Az év végére azért beerősödött a vizsgaidőszak miatti instant pánikom, így nem nagyon jutott már arra energiám, hogy a tavaly megnézett sorozataimról és elolvasott könyveimről is írjak nektek, de itt az ideje, hogy bepótoljam ezt a lemaradásom. Tudom, hogy senki nem kérdezte, de legalább a vizsgákkal ebben a félévben elég jól haladok, már csak három van hátra, úgyhogy szűk két hét és fellélegezhetek.

Ami a könyveket illeti, a tavalyinál mindenképp sikeresebb évet zártam. Bár az ötven könyvet tartalmazó reading challenge nem jött össze (mondjuk erre nem is nagyon számítottam), azért 40 darabot lehúzhattam a listáról és ezzel egyben teljesítettem a goodreads kihívást is. Tavaly összesen 26 könyvet olvastam, úgyhogy mindenképp örültem az idei eredménynek, mégis van ezeknek a hülye kihívásoknak valami ösztönző erejük, és sok olyan könyv a kezembe került, ami azóta kedvencemmé vált. Mindenfajta rangsorolás nélkül összeszedtem az idei legnagyobb kedvenceimet, amik közül párat talán már említettem, de sosem lehet elégszer hangsúlyozni nagyszerűségüket.

James Frey: Endgame
Nem tagadom, a borítója miatt vettem meg James Frey regényét, szerintem ti is találkoztatok már vele könyvesboltokban, egyszerűen kiszúrja az ember szemét ez a tömény csillogó arany borítás. A könyv egyébként nagyjából annyit tartalmaz, amit egy sokszereplős, tinikről szóló disztópiától elvár az ember, kellően megcsavart a sztori és elkülöníthetőek a karakterek (bár hirtelen most egyikőjük nevét sem tudnám elmondani), és gyorsan olvasható, könnyed olvasmány volt, ami miatt izgulhattam is, de közben rettentően szórakoztatott és ennél nem is vártam többet. Messze nem tökéletes könyv, de várom a folytatást.

David Nicholls: Starter For Ten
Egy alexandrás akcióban jutottam hozzá A nagy kvízválasztóhoz, ami méltánytalanul csúnyácska borítót kapott ahhoz képest, hogy mennyire jó könyv. Mindig is szerettem az ilyen random műveltségi vetélkedőket, a regény főszereplője ráadásul pont akkor kezdte az egyetemet, és olyan pontosan megfogalmazta mindenféle érzésemet az egyetemi élettel kapcsolatban, hogy ha jól emlékszem, még itt a blogban is idéztem a könyvből. Amiből egyébként film is készült, James McAvoy főszereplésével, amit szintén csak ajánlani tudok.

Ernest Cline: Ready Player One
Megint egy olyan könyv, amiről soha nem is képzeltem, hogy tetszeni fog, mivel olyan messze állok a videójátékoktól, mint... ööö úgyis mindenkinek Makó és Jeruzsálem jut eszébe, szóval mint Makó Jeruzsálemtől. Ennek ellenére ez a könyv engem rettentően lekötött és elszórakoztatott, lenyűgöztek a nyolcvanas évek popkultúrájára tett utalások és damn it még ahhoz is kedvet kaptam, hogy egyszer-egyszer majd odaüljek öcsém ps konzolához. És halálra idegesítsem a bénaságommal, de ez megint másik kérdés.

Ned Vizzini: It's Kind Of A Funny Story
Már régebben megrendeltem bookdepóról ezt a könyvet, de csak 2015 elején volt alkalmam elolvasni. Nem is emlékszem, hogy anno mi fogott meg a leírásában, de a könyv őszintesége és az, amit képviselt így utólag abszolút meggyőzött arról, hogy jó vásárt csináltam. Imádtam azt a hangot, amivel a főszereplő megszólalt, imádtam, ahogy történetet mesélt, és sokkal-sokkal jobban tetszett a könyv, mint a film, szóval ha valaki Craig sztorijával csak a vásznon találkozott volna, azért adjon esélyt az eredeti történetnek is, megéri.

Joe Dunthorne: Submarine
Egy nemrégi posztban már kifejtettem, mennyire szerettem Dunthorne regényét, de úgy látszik, ismétlés a tudás anyja, én meg még mindig túl sok felesleges szólás-közmondást építek bele a bejegyzéseimbe. Mindegy, jó pap holtig tanul, előbb-utóbb én is leszokok erről. És különben is, jobb később, mint soha. Na, ígérem, abbahagytam. Szóval a Submarine-t én filmként ismertem meg először, és már úgyis az egyik kedvencem volt, de ez a könyv legalább annyira beférkőzött a szívembe. Imádtam a stílusát, imádtam a tempóját, minden sorát csak úgy szívtam magamba és még egy csomó új szót is tanultam közben.

J.D.Sallinger: Franny and Zooey
Még januárban vettem meg Sallinger regényét, mert igen, már nagyon égett az arcom, hogy csak a Zabhegyezőt olvastam, de a Franny és Zooey talán egy picivel jobban is tetszett, mint Holden kalandjai. Nem állítom azt, hogy szívesen ajánlanám minden olyan ismerősömnek, akik hipszterbüszke módon fanyalognak a Zabhegyezőtől (why am I still friends with these people? I don't know), de szerintem egy remek könyv, nagyon különleges karakterekkel, eszmefuttatásokkal és párbeszédekkel, és különleges élmény lehet sokak számára.

Bill Konigsberg: Openly Straight
Az első könyv volt, amit a karácsonyra kapott, azóta William névre keresztelt Kindle e-book olvasómon olvastam, és milyen jó döntésnek bizonyult ez az egyébként teljesen random választás! Bill Konigsberg regénye egy gimis fiú életébe kalauzol el minket, aki új bentlakásos iskolába megy, ahol nem vállalja fel melegségét, hogy ne csak úgy ismerjék, mint "a meleg srácot". Szerintem egy nagyon érdekes felvetés és egy király alapszituáció, amivel az író ráadásul remekül játszott tovább, nagyon szerethető karaktereket és érdekes problémákat hozott fel és egy elgondolkodtató, de szórakoztató könyv kerekedett belőle.

