselik a debütáló albumon is. Az igényes popzene, bár ma már kevésbé hiánycikk, mint pár éve volt, még mindig közönségre talál és ezért reménykedek abban is, hogy a Years & Years-t is később úgy emlegethetjük, mint Adele, Sam Smith vagy Ellie Goulding nevét. Addig pedig, ha másnál nem is, nálam eddig az év egyik legerősebb debüt lemezét sikerült produkálniuk.

Június harmincadika mindig nagyon ijesztő nap a számomra, mivel elérkezünk az év feléhez és az ember akaratlanul is végiggondolja, mit sikerült ebben a hat hónapban teljesítenie. Mivel nagyon szeretek saját magam elé teljesen értelmetlen kihívásokat állítani, idén is nagy volt a tét: sikerül-e tartanom az ütemtervet, s megnézem 100 filmet június végéig? Vajon több könyvet olvasok el, mint tavaly ilyenkor? Mennyi és milyen új albumokat hallgatok végig? (Igen, ennyire unalmas az életem.)

Bár a blogolásban nem jelentkeztem, a kultúrát ilyen szempontból elég szépen sikerült megkörnyékeznem. Pont 100 új filmnél tartok az éves listámon, 12-szer moziba is eljutottam. Voltam 5-6 koncerten, meghallgattam egy csomó új dalt és albumot és elolvastam 20 könyvet is, ami így elsőre nem tűnhet soknak, de tavaly összesen 25 darabig jutottam, úgyhogy büszke vagyok magamra. Most ebben a posztban próbálom összegyűjteni a legnagyobb kedvenceimet, és meleg szívvel ajánlom bárkinek, aki a nyári szünet kitörésével máris azon kapná magát, hogy unatkozik.

Filmek

Mysterious Skin (2004)
Az itthon Titokzatos bőr címen futó film egyik főszereplője az akkor még kölyökképű, de már nagyon tehetséges Joseph Gordon-Levitt, de meglepő módon nem rajta keresztül találtam rá Gregg Araki rendezésére, hanem a témája ragadott meg teljesen. A Titokzatos bőr két fiú történetét meséli el, akiket összeköt a múlt a tragédiája, de ezt két nagyon eltérő módon dolgozzák fel. A Lolita elolvasása után került elém a történet, talán akkor így jelezném, hogy mire számítsatok. Nagyon kevés igazán mély, elgondolkodtató filmhez volt szerencsém mostanában, de a Mysterious Skin az volt.

Coffee and Cigarettes (2003)
Remélem, Jim Jarmusch rendező neve ma már nem ismeretlen számotokra, hiszen ez a furcsa fazon olyan filmeket álmodott képernyőre, mint a Ghost Dog vagy az Only Lovers Left Alive. Számomra mégis a Coffee and Cigarettes a legkedvesebb, ebben a szkeccsfilmben 11 történetet ismerhetünk meg, melyek mindegyike egy-egy csésze kávé és pár szál cigaretta mellett játszódik. A fekete-fehérben forgatott jelenetekben ráadásul olyan arcokkal futhatunk össze, mint Jack és Meg White, Steve Buscemi, Iggy Pop vagy Cate Blanchett.

Viharsarok (2014)
Nagyon ritkán nézek magyar filmeket, bár az elmúlt egy évben több nagy sikerű mozi is eljutott hozzám, a Liza, a rókatündér és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is messze felülmúlta az elvárásaimat. Én most mégsem ezekről beszélnék, hanem a Viharsarokról, ami remek kontrasztot ad az enyhén szólva bugyuta és nevetséges Coming Out mellé, egy olyan filmről beszélünk ugyanis, ami két magyar fiatal srác kapcsolatát mutatja meg. Azért is tartom kiemelkedőnek, mert eddig nem nagyon láthattunk a vásznon olyan meleg fiúkat, akik a magyar vidéken, egy apró faluban élnek. Érdemes megnézni, minden apró hibája ellenére tanulságos és FONTOS magyar film.

Kingsman: The Secret Service (2015)
Nem voltak nagy elvárásaim, amikor beültem a moziba megnézni ezt a filmet, őszintén szólva azt sem igazán tudtam, miről fog majd szólni. Ehhez képest rég nevettem ennyit és ilyen jót moziban, ennek a filmnek minden mozzanata aranyat ér, hatalmas színészi alakításokkal, egetrengető poénokkal és szerethető motívumaival engem teljesen levett a lábamról. Ha szeretitek a kémfilmeket, akkor azért, ha ki nem állhatjátok őket, akkor azért ajánlom. A zene és a látványvilág is megérne egy misét, és akkor is nézzétek meg, ha tetszettek Zendaya harci mozdulatai Taylor Swift új videójában, mert itt még menőbbeket láthattok.