Szabó Magda: Abigél
Már meg nem mondom nektek, miért emeltem le újra a könyvespolcról Szabó Magda regényét, de eszméletlenül örülök, hogy sok-sok évvel az első élmények után újraolvashattam, mert egy egészen új történet bontakozott ki előttem is. Sokkal kevésbé értettem meg a főszereplő Gina most már kislányosnak tűnő hisztijeit, viszont sokkal többet tudtam figyelni a felnőtt karakterekre, az ő indítékaikra és viselkedésükre, és nagyon régen sírtam annyit könyvön, mint idén az Abigél végén. Ezek után persze újranéztem a sorozatot is, szerencsére pont adták a részeket a tvben, és abban sem csalódtam.

Andy Weir: The Martian
A marsi még azelőtt került a kezembe, hogy megtudtam volna, hogy film készül belőle, így csakis azért olvastam el, mert az egész családom áradozott róla és utáltam, hogy nem tudtam részt venni a beszélgetésekben ebéd közben. És ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekel a sci-fi, az űrutazás, a fizika és a kémia, és úgy összességében ez az egész humbug, hát én iszonyatosan élveztem ezt a könyvet. Konkrétan nem tettem le a kezemből hosszú-hosszú órákon keresztül és imádtam azt a stílust, amit Weir Watney szájába adott, igazi élmény volt.Ahogy a film is, de azt a filmes összefoglalóban már említettem.

Piper Kerman: Orange Is The New Black
Nem láttam még a sorozatot furimuci módon, a könyv viszont már régóta várólistás volt. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de megfogott a Kerman által megütött hang, az őszinteség és az, hogy valamilyen szinten bele tudtam magam képzelni a helyzetébe. Sok minden tetszett ebben a könyvben, olvasmányos volt, izgalmas, és alig vártam, hogy a végére érjek, de azért egy-két hiányosságot éreztem. Ennek ellenére azért kedvet adott a sorozathoz, amit így lehet hogy bepréselek majd a következő évembe.

A tovább alatt jönnek a sorozatok, tudom, hogy sokan csak azért jöttetek, de nehogy csalódjatok!

Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.

Szeretek nyolcvanas években slágerré vált örökzöldekből idézgetni bejegyzéscím gyanánt, mert világmegváltó terveim között az is szerepel, hogy ha uralomra török, elrendelem, hogy minden buliban csak ezeket a csodákat lehessen játszani. Kezdhettek félni.

Nem azért nem írtam, mert nem lett volna mit mesélnem. Még csak nem is azért hanyagoltam el életem ezen részét, mert hirtelen minden kedvem elment az írástól. Arra sem igazán foghatom, hogy túl fáradt voltam hozzá, mert bár túl kellett élnem egy vizsgaidőszakot és egy hónapnyi "vissza az egyetemre" szenvedést, összességében bőven lett volna lehetőségem jelentkezni az elmúlt két hónapban.

Mégsem tettem, ennek pedig egyetlen nagyon egyszerű oka van. Nem tudtam eldönteni, miről meséljek és miről ne. Lassan másfél éve megvan a chameleon blonde, és még most sem igazán döntöttem el, mi a rendeltetése. Ahhoz, hogy ez az anyag vállalható legyen bármilyen közönség előtt, nagyjából két tonnányi személyes részt kellene eltüntetnem, valamiért viszont azt sem merném mondani, hogy csak egy "fogmosó-élményleíró" blogról beszélhetünk (Ugyanitt: mikor volt utoljára menő használni a fogmosós blog kifejezést? 2008 vagy 2009?)

Persze, érthetjük az egészet a személyiségemhez. Ha valami, ez a ziláltság és a kuszáltság rám ugyanannyira jellemző, mint a blogra. Mindenbe bele szeretnék kezdeni, egyszerre ezer dolgot csinálnék, kapkodok és sietek, és mi lesz a vége? Természetesen az, hogy semmit nem valósítok meg rendesen. Egyszerűen képtelen vagyok a seggemen maradni és véghezvinni, amiket elterveztem. Nem allokálom rendesen az energiáimat (és még ahhoz is lusta vagyok, hogy megkeressem, hogy egytől tízig terjedő skálán mennyire volt logikátlan lépés itt használni az allokál szót).

De ha már itt vagyok, mesélek. És közben csapongok majd ide-oda, hogy végképp követhetetlen legyen csodás visszatérésem a klaviatúrához. Elvégeztem az első félévet az egyetemen. Ami egyrészről örömteli, mert megint bizonyítottam magamnak egy kicsit, hogy akkor is tudok tanulni, hogyha sokkal kevesebb az ösztönző erő, mint eddig. Nem lett hármasom, ami szintén tekinthető jó hírnek, de természetesen örök maximalista énem valahol mélyen marcangolja magát azért a pár négyesért, ami becsúszott. De megtanultam már saját magammal együtt élni, és believe me or not, egyre jobban kezelem ezt a helyzetet.

Bele is kezdtem nagyon lelkesen a második félévembe.. nem, igazából nem ez történt. A félév első napján ugyanis rámtört a háromoldali emberiszony és úgy éreztem, képtelen lennék egész nap mosolyogni, kérdezősködni és úgy alapjáraton emberek között lenni, így rögtön az első hétfőmet az ágyban töltöttem. Ami azért is nevetséges, mert ha valaki, én nem vagyok az a típus, akit könnyen elér a rosszkedv és a letargia, és az elmúlt fél-háromnegyed évben minden okom meg is volt arra, hogy könnyed és boldog és vidám és kedves és aranyos legyek. De összeomlottam, mint egy kártyavár és tényleg röpke egy hónapra volt szükségem, hogy rendbe tegyem magam lelkileg. Most már tényleg újra a régi vagyok, és nem is értem mi ütött belém és melyik varázskalapból húztam elő ezt a téli depresszió kártyát.