Big Hero 6 (2014)
Nagyon mérges voltam, hogy a Lego Movie-t nem jelölték az Oscarra, de ha már így történt, a Big Hero 6 abszolút és teljes mértékben megérdemelte az aranyszobrocskát, ugyanis azon kevés (hahh) mese közé tartozik, amin úgy elsírtam magam, mint egy kisbaba. Egyszerűen gyönyörű történet, de tele édes poénokkal és a világ legszerethetőbb robotjával, akiből kérek egyet én is itthonra. Évek óta a legértékelhetőbb film, ami kikerült a Disney gyárból és bele tudnék nyugodni, ha a jövőben is hasonló minőségben dolgoznának.

Könyvek

Andy Weir: A Marsi
Amikor eljutott hozzám a film híre, egyből lecsaptam az öcsém szobájában leledző könyvre, pedig engem általában abszolút nem érdekel a sci-fi, mint műfaj, sem filmekben, sem könyvekben. Ennek ellenére a Marsi egyszerűen lenyűgözött, teljesen magával ragadott és egyetlen nap alatt végeztem az olvasással. Valamiért teljesen magával ragadott a Mars világa, az, hogy milyen lehet ott egyedül túlélni, a könyv sajátságos humora pedig még emberibbé, még elképzelhetőbbé varázsolta számomra a történetet. Alig várom a filmes verziót.

J. D. Sallinger: Franny és Zooey
Kétféle ember létezik a világon, a "Zabhegyező zseniális könyv és mindenkinek el kellene olvasnia" és a "a Zabhegyező aaaannyira túlértékelt, nem értem, mit esznek rajta annyira" csoport tagjai, és ha ez utóbbiba tartoztok, nos akkor... inkább nem mondok semmit,  (Bár sokat elárul a személyiségetekről. Nem mondom meg, miért meg hogyan. De higgyétek el.) Szóval igazából még annak is ajánlanám a Franny és Zooey-t, aki nem rajongott a Zabhegyezőért, mert teljesen más értékei vannak és kicsit nehezebb is olvasni. Lenyűgöző, de nagyon selejtes karakterekkel dolgozik Sallinger, akiket érdemes a regényen keresztül megismerni. Bár beszélhetek itt akármit, a tamáskodók továbbra is tamáskodni fognak.

Erlend Loe: Elfújta a nő
Szégyen nélkül promózom a norvég írókat a blogon, mivel úgy érzem, muszáj az egész világnak megismernie, mire képes ez a kis ország. Szóval Erlend Loe-t legtöbben talán Doppler című regénye által ismerik, ha ismerik. Ha esetleg még nem hallottatok róla, mindenképp guglizzatok rá, egy próbát megér. Az Elfújta a nő Erlend első regénye, és ez a kis tapasztalatlanság meg is érződik rajta, ennek ellenére egy kellemes, olvasható könyvről van szó, amelyben egy kapcsolat mindennapjait ismerhetjük meg kisebb pontokba foglalva. És *spoiler* VAN BENNE SÍUGRÁS. két mondat erejéig, de akkor is. *spoiler vége*

Albumok

Fall Out Boy: American Beauty / American Psycho
Gyönyörűen indult a januárom, hiszen megjelent gyerekkorom egyetlen kedvenc zenekara, a Fall Out Boy új albuma, ami ráadásul két kedvenc filmemről kapta a nevét. Ugyan szerintem nem feltétlenül lett a legjobb FOB lemez, de simán dobogóssá tenném, és nagyon sok dal belelopakodott a szívembe. Az Uma Thurman és a Fourth of July instant kedvencek lettek, de imádom a Centuries-t, a Jet Pack Bluest, és a Novocaine-t is. Igazán tudnám értékelni, ha Pete-ék a közeljövőben erre koncerteznének, mert szeretnék ezekre a dalokra élőben is tombolni.