Erről a második félévről röviden annyit szeretnék elejteni, hogy borzalmas. Hosszabban, rengeteg órám van és bár a többségük érdekel, a beadandó és zh-mennyiség sokszorosa az előző félévinek, és úgy általában nem látszok ki a milliónyi tennivaló körül. Ennek ellenére mint egy őrült pakolom magamra az újabb és újabb súlyokat. Március közepétől ugyanis valószínűleg sikerül elkezdenem a norvégtanulást is a spanyol mellett, és igen, szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire izgatott vagyok. Remélem, tényleg minden a tervek szerint fog haladni és pár hónap múlva már mindenkinek menőzhetek azzal a pár kifejezéssel, amit magamba szívok.

Próbálom közben eldönteni azt is, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Igazából pont azt imádom a nemzetközi gazdálkodásban és ezt tartom a legnagyobb előnyének, hogy nem érzem, hogy bármiben is korlátozna. Tudom, tudom, pontosan tudom, hogy nagyon sok ember számára az a legfontosabb, hogy tudja, mi legyen. Hogy megmondják neki, hogy kislányom, ha elvégzed ezt a szakot, akkor ügyvéd, könyvelő, orvos vagy építészmérnök lehetsz. Valamiért viszont a környezetemben lévők többsége nem tudja elfogadni, hogy én nem erre vágyom. Nem látom magam a jövőben, ahogy egyetlen szakmánál leragadva, egész életemben ugyanabban a közegben mozgok. Ahhoz egyszerűen túl sok minden érdekel. Mindenbe belekóstolnék egy kicsit, belenéznék, aztán keresnék mást. Ilyen szempontból pedig nem érzem úgy, hogy rossz döntés lenne az ng, sőt. Ennek ellenére persze mindenképp szeretnék majd sunyiban egy második szakot is elvégezni, és egyelőre, akármennyire is viccesnek tűnik, a szabad bölcsészet tűnik befutónak, azon belül is a filmelmélet és filmtörténet szakirány. Elég éles váltásnak tűnhet a régi terveimhez képest (hol van már a pszichológia ingoványos talaja és a nemzetközi tanulmányok?), de mindenképp szeretnék olyat is tanulni, amit szeretek. Amiért tudok rajongani. Amihez nem úgy ülök le, hogy jajj, már megint ilyen hülyeséggel kell foglalkozni, hanem ami leköti a figyelmemet és magával ragad. És kerülgethetjük a forró kását akármeddig, a vége úgyis az lesz, hogy az elmúlt egy-két évben ezt a szerepet az életemben a filmek töltötték be. De messze van még az, hogy én nekiálljak a szabad bölcsészetnek, egyelőre pezsgőt bontok majd akkor is, ha ezt a félévemet sikerül abszolválnom.

Ennyi nyafogás és értelmetlen filozofálgatás után viszont megérdemli mindenki, hogy egy minimális kontent-szaga is legyen ennek a bejegyzésnek, így nagyon röviden összefoglalom, milyen gyöngyszemekre bukkantam kéthónapos száműzetésem alatt.
Nagyjából végigdaráltam az Oscar-esélyes filmeket még a díjátadó előtt, és egyértelműen a Whiplash nyerte nálam a kört, ha és amennyiben arról szólt a verseny, hogy melyik produkció érintett meg a legjobban. Sőt, kijelenthetem, hogy igazi érzelmi töltettel csak ez a film (és a Hős6os) látott el, de természetesen a maga nemében valahol a Birdman is belopta magát a szívembe, csak egészen más megközelítésből. Az Imitation Game sem volt kifejezetten rossz, sőt, összességében tetszett, csak az előző két film plusz a rengeteg meg nem értett zseni Oscar-film mellett nálam nem robbant akkorát. Ahogy a Theory of Everythingnek is megtaláltam a saját hibáit, bár Eddie Redmayne szerintem jó volt, és képes vagyok őt megvédeni a furcsa kritizáló fazonok elől. Leszámítva az akadémiai kötelezőket, nagyon tetszett még az idei felhozatalból a Kingsman, a legnagyobb meglepetés volt, abszolút nem vártam tőle sokat és a humora teljesen lenyűgözött. "Szerencsém" volt már a Szürke 50 árnyalatához is, és bár szerintem lehetett volna sokkal-sokkal rosszabb is, természetesen messze a leggyengébb dolog volt, amivel az elmúlt pár hónapban találkoztam.

A sorozatokkal sem haladtam úgy, ahogy kellett volna, de pár elmaradást legalább sikerült pótolnom. Átestem a House of Cards tűzkeresztségemen, le is daráltam szépen az első két évadot, hát megér egy misét ez a sorozat, meg Kevin és Robin (ez így olyan, mint egy ZS kategóriás képregénycím). Megismerkedtem az In The Flesh-sel is, és nagyon örülök, hogy így tettem, hiányoztak már a brit sorozatok az életemből. Elkezdtem végre, így egy évtizednyi késéssel a Supernaturalt is, az első évad nagyon kellemes meglepetés volt, de el nem tudom képzelni, mikorra fogom majd behozni a lemaradásom. A Glee is folytatódott, de bár ne tették volna, nem is tudok mit kezdeni ezzel a hatodik évaddal, gyengébb, mint valaha, de ezt a pár részt csak kibírom valahogy, aztán majd megszakadhat a szívem, hogy ennek a sorozatnak is vége van. Tv-t nem sokat néztem ebben a két hónapban, egyedül a Rising Start követtem többé-kevésbé, mert nem csalhatom meg a tehetségkutató-rajongó énemet sem. Örültem Mira győzelmének, bár nálam az abszolút favorit Fehérvári Gábor Alfréd volt, ölni tudnék egy ilyen hangért, szerintem zseniális tehetség. Megy A Dal is, igazából rettentő lázban kellene égnem, hogy kit küldünk ki az Eurovízióra, de egyszerűen egyik dal sem fogott meg annyira, hogy szurkoljak neki. De a májusi bécsi hacacárét már nagyon várom.