Imagine Dragons: Smoke + Mirrors
Az unalomig emlegettem már itt a blogon is, de az Imagine Dragons második lemeze egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, talán jobban is megszerettem egy-két dalt róla, mint a Night Visions-ről. Örökre szívembe zártam a Shots szövegét és videóját, de imádom még az I'm So Sorry-t, a Frictiont, az It Comes Back To You-t, a Trouble-t és a Hopeless Opust. oh meg a Summert, a Polaroidot... lényegében felsorolhatnám az egész albumot. Alig várom a januári koncertet.

twenty one pilots: Blurryface
Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra ez az album. Bár a fiúkról már hallottam, amikor a Fall Out Boy-jal és a Panic! At The Disco-val turnéztak, de a zenéjüket csak most ismertem meg, és a szövegeiktől egyszerűen lehidaltam. Komolyan, annyira erős ez az egész album, minden egyes dalban megtaláltam egy kicsit saját magamat és a környezetemet is, és rengeteg erőt és jókedvet lehet meríteni ezekből a számokból. Külön kedvenceim lettek: Tear In My Heart, Stressed Out, Ride, Polarize és a We Don't Believe What's On TV. Hallgassátok őket, nagyon-nagy királyság ez az egész.

Fifth Harmony: Reflection
Simon Cowell, hogy rohadjon meg, már megint megcsinálta. A Fifth Harmony ugye az amerikai X Factorban alakult csapat, nagyjából megfeleltethető a női One Directionnek, except like these girls really know how to sing and stuff. Nagyjából ennyi, de nem hittem volna, hogy ilyen remek debütáló albummal rendelkeznek, főleg hogy a verseny utáni első pár daluk nagyon kis gagyi volt. Kislányokból viszont igyekeztek most igazi nőkké válni, és a Reflection sokkal nőiesebb lett, ráadásul nagyon jól teletömködték feminista üzenetekkel is, és sikerült olyan poplemezt készíteniük, amit élvezet agyonhallgatni. A legnagyobb kedvencemmé a Sledgehammer vált, de nagyon jó a címadó Reflection, a Top Down, a Them Girls Be Like, és a Going Nowhere is.

Catfish and The Bottlemen: The Balcony
A tavalyi listámra sajnos nem került fel a The Balcony, mivel akkor még nem ismertem Catfishéket, idén viszont sikerült rongyosra hallgatnom debütáló albumokat és ha tehetném, még rengeteg embert erre köteleznék. Indie-ért dobogó szívem már az első taktusoknál tudta, hogy szeretni fogja ezt az albumot, komolyan. Kezdésnek szerintem tökéletes, a srácok nagyon-nagyon jók, és szeretném őket jó magasra jutni a ranglétrán, köszönöm szépen. Fogyasztásra ajánlom a Homesick-et és a Rango-t, de zseniális a Kathleen, a Cocoon, a Business, a 26 és az Hourglass is. Meg a borító. Az a legjobb.

Dalok

Azok számára, akiknek csak a mára négytagúra csökkenő, de még mindig brit-ír fiúbanda kislemezeihez volt szerencséjük, furcsa lehet, hogy a négy albumon milyen mélységekbe és magasságokba kalandoztak a One Direction tagjai. Most olyan dalokat próbáltam összeszedni, amikre abszolút nem számítani a Steal my girl és a Best Song Ever elképesztő sablonossága mellett, vagy ahol egy minimális kísérletet láttam kitörni a csodálatos skandipop alapokból. Magyarul olyan dalok, amiket azoknak ajánlanék, akik tényleg abban a tévhitben élnek, hogy a One Direction rajongók (ahonnan egyre biztosabban tudom magam végre kihúzni) hetven ugyanolyan dalt hallgatnak egyfolytában.

Stockholm Syndrome (FOUR)
Tulajdonképpen azon kevés dal közé tartozik, ami kihúzza az utolsó albumot a teljes jellegtelenségből és valószínűleg az egyetlen szám, aminél több kritikus is felkapta a fejét, hogy hoppá, itt még lehet valami (persze aztán ez el is múlt). Egyrészt, bár a Stockholm Syndrome is értelmezhető szerelmes dalnak, ha csak minimálisan is, de rétegeltebb a szövege, másrészt viszont a zene is jelentősen eltér a megszokottól, és valamiért a dallam is egészen máshogy fülbemászó, mint a többi. A dalhoz egyébként Harry Stylesnak volt a legtöbb köze szerzőileg, ami indikálja, hogy a gyermek tényleg érti egyébként ezt az egész populáris zenevilágot, csak viszonylag kevés lehetőséget kap kibontakozni.

Change Your Ticket (FOUR Deluxe)
Csak a deluxe dalok között kapott helyet ez a dal a 2014-es lemezen, pedig nálam több "standard" dalt is kenterbe ver. A sokak által csak a the 1975 és a One Direction szerelemgyerekének tartott számról nekem is először Matty Healy és bandája jutott eszembe, és valószínűleg ezért is került olyan kezül a szívemhez. Természetesen azért nem kell olyan minőséget elvárni sem szövegben, sem zenében, mint mondjuk a Girls-től vagy a Chocolate-től, de ez a slightly familiar dallamvilág is előrelépés a megszokottól. A szöveg viszont sajnos marad a szokásos szerelem témakörben, még ha nagy ritkán legalább elejtenek szexuális töltetű célzásokat, ezzel is összezavarva a tizenkét éves lánykákat, megijesztve viszont édesanyjukat. Fun fact: én is most tudtam meg, de a dalhoz a srácokon kívül annak a Sam Martinnak is köze van, aki mostanában David Guettával "zenélget" (feel the irony).

Act My Age (FOUR Deluxe)
Hangsúlyozni szeretném, hogy a lista nem a legjobb One Direction dalokat szedi össze, mivel az Act My Age a legnagyobb jóindulattal sem pakolható a leghallgathatóbb és legelviselhetőbb számok közé, viszont... iszonyatosan vicces. Konkrétan olyan, mintha a fiúk lennének az új részeg tengerészek, vagy valamilyen ír kocsmában ünnepelnének két pofa sör mellett. Abszolút elbírna egy videóklipet például, kifejezett felüdülés lenne. Biztos ilyen ajándéknak kapták a sok munka után.

Right Now (Midnight Memories)
Nem kisebb név jegyzi ezt a dalt, mint Ryan Tedder, akinek a OneRepublic összes slágerén kívül olyan dalokat köszönhetünk, mint a Bleeding Love, Beyoncé Halo-ja vagy Demi Neon Lights-a. Nem csoda tehát, hogy előbb-utóbb a One Direction is felkérte, így született meg a Right Now, aminek a producere ráadásul az a Jake Gosling, aki Ed Sheerannel dolgozik  már egy ideje. A Right Now egyébként egy középszerű Tedder dal, de még így is az egyik legerősebb One Direction dal. Az azóta normális huszonévesként tengődő Zayn Malik javára kell viszont írnom, hogy a refrén, és lényegében az egész dal miatta működik rendesen, talán az ő hangi adottságaihoz passzol a legjobban ez a dal Hogy nélküle milyen lesz, azt megtudják azok, akik pár héten belül ellátogatnak a bécsi koncertre. Bár fogalmam sincs, rajta van-e a setlisten.

Little Black Dress (Midnight Memories)
És itt jön Fanni kedvenc One Direction dala, amit valószínűleg azért szeretett meg ennyire, mert teljesen kilógónak és különlegesnek érezte a Midnight Memories albumon (meg mert Louis sokat énekel benne, de az ilyen gyenge pontokat nem illik nagy nyilvánosság előtt megvitatni). Kivételesen nem az az fő erőssége, hogy milyen rövid a dal (két és fél perc), és még csak nem is a hosszú gitárszóló miatt tetszett meg, hanem leginkább azért, mert teljesen olyan, mintha kereszteztük volna a Ramones-t a One Directiontől megszokott skandináv popzenével (ezzel a skandináv poppal tudom, hogy sokat jövök, de szerintem sokkal inkább arra hasonlít, mint a brit popra). Ez a szerelemgyermek pedig meglehetősen jól sikerült.

Rock Me (Take Me Home)
Fontos hozzávaló, hogy a Rock Me a második albumon jött ki, amikor a One Direction fiúk tényleg nagyon kisfiúsak voltak még, akkor épp a baby boy kinézet és image volt a divatban. Ezért is ért aztán meglepetésként, amikor kijöttek ezzel a fuck me-vel, pardon rock me-vel, ami ráadásul nyomokban tartalmazta a we will rock you tapsolós rendszerét is, meg egy egy kilencvenes évekbeli fiúbanda-érzetet is keltett az emberben. Én a mai napig a felnövési kísérletük egyik első állomásának tartom a dalt, ami egyébként egy Dr. Luke szerzemény. Hit the pedal, heavy metal,

Over Again (Take Me Home)
Azt talán többen is tudják, hogy Ed Sheeran több dalt is odaadományozott a világ kedvenceként kezelt fiúbandának, a Little Things-ből például kislemez is lett, az 18 pedig a FOUR egyik legszebb szerelmes dalának számít. Az Over Againről viszont sajnos hajlamosak elfeledkezni az emberek, pedig egyszerűen gyönyörű szövege van és a fiúk nagyon szépen, kimérten, finoman, nem túl nyálasan adják elő, és szerintem egyáltalán nem gyalázzák meg vele Ed munkásságát (nem egy ilyen kommentet olvastam, és még hatalmas Ed Sheeran rajongóként sem tudok vele egyetérteni).