Zene, zene, zene. Ilyenkor télen mindig nyitott vagyok az újdonságokra, így rengeteg kis csodára leltem a spotify segítségével. a Catfish and the Bottlemen albumáról posztot is tervezek írni, egyelőre legyen annyi elég, hogy nagyon nagy kedvenceimmé váltak, ahogy belopta magát a szívembe Catey Shaw és Katie Herzig is. Azért természetesen az év elejét zeneileg nálam elég erősen a Fall Out Boy új albuma uralta, az AB/AP erős anyag lett, és elképesztően fülbemászó dalokkal jöttek elő Pete-ék, az Uma Thurman, a Jet Pack Blues és a 4th of July konkrétan hetekig jártak a fülemben.

Véget ért a mese mára, ha minden igaz. Igyekszem gyakrabban jönni, de azt hiszem, ígérgetnem már teljesen felesleges.

Nem terveztem, hogy ilyen gyorsan kivégzem majd a második évadot is, de hétfő este már az utolsó részek kerítettek hatalmukba. Most már, a múlt héttel ellentétben hatalmas elvárásaim voltak, hiszen többen is mondtátok, hogy a második évad még az elsőre is rátett egy lapáttal. Egy részben egyet is tudtam érteni ezzel, ugyanis a színészek most talán még mesteribb munkát végeztek, mint elsőre. Az árnyalt karakterábrázolások néha olyan mélységekig mentek, amik abszolút nem megszokottak egy amerikai sorozattól, és az a libikóka, az a kötél, amin a szereplők többsége táncolt, nagyon szépen kihozta a kellő fájdalmat, bosszút, könyörtelenséget és gonoszságot a színészekből. Zachary Quinto és Jessica Lange szerintem ha kell, a csillagokat is lejátszották volna az égről, és nálam ebben a második évadban messze ők tündököltek a legfényesebben. Nagyon tetszett még a történetvezetés is, kicsit talán még jót is tett, hogy nem volt úgy teletömködve visszatekintésekkel ez az évad, mint az első. Látszott, hogy ez a 13 részes történet is szépen végig lett gondolva, nem jókedvükben írogatták a forgatókönyvet, és imádtam, ahogy az utolsó pár epizódra minden részlet a helyére került.


Ha már a történet, ezt is egy kicsit összetettebbnek éreztem az előzőnél. Nagyon tetszett, ahogy az egész évadot felfűzték a bűn, büntetés és bűnhődés örök hármasára, és ahogy kiemelt figyelmet kapott a különböző bűnök lelki háttere és okai. Ez tette ezt az évadot lényegesen hihetőbbé, mint az előzőt, még akkor is, ha útközben a gonoszról és űrlényekről beszélgettünk. A helyszínválasztást szintén dicsérnem kell. Hol máshol lehetne helyszínt adni egy amerikai horror történetnek, mint egy elmegyógyintézetben, amit ráadásul az egyház tart fenn? Furcsa módon egyáltalán nem zavart, ahogy a vallás belekeveredett a sztoriba, az pedig külön tetszett, ahogy egy kicsit a történelem is szerepet kapott.

De azért nem voltam maradéktalanul elégedett, engedjétek meg, hogy egy kicsi kritikát is megfogalmazzak. Nekem ez az évad valamiért sokkal kevésbé volt hátborzongató. Bár elméletben ugyanúgy megkaptam mindent, sőt, a vérből és a szörnyűségektől sokkal nagyobb dózist szántak nekem, valamiért sokkal nyugodtabban ültem végig minden jelenetet. Kezdem azt érezni, hogy ez egy ilyen egyéni probléma. Ha így visszagondolok, én magam sem értem, miért nem akasztott ki egyetlen Bloody Face jelenet sem, miért nem érte el az ingerküszöbömet, amit Jude-dal csináltak... Imádtam a sorozatot, de valami mégis hiányzott. Illetve, kicsit nálam az abszurd, nem tudom hova tenni jelenetek is ebben az évadban feltűnőbbé váltak. De ennek ellenére még mindig messze az egyik legjobb sorozatnak tartom az American Horror Storyt és as Asylum nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek mindenhol.

De most! a tovább alatt, mint mindig, jön a pure madness, aka egy challenge a második évadról, és egy, amiben összehasonlíthatom az első két évadot. wuhuu.

Tulajdonképpen mindenféle elvárás és előzetes tudás nélkül vágtam bele a nyári szünetem kitörésével Ryan Murphy-ék horrorsorozatába. A szerzőpáros ugyan jó jelnek mutatkozott, de eddig elég messziről elkerültem a horrort, egyedül a Stephen King könyvek tudtak lekötni a maguk borzongató történeteivel. És mint kiderült, pont ez hiányzott nekem az eddig nagy nehezen leerőltetett horrorokból: a túl sok vér és ijesztően megvágott zene elvette annak a lehetőségét, hogy a tényleges lelki terror-horror kibontakozhasson.


Így aztán eleinte erősen tartottam attól, hogy az American Horror Story is beleesik ebbe a hibába. Mert legyen bár akármilyen újszerű egy történet, engem ez a mostanában népszerű halálraijesztegetősdealélekrenemható horror-áradat teljesen elkeserít. A sorozat első évadában viszont pontosan az ellenkezőjét kaptam ennek.

Minek kerülgetni a forró kását? Maga a történetet, amit az írók a 12 rész során elénk rajzolnak, nehezebben lehetett volna több klisével teletömködni. Tulajdonképpen minden megvan benne, ami egy klasszikus horrortörténetben: elátkozott ház, szellemek, gyilkosságok, ijesztő jelek mindenhol, és természetesen egy már széthullóban lévő család. Ténylegesen kliséhalmaznak hangzik ez elsőre, másodszorra és sokadszorra is, ennek ellenére a sorozat végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és Stephen King regényei óta ez volt az első olyan történet, ami képes volt elnyerni az elismerésemet.

Hogy történhetett ez egy több száz méter mély klisétengerben? Könnyen és egyszerűen: A sorozat bámulatos karaktereket és lelki elemeket prezentált, és bár néha előtérbe kerültek a véres jelenetek, ennél végig sokkal fontosabb volt, ahogy a szereplők elvesztik az uralmat saját maguk felett, és a megőrülésüket elképesztő volt végigkövetni. Ehhez természetesen kellett a színészek brilliáns játéka, mind a főszereplők, mind a mellékszereplők fantasztikusat nyújtottak a kamera előtt. Kellett még az a sokszínűség, amivel a karaktereket felruházták. Imádtam, hogy az első, leáltalánosított képet, amit leszűrtem a szereplőkről, mindig egyre színesebbre és színesebbre varázsolták a negyvenperces epizódok.



Muszáj kiemelnem egy kicsit a párbeszédeket is, ugyanis szerintem a sorozat egyik legnagyobb különlegességéről beszélünk. Egyszerűen szinte minden szavát szívtam a történetnek, a kidolgozott dialógusok igazi felüdülésnek tűntek mondjuk a mostanában egyre borzalmasabbá váló Glee-s beszélgetéseknél. És természetesen a felszínesnek tűnő alaptörténetbe azért az idők során bekerültek olyan fordulatok és meglepetések, amiktől borzódzott a hátam.

Az American Horror Story első évada eszméletlen kellemes meglepetés volt számomra, és ezek után nagyon kiváncsi lettem arra, hogy a második évad mit tartogathat még. Nagyon bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki eddig valamilyen indok miatt nem kezdett még bele, szerintem nem fog csalódni.