Moments (Up All Night)
Ha már Ed Sheeran, emlékezzünk meg erre a dalra az első albumról, ami mindenkinek adott reményt azzal kapcsolatban, hogy a fiúk jó irányba haladnak majd. Nagyon egyszerű és visszafogott dal, és csodák csodájára mind az öten énekelnek benne (the good old days, amikor azon kellett izgulni, hogy az másfélórás lemezen Louis és Niall négy vagy ötpercnyi szólót kap összesen). Szóval egyértelműen a legszebb lassú dal az Up All Nightról, mérföldekkel veri nálam a Gotta Be You-t és mindig nosztalgikus hangulatba kerülök tőle, szóval engedjétek meg, hogy most átadjam magam ennek a csodának.

James Bayről dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy brit, Hitchinben nőtt fel, és nagyjából mindenki a Hold back the river miatt ismeri. Néha Tom Odell vagy Hozier "előzenekaraként" lépett fel, és pár EP után idén jelent meg az első albuma, a Chaos and The Calm, ami a szigetországban rögtön első helyen debütált, de még a magyar MAHASZ listára is feljutott valahogy (ha ez bárhol is releváns lenne. Bár igazából egyáltalán nem az). Jaj meg persze kapott már BRIT awardot. Egyébként meg szerintem egy végtelenül szimpatikus fiatalember, van benne valami imádnivalóan európai, ahogy kiáll a gitárjával, engem egyszerre emlékeztet Ed Sheeranre, Tom Odellre, Hozier-re meg olyan eurovíziós előadókra, mint Paradise Oskar vagy Tom Dice.

Nem szeretnék abba belebonyolódni, hogy stílusilag milyen a Chaos and The Calm, mivel nagyon gyorsan kiderülne, mennyire nem értek a zenének ezen részéhez. A wikipédia, egyetlen megbízható forrásunk viszont az indie popot és az alternatív rockot említi a soul mellett, ami így laikusként teljesen elképzelhetőnek tűnik, úgyhogy maradjunk ennél. A kritikák egyébként nagyon csúnyán elbánták az egész lemezzel, ezért is próbálok egy kicsit a védelmébe kelni, mert attól, hogy a negyvenes szakállas szörnyedményeknek nem tetszett, még nem feltétlenül kell egy borzalmas anyagra gondolnunk.  Az albumon 12 dalt találhatunk, amiket most jó szokásomhoz képest megpróbálok egy kicsit szétszedni.

Craving
"Sheer and wild abandon that's all I need, and someone I can trust, 'coz I'm craving, craving, craving something I can feel"Sokszor félő azoknál az előadóknál, akik egy lassabb dallal válnak igazán ismertté, hogy a lemezük is tele lesz tömködve balladákkal és végtelen unalomba fullad. Ehhez képest James már az első dalával kilép ebből a skatulyából, hiszen a Craving tempósabb mindkét megjelent kislemeznél, ráadásul a dalszövegében nem egyszer ismerek saját magamra, a refrén szerintem tökéletesen ír le egy olyan érzést, ami mostanában mindenhol utolér.

Hold Back The River
"Once upon a different life, we rode our bikes into the sky, but now we call against the tide, those distant days are flashing by"
Bár nem ez volt az első kislemez, mégis a Hold Back The River hozta meg James számára a "sikert és csillogást" (valamilyen mértékben), és természetesen én is ezen a dalon keresztül ismertem meg. Nagyon ritka, hogy valaki egy ennyire visszafogott dallal ennyire betörjön a köztudatba, és ezért is tartom egy kis csodának ezt a fickót. A Hold Back The River egyébként szerintem tipikusan utazós dal, és ha valamikor majd egyszer filmet rendezek, biztos, hogy a soundtracken ennek is helyet hagyok.