A tovább után pedig a szokásos spoileres értékelés sokkal fannisabban

Szerettem volna valami különlegességgel megünnepelni, hogy kevesebb mint egy év alatt 100 részt néztem meg az életemet ezer fokkal elfordító, különös módon kedvencemmé váló Glee sorozatból. Mert hát mégiscsak úgy illik, vagy valami ilyesmi. Ezért arra jutottam, hogy minden egyes részből, azaz a Pilottól a mostani 100-ig kiválasztom a kedvenc dalomat. Ez azért is nehéz lesz, mert valahol a bőség zavarában fogok szenvedni, valahol meg egyet is nehéz lesz találnom, de... kihívás elfogadva. Nem lesz egy rövid lejátszási lista, de... egye fene.
01.01. Pilot:
♫ Don't Stop Believin (New Directions)
Ahol minden elkezdődött... Valahogy ez a dal azóta ikonikusan eggyévált a sorozattal, úgyhogy képtelen is lennék mást elképzelni nyitódalként, ez úgy tökéletes, ahogy van.
01.02. Showmance:
♫ Take A Bow (Rachel)
Az a vicces, hogy régebben ugye kifejezetten nem szerettem Rachelt (visszanézve ez nevetséges, de na) és ez a dal mégis már akkor megfogott, persze ehhez annak is köze lehet, hogy az eredetit is nagyon szerettem már.
01.03. Acafellas:
♫ Mercy (Vocal Adrenaline)
Anno ezer éve a Vocal Adrenaline előadásait vártam a legjobban, és mindig is titkos kis kedvenceim voltak, és ez a rész amúgy sem bővelkedett még a nagyobbnál nagyobb slágerekben, a Mercy igazi felüdülés volt.
01.04. Preggers:
♫ Tonight (Tina)
Azon gondolkodom mit vagyok én elégedetlen azh ötödik évaddal, mikor ilyenkor még konkrét alig énekeltek valamit, ez a Tina féle Tonight legalább annyira semmilyen, hogy már jó.
01.05. The Rhodes Not Taken:
♫ Somebody To Love (New Directions)
Igeen, a Queen dalokat mintha ilyen kis kórusoknak írták volna, úgyhogy I can't help it, ha rajtam múlik, az összes itt fog szerepelni. A tökéletes eredeti dal teljesen korrekt feldolgozása, sokat hallgattam.
01.06. Vitamin D:
♫ It's My Life / Confessions Part II (New Directions Boys)
Ott kezdődtek csak a jó dolgok... Nincs jobb komolyan ezeknél a glee-s mashupoknál, néha annyira jól eltalálják őket. Mint például ezt is, meg amúgy ugyanebben a részben a lányok dalait is imádtam.
01.07. Throwdown:
♫ You Keep Me Hangin' On (Quinn)
Szerintem (de ne legyen igazam) az egyik legjobb Quinn  szólóról beszélünk az egész sorozatban, és csak a No Air tudott volna versenyre kelni ezzel a dallal ebből a részből.
01.08. Mash-Up:
♫ The Thong Song (Mr. Schu)
Istenem ez a rész is mennyire rossz volt, te jó ég... Komolyan, ez a dal maga egyébként jó, de amit a sorozatban leművelnek hozzá, én érzem magam rosszul tőle. Na. nem a kedvenc részem, az tuti.
01.09. Wheels
♫ Defying Gravity (Rachel és Kurt)
Messze az egyik legjobb dal az évadból, Berry és Hummel is odatették magukat, és istenem, amit Kurt csinál, oda meg visszahalok, ez a rész amúgy kiemelkedően jó dalokat tartalmazott az évadhoz képest.
01.10. Ballad:
♫ Lean On Me (New Directions)
Visszanézve mekkora drámák voltak ezekben az időszakokban, jeez. Mindenesetre messze ez a szám vitte a prímet, amúgy is szerettem már előtte is szóval. Viszonylag könnyű döntés volt.
01.11. Hairography:
♫ True Colors (New Directions)
Ez a szám nálam legalább olyan jelentőséggel bír, mint a Don't stop believin, mintha pontosan leírná, miről is szól az egész glee club. Meg imádom a színes pólóikat, meg nem tudom, az egész tökéletes.
01.12. Mattress:
♫ Smile (Rachel és Finn)
Kell egy Finchel duett mindenképpen, és még ha meg is szakad a szívem a matraconugrálós Jump feldolgozásért, azért döntöttem emellett, mert emlékszem, ez is azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor bírtam Rachelt ebben az időszakban.
01.13. Sectionals:
♫ Don't Rain On My Parade (Rachel)
Vérzik a szívem a Can't Always Get What You Want-ért, ami apu egyik kedvenc száma és a halálba tudom kergetni ezzel a feldolgozással, de a Don't Rain On My Parade ANNNYIRA JÓ. hogy kell.
01.14. Hell-O:
♫ Hello, Goodbye (New Directions)
Ez az évad egyik legerősebb része, komolyan, alig tudtam dönteni mert a GIVES YOU HELL minden más részben messze vitte volna a prímet, itt viszont nem sikolhatok el afelett, hogy ez a sorozat első Beatles feldolgozása, és egész rendes iparosmunka. (GIVES YOU HELL, THOUGH. ez lesz a joker szám)
01.15. The Power Of Madonna:
♫ 4 Minutes (Kurt és Mercedes)
Nehéz döntés megint csak, mert a like a prayer a kedvenc Madonna dalom és kurt szólója OMFG, de a 4 Minutes meg szintén annyira jó dal, és tök jól megcsinálták, és imádom. De amúgy lehetett volna jobb ez a Madonna tribute #justsayin
01.16. Home:
♫ Beautiful (Mercedes)
Furcsa amúgy, mert Mercedes kifejezetten nem tartozik a kedvenc szereplőim közé, bár itt az első évadban még annyi gond nem volt vele (I ain't no kelly rowland), és ez meg jajj nagyon szép így is. Bár ez a dal mindenhogy szép.
01.17. Bad Reputation:
♫ Total Eclipse of the Heart (Rachel, Finn, Jesse, Puck)
Jajj megszakad a szívem a Can't touch this-ért, mert azt annyira édesen csinálják, de ebből a részből messze a kis Eclipse dal a legmeghatározóbb, bár nekem a Run Joey is kis guilty pleasure marad örökre.
01.18. Laryngitis:
♫ Jessie's Girl (Finn)
Most próbálom egy kicsit magam mögött hagyni, mi történt Coryval (bár nagyon nehéz), és elmondani, mennyire imádom Finn karakterét, és hogy az egyik kedvenc szólóm volt tőle a Jessie's Girl, és miatta imádom ezt az egész dalt és wow. (bár Kurt szólója ebben a részben + Mercedes és Santana. TÚL SOK JÓ DAL)
01.19. Dream On:
♫ The Safety Dance (Artie)
Ez a Glee-s koncertfilmből maradt meg nagyon, mert ott figyeltem fel Mike-ra meg a kis tánctudására, amúgy az előzőek után kicsit lightos ez a rész, de Neil Patrick Harris azért...megér egy misét, na.