Let It Go
"I used to recognize myself, It's funny how reflections change, When we're becoming something else, I think it's time to walk away"
A Let It Go nem lett kifejezett kedvencem, pedig egyébiránt egy nagyon szépen működő szerelmes-szakítós dal, szép ellentétpárokkal és szerintem szövegileg nagyon jó dinamikával, viszont nekem egy kicsit túl lassú és álmosító, így kifejezetten elalvás előtti fogyasztásra javasolnám. Érdekes módon a dallamban messze a refrén lenne a legerősebb, viszont szövegügyileg pont ott érzem gyengébbnek a dalt.

If You Ever Want To Be In Love
"Talking for hours bout a different lifeSurrounding us in memories"

Ezekkel az albumlistákkal mindig hadilábon állok. A tavalyi listát ITT elolvashatjátok a blogon, de sajnos jelen pillanatban azzal sem értenék egyet. Pontosan azért, mert általában nem a megjelenés után egyből kapok rá albumokra, hanem hónapokkal később, így aztán minden évben vannak olyan albumok, amik kicsúsznak a listáról, pedig az élvonalban lenne a helyük. Idén például messze a The 1975 ugyanerre a névre hallgató albumát hallgattam a legtöbbet, de ez még 2013 szeptemberében jelent meg. Ugyanígy előfordulhat, hogy idén is kihagyok valami olyat a listáról, amit januártól agyonhallgatok majd (lennének is tippjeim, hogy mik lesznek ezek). Ugyanitt: 2014 azért nem volt a zenei élet csúcsa, semmilyen szempontból.

9. The Fault In Our Stars Soundtrack
Ritkán hallgatok filmzene albumokat, és a TFIOS album is leginkább azért került ide, mert nem nagyon volt mást tennem a helyére. Az viszont biztos, hogy ez a lemez tele van remek előadók még királyabb dalaival, ráadásul természetesen a filmmel kapcsolatban is túlzottan elfogult vagyok. Egyébként pedig: BOOMFARELLALALAALALALA
Miért érdemes? Boom Clap, Long Way Down, Let Me In, All of the stars, While I'm Alive

8. 5 Seconds of Summer - 5 Seconds of Summer
A srácok, akik valószínűleg fele ennyire sem lennének híresek a One Direction nélkül, miközben - legalábbis szerintem - sokkal jobb zenét játszanak, mint a fent említett egyedek. A bemutakozó albumuk is meglehetősen jól sikerült, rengeteg nagyon fülbemászó dallammal és értelmes dalszöveggel, a videókat meg mindennél jobban imádom.
Miért érdemes? Good Girls, She Looks So Perfect, 18, End Up Here, Don't Stop

7. Lea Michele - Louder
A glee dívájának albuma az egyik kedvenc poplemezem lett az idén. Bár Rachel karakterét sokáig ki nem állhattam, Lea képességét és tehetségét soha nem vontam kétségbe, és ez ezen az albumon nagyon jól megmutatkozott. Még a lassú balladák túlsúlyát is elviseltem, és amikor először hallottam a Corynak szóló dalt, könnyekben kötöttem ki.
Miért érdemes? Battlefield, Cannonball, Louder, On My Way, Cue The Rain, If You Say So

6. Ivan & The Parazol - Mode Bizarre
Nagyon rég volt már olyan, hogy egyáltalán eszembe jusson, hogy végiggörgessem az idei magyar albumokat is a listakészítéshez, de Ivánék messze felülmúlják mindig, amit a magyar könnyűzenéről gondolok. Az új album is nagyon pörgős lett és méltó utódja az első, bemutatkozó lemeznek. Az meg csak a hab a tortán, hogy élőben is láhattam a fiúkákat idén, nem is egyszer.
Miért érdemes? Wish You The Best, Don't Wanna Die, Baby Blue, I Won't Make It All Alone, Love is Like

5. Bombay Bicycle Club - So Long, See You Tomorrow
A BBC-vel nagyon sokáig csak a rádión keresztül ismerkedtem, ott néhanapján lejátszották egy-egy dalukat, de amikor meghallottam, hogy jönnek a Szigetre, intenzíven elkezdtem velük foglalkozni, és rá kellett jönnöm, hogy végtelenül édesek és zseniálisak és bátran merem őket ajánlani szinte mindenkinek.
Miért érdemes? Feel, Carry Me, It's Alright Now, Home By Now, Come To

4. Taylor Swift - 1989
Nagyon-nagyon sokáig hadilábon álltam Taylorral és a zenéjével kapcsolatban, viszont az Out of the woods megjelenése után eldöntöttem, adok egy esélyt az egész albumnak, és úristen mennyire megérte. Az elmúlt pár év egyik legfülbemászóbb popalbuma a 1989, remek dalokkal és szövegekkel, és na. Bevallom férfiasan, abszolút a legpozitívabb meglepetés volt az évben.
Miért érdemes? Out Of The Woods, Welcome to New York, All You Had To Do Was Say, Blank Space, How You Get The Girl, I Wish You Would, Bad Blood, Style

3. Ed Sheeran - X
Ed drága első albumát a rajongásig hallgattam, valamiért viszont a Multiply-jal (ez vajon hogy kell helyesen írni?) eleinte gondjaim akadtak, és jópár hónapig szinte hallgatatlanul pihent a gépen. Ősszel viszont visszataláltam a lemezhez, és meg kellett állapítanom, hogy ugyanolyan gyönyörűségek találhatóak rajta, mint elődjén.
Miért érdemes? Runaway, Thinking Out Loud, Nina, Don't, Bloodstream, The Man, Sing, Afire Love, Photograph

2. Foster The People - Supermodel
A FTP új albuma sem lett olyan könnyen fogyasztható, mint számítottam rá, de miután háromszor-négyszer végigszaladtam rajta, már nem tudtam tőle elszakadni, és végérvényesen belemászott a fülembe. Pedig itt is magasra volt téve a léc, a Torches anno szerelem volt első hallgatásra, és bár a Supermodel nem lett annyira slágeres, én totálisan imádom.
Miért érdemes? Best Friend, Coming of Age, Are You What You Want to Be?, Goats in Trees, The Truth, Ask Yourself

1. The Kooks - Listen
Egy éve megtippelni sem mertem volna, hogy a The Kooks végez majd a lista élén, de a Sziget után nem sokkal megjelenő Listen albumukat egyszerűen imádtam. Alapjáraton jóban voltam a brit zenekar zenéjével, szerettem az eddigi dalokat is, de ez a lemez még azokat is felülről nézi csak - legalábbis nálam. Tele gyönyörű dalokkal és ritmusokkal, az egészben van valami mágikus. Szeressétek, hallgassátok.
Miért érdemes? Sunrise, Bad Habit, Down, Around Town, Sweet Emotion, It was London, See Me Now, Forgive and Forget, Murderer, Keep Your Head Up

Kezdeném leginkább azzal, hogy az idei listám több szempontból is inkorrekt lesz. Először is, bár természetesen top 10-es listával szerettem volna lezárni zeneileg az idei évemet, kiderült, hogy nincs is tíz album, ami idei és sokat hallgattam volna. Nagy nehezen összekapartam tehát kilencet, így lett kilences az ügy. A történethez hozzátartozik, hogy időhiányra fogva rengeteg valószínűleg jó album kimaradt, mert lusta voltam letölteni és meghallgatni pl. Lorde Pure Heroine-ját vagy James Arthur debütáló lemezét. Ennél azonban még egy sokkal súlyosabb vétséget is elkövettem: bekerült egy-két olyan album is a listába, amik tulajdonképpen tavaly év végén jelentek meg, viszont akkor egyáltalán nem hallgattam őket, idén viszont sokat, és egyébként is, az említettek mind idén turnéztak az albummal szóval annyira talán nem is nagy kihágás, de gondoltam azért megemlítettem. Amúgy meg büszke vagyok magamra és megveregetem a vállamat, amiért az egész listára egyetlen, azaz csak egy guilty pleasure lemez került fel. Well done, jövőre talán már ez sem lesz. Jajjjj, izgultok? Én sem.

9. OneRepublic - Naive
Igazából egyszerűen tökéletes az a borító, az a borító kell nekem, annyira tökéletes. Magáról az albumról azért leginkább a kislemezes dalok fogtak meg, nekem a feel againnél meg a counting starsnál tökéletesebb nyár-van-és-autóban-utazunk szám nem is kell.
Miért? Feel Again, Counting Stars, Burning Bridges