01.20. Theatricality:
♫ Bad Romance (New Directions lánykák és Kurt)
Nem mondom, a Gaga feldolgozások mindig viccesek, mert a show készítői ilyenkor úgy érzik, elkölthetik az egész éves büdzséjük kétharmadát ezekre a göncökre, de végülis megéri, mert szerintem messze a legmutatósabb performansz lett és szerettem nézni és hallgatni is (Santana hangja jeez)
01.21. Funk:
♫ Give Up The Funk (New Directions)
Nem is szeretem ezt a stílust, a dal sem fogott volna meg annyira, és tényleg majdnem a Vocal Adrenaline került volna ide, DE KURT MÉLY HANGJAI ÚRISTEN. az de durva.
01.22. Journey To Regionals:
♫ Bohemian Rhapsody (Vocal Adrenaline)
Az évad legjobb dala szerintem, egyszerűen még Freddiék is büszkék lennének erre, engem ez beszélt rá, hogy a második évadnak is nekiálljak, és wowwww. Nagyon jó. Szép lezárása mindennek.
02.01. Audition:
♫ Empire State Of My Mind (New Directions)
Ezt a dalt egyébként szerintem a létező összes feldolgozásában szeretem, szóval ez sem maradhatott ki. Aztán olyan menő göncbe öltöznek, meg mégiscsak az udvar felavatása ez a dal, meg megjelenik Sam...csupa jó emlék.
02.02. Britney/Brittany:
♫ Toxic (New Directions)
Nem sok Britney dalt tudok elviselni, úgyhogy nehéz volt a választás, és annyira ezért a feldolgozásért sem rajongok, de a Toxic annyira jó dal (Britneyhez képest) hogy messze vitte a prímet.
02.03. Grilled Cheesus:
♫ I Wanna Hold Your Hand (Kurt)
Istenem. Amikor a kedvenc karaktered a kedvenc Beatles számodat énekli miközben az egész részben mintha a te gondolataid mondta volna ki hangosan, na az priceless moment. Az egyik legszebb feldolgozás a sorozat történelmében.
02.04. Duets:
♫ River Deep Mountain High (Santana és Mercedes)
Santana még nem kapott elég kreditet, pedig brutálisan elképesztően fantasztikus hangja van, Mercedesszel társulva meg romba döntik szerintem a fél világ önbizalmát. Ehh.
02.05. The Rocky Horror Glee Show:
♫ Time Warp (New Directions)
Imádtam minden Glee-s musicalt, szerintem nagyon jó feldolgozások születtek itt is, a Rocky Horror meg amúgy is nagy kedvencem, főleg a Time Warp, teljesen elégedett voltam.
02.06. Never Been Kissed:
♫ Teenage Dream (The Warblers)
Nem hiszem, hogy komolyabb magyarázatot érdemelne, de hát egyszerűen Darren Criss és Blaine volt az, aki miatt megadtam az utolsó utáni esélyt is a sorozatnak, enélkül a szám nélkül valószínűleg még mindig utálnám az egészet.
02.07. The Substitute:
♫ Singin In The Rain/Umbrella (New Directions)
Nem tudom, ez a rész sosem volt a kedvencem, mert nem bírtam ezt a nőt annyira, főleg nem az elején (néha tiszta Rachel Berry vagyok, whatever), de hát a sok izé közül még ez a legjobb.
02. 08. Furt:
♫ Just The Way You Are (Finn+New Directions)
Istenem Finn Hudson, let me love you. Komolyan, a napokban újranéztem ezt a részt, és a szívem megszakadt, egyszerűen annyira édes ez az egész jelenet, meg kell zabálni.
02.09. Special Education:
♫ Valerie (Santana)
Ez a rész is furcsán tele van jó számokkal, de viszonylag könnyű volt a Valerie mellett leadni a voksom, mivel Santana szerintem messze az egyik legjobb New Directions- hang és Mike és Brittany tánca A+.
02.10. A Very Glee Christmas:
♫ Baby It's Cold Outside (Blaine és Kurt)
Amikor anyukám megszólalt anno pár hónapja, hogy ez jobb, mint az eredeti, akkor majd kiugrottam a bőrömből, mert anyu nem szokott ilyeneket mondani. amúgy meg BEAUTIFUL WHAT'S YOUR HURRY.
02.11. The Sue Sylvester Shuffle:
♫ Thriller/Heads Will Roll (New Directions)
Nagyon nehéz volt, a szívem szakad meg a Bills, Bills, Billsért és azért a táncszólókért(NIIIICK), de ez az egyik kedvenc mashupom, és különben is, ez a rész csúcspontja, meg azok a zombicuccok wahh.
02.12. Silly Love Songs:
♫ When I Get You Alone (The Warblers)
Ismételten csak nehéz szívvel hagytam ki Puck számát és a Rachel-féle Firework-öt, de már két hete azon röhögök, hogy ez a dal eredetiben Robin Thicke, és hogy ez így mennyivel jobb. Meg Jeremiah XD meg az egész Gap attack igazából annyira szörnyű, de ez a dal jó.
02.13. Comeback:
♫ Take Me Or Leave Me (Mercedes és Rachel)
A Sing szép és jó, de hát a rent a világ legjobb musicale, amiből a take me or leave me az egyik legjobb dal, és amit CSODÁSAN dolgoztak fel és tényleg... az évad egyik fénypontja.
02.14. Blame It On The Alcohol:
♫ Don't You Want Me (Blaine és Rachel)
EZ A DUETT A LEGJOBB DUETT A GLEE TÖRTÉNELMÉBEN. Na mindegy, az egyik legjobb ,de hát úristen, imádtam az eredetit is, éljen a nyolcvanas évek, és ennek a kettőnek a hangja együtt...
02.15. Sexy:
♫ Animal (The Warblers)
Nem szándékoztam ennyi Warblers dalt belerakni, de ez a rész sosem tartozott a kedvenceim közé főleg a nőci miatt, és amúgy sem nyomták tele jó dalokkal úgyhogy...Kurt sexy face-i maradtak.
02.16. Original Song:
♫ Loser Like Me (New Directions)
Az epizódok epizódja ez a rész (obviously) úgyhogy a dalok is rendesen a szívemhez nőttek, mivel annyiszor láttam már, hogy nagyon sokszor, de a sok awesome szám közül a Loser Like Me a hab a tortán.
02.17. A Night Of Neglect:
♫ Turning Tables (Holly)
Holy Shit de nem bírtam ezt a karaktert, jéézus. Nem tudom miért, mindenesetre ez a turning tables nem volt rossz, a rész meg amúgy sem bővelkedett karakteres dalokban. egynek megteszi. (bár inkább bármelyik dal az Original Songból)
02.18. Born This Way:
♫ Born This Way (New Directions)
Illett beraknom, mert ez is összekapcsolódott már a sorozattal, pedig ebben a részben még két dal is megérdemelné a helyet, egyrészt Quinn és Rachel Unpretty-I Feel Pretty-je fantasztikus, másrészt a Somewhere Only We Know édes istenem.