8. Paramore - Paramore
Jézusúristen eleinte mennyire nem tetszett ez az album, végig sem tudtam hallgatni és egyszerűen annyira idegennek és selejtnek tűnt a régi Paramore anyagokhoz képest, aztán a nyár elején mégis adtam neki egy második esélyt, és tadamm, volt rajta jó pár dal, amit rendesen megszerettem. Annak ellenére, hogy összességében még mindig elmarad mondjuk a Riot!-tól vagy a Brand New Eyestól ,és hogy azért néhány szám hallgathatatlan, itt a helye a listán.
Miért? Ain't It Fun, Proof, Anklebiters, Be Alone, Fast In My Car

7. Bruno Mars - Unorthodox Jukebox
Na hát Bruno basszus olyan albumot tudott összehozni, hogy még az elsőt is überelni tudta, pedig ez nem volt egyszerű feladat. Még ha nem is jutottam el a pesti koncertre (na jó.. let's face it. ha nagyon akartam volna, ott tudtam volna lenni), azért az unorthodox jukeboxot tisztességesen agyonhallgattam, és olyan csodákat találtam rajta, mint pl. a Natalie ami messze a legjobb Bruno Mars szám ever.
Miért? Natalie, Money Make Her Smile, Treasure, LOOH

6. Panic! At The Disco - Too Weird To Live, Too Rare To Die!
Az év egyik kedvenc visszatérőinek számítanak nálam a P!ATD tagjai, lévén visszahozták a már régen elsiratott gyerekkorom zenei ízlésének egy jókora darabját. Mégsem állítanám, hogy ott folytatták, ahol anno abbahagyták, mert azért mégiscsak érezhető a változás az előző albumhoz képest, és nem árulom el, milyen irányban. Viszont... A Girls/Girls/Boys az év messze legszexuálisabb videóklipje, komolyan, az a klip így üvölti magáról, hogy SZEXI. mint az egész album amúgy.
Miért? Girls/Girls/Boys, This Is Gospel, Casual Affair

5. Imagine Dragons - Night Visions
Amikor a Radioactive befutott slágerként én nem vettem komolyan az Imagine Dragonst, mert nem szokásom egy szám után komolyan venni ilyen kis bandákat, úgy el tudnak tűnni, mint a sicc. Na de aztán egyszercsak, amikor a nestea reklámról kiderült, hogy ja voll, gesundheit, az on top of the world is az ő számuk, hát gondoltam teszek egy próbát a Night Visions albummal, és lássatok csodát, megszerettem őket, meg a dalokat is.
Miért? Amsterdam, Every Night, Bleeding Out, Underdog, Demons, It's Time

4. One Direction - Midnight Memories
A fejlődésemet jelzi, hogy nem került rögtön első helyre a MM, pedig 1, A One Direction valaha elkészített legérettebb és legjobb albuma, 2. POP-PUNK! POP-ROCK! FOLK! zenék vannak rajta, like what. 3, The Boys, though. Mindegy, meg sem próbálom elmagyarázni mennyire überfantasztikusak a fiúkák mert úgysem értitek meg, de hallgassatok bele egy-két dalukba, mert csak.
Miért? Little Black Dress (!!!), Midnight Memories, Better Than Words, Something Great, Happily

3. Bastille - Bad Blood
EZ AZ ALBUM EGYSZERŰEN ZSENIÁLIS! És ezt kaptam meg az öcsémtől karácsonyra, ami extraszokatlan és figyelmes dolog tőle, tehát én teljesen el vagyok kábulva azóta is. A lemezről annyit, hogy eleinte természetesen a Pompeii miatt töltöttem le, ami még mindig az egyik legerősebb dal az egész albumról, de azóta szépen lassan megszerettem mindent, amihez a Bastillenak köze van, és pluszba még annyit, hogy az Of The Night meg úristen a legjobb feldolgozás ami idén történhetett velem.
Miért? Pompeii, Laura Palmer, Icarus, These Streets, Things We Lost In The Fire

2. Arctic Monkeys - AM
Jajj a szívem szakad meg, hogy Alex Turnerék csak a második helyig jutottak, de hát történt valami olyan esemény az idén, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. De nem ez a lényeg, hanem hogy ÚRISTEN EZ AZ ALBUM ANNNYIRA JÓÓÓ. Mármint...komolyan. Tudom, hogy jópáran csalódtak meg mittudomén, de nekem akkor is annyira tetszik, hogy szavakba sem tudom önteni, és már tökmindegy is, mert ez a poszt is átment ilyen fangirl-őrületbe szóval... HALLGASSÁTOK!!!!
Miért? Do I Wanna Know, Snap Out Of It, Arabella, Why'd You Only Call Me When You're High