02.19. Rumours:
♫ Don't Stop (New Directions)
Ez a rész zeneileg kb. semennyire nem hatott meg, ezért is volt nehéz választanom, és bár a Songbird nem volt rossz, kellett a végén ez a kis upbeat jókedv-dal, na.
02.20. Prom Queen:
♫ I'm Not Gonna Teach Your Boyfriend How To Dance With You (Blaine)
az az akusztikus Rolling in the deep is adta azért, de ez a kis Blaine szóló annyira értelmetlen ebben a részben, viszont annyira jó egyenruha nélkül énekelni látni, és különben is. Tetszik ez a dal.
02.21. Funeral:
♫ Some People (Kurt)
A Glee előtt nem igazán voltam oda a musicalekért így általában, és abban, hogy ez megváltozott, nagy szerepe volt mindennek, amit Kurt énekelt, így ennek a Some People-nek is, ami azóta kifejezett kedvencem lett.
02.22. New York:
♫ Light up the world (New Directions)
Nem tudom, évadzáróhoz képest ez a rész sem halmozott el jobbnál-jobb dalokkal, de ez az egy valamiért egyből megfogott és azóta is bennragadt a fejemben.
03.01. The Purple Piano Project:
♫ It's Not Unusual (Blaine)
Az egyik kedvenc számom ez a jó kis Tom Jones klasszikus és valamiért annyira passzolt egyrészt Darren hangjához, másrészt Blaine karakteréhet, ráadásul az a sárga napszemüveg jajj.
03.02. I Am Unicorn:
♫ Something's Coming (Blaine)
Jajj, kezdődik... Na szóval sokáig nem értettem mi a nagy hajtás a West Side Story körül, de tény, hogy nagyon jó musical és Blaine meg mintha kiköpött Tony lenne, és ez a feldolgozás veszettjó. Ugyanitt: kreditet érdemel Kurt, mert imádom a Funny Girlt és tööök jól megcsinálta.
03.03. Asian F:
♫ Spotlight (Mercedes)
Imádtam a rész nem zenei részét, a Fix You viszont még mindig a feketelistámon van, szörnyű volt. Ez amúgy a kedvenc Mercedes dalom egyébként úgyamúgy.
03.04. Pot o' Gold:
♫ Last Friday Night (Blaine)
Ígérem nem terveztem ilyen Blaine-kiadássá a harmadik évadot, csak egyszerűen itt felhalmozódtak a JóBlainedal-rossztöbbidal kombók, és ez sült ki belőle. TGIF és a kalap.
03.05. The First Time:
♫ Uptown Girl (The Warblers)
Annnyira nagyon jó az America is, főleg Santana és Puck miatt, de lévén hogy a kedvenc Pacsirtám első és egyetlen szólójáról van szó (hello Nick) és megjelenik our naugthy boy Sebastian, az Uptown Girl viszi a prímet.
03.06. Mash Off:
♫ One Way Or Another / Hit Me With Your Best Shot (New Directions, Troubletones)
IMÁÁÁDOM. Bár ugyanebben a részben van az egész sorozat másik legjobb mashupja is (hello Adele), de hát ez az egész kidobós cucc fantasztikus, plusz Santana+Finn, egyem a szívüket.
03.07. I Kissed A Girl:
♫ Girls Just Wanna Have Fun (Finn)
Szögezzük le: A Perfect az egyik legjobb duett az évadban és Klaine<33. Az I kissed a girl szintén zseniális. De A Finn-féle feldolgozás egyszerűen tökéletes, és említettem már, hogy imádom Finn és Santana barátságát?
03.08. Hold On To Sixteen:
♫ ABC (New Directions)
A legjobb verseny-összeállítása a srácoknak ever, mert a Man In The Mirror és a Control is tökéletes, de az ABC külön kedvencem, mert MIKE CHANG ÉNEKEL BITCHES, meg Kurt mozdulatai, meg Tina egyemmeg.
03.09. Extraordinary Merry Christmas:
♫ Santa Claus is Coming To Town ( Puck és Finn)
Bár persze oda meg vissza vagyok a Let It Snowért is, nálam ebben a részben az egyébként a listán eddig túl kevés szerepet kapó Puck és örök kedvencem Finn vitték, mert nagyon jó lett ez a dal is, ehh.
03.10. Yes/No:
♫ Moves Like Jagger/ Jumpin' jack Flash ( Artie és a fiúk)
Nem tudom, ezt a részt anno valamiért nagyon szerettem, pedig a we found love cover nem is lett olyan ütős mint lehetett volna, de kárpótoltak ezzel a mashuppal, ami igencsak epic.
03.11. Michael:
♫ Smooth Criminal (Santana és Sebastian)
Ez a kettő... hát imádom őket, egy alternatív univerzumban, ahol egyikük sem meleg, még össze is jöhettek volna. Mindegy, szóval ez a csellós cuccos nekem bejött, bár ebből a részből konkrétan minden dalt imádok. Eszméletlenül erős a harmadik évad.
03.12. The Spanish Teacher:
♫ Hero/Bamboleo (Sam)
SAM EVANS LET ME LOVE YOU. Mindegy, nem kenyerem ez a spanyolos-latinos zene, mint kiderült, de történt, hogy itt mindkét dalt szeretem és jól eltalálták szerintem az egészet.
03.13. Heart:
♫ Love Shack (Blaine, Kurt, és a lányok)
óóó ebből a részből is annyi, de annyi dalt szerettem, ez volt Teen Jesus debütje, és a Stereo Hearts mellett a Cherish is szíven talált, de ennek a Love Shack cuccnak nem tudtam ellenállni tbh.
03.14. On My Way:
♫ Cough Syrup (Blaine)
Egyszerűen mindig könnyeznem kell, ha meghallom a Blaine-féle Cough Syrupot, olyan gyönyörű- De a Fly mashup isannyira... nagy kedvencem, hogy elmondani nem tudom. Ráadásul Santana és Blaine rappelnek, istenem. Na, túl sok. Mindkettőnek itt lenne a helye.
03.15. Big Brother:
♫ Rio / Hungry Like a Wolf (Blaine és Cooper)
Jajj  a Rio/Hungry Like A Wolf-ot, mert hát MATT BOMER atyaúrég, de azért a Fighter-cover is tökéletesen betalált. Istenem ez is milyen jó rész volt. a harmadik évadot elnöknek. MATT BOMER, mondtam már?
03.16. Saturday Night Glee-ver:
♫ Stayin Alive (New Directions)
Nem tudom, szeretem a Bee Geest meg a Szombat Esti Lázat, szóval igazából legszívesebben az egész részt idepakolnám  a listára, de hát a királyok királya az a Stayin Alive, szóval... vita nincs.
03.17. Dance With Somebody:
♫ I Have Nothing (Kurt)
AZ EGYIK KEDVENC RÉÉÉSZEM. Minden dal fantasztikus, pedig nem szerettem annyira Whitneyt, de ez a rész kitett magáért. Imádom a How Will I Knowt, gyönyörű, aztán az It's Not Right, But It's Okay istenem, meg a So Emotional, de a korona az Kurt Hummelé, meg Chris Colfer hangjáé, mármint... wow.
03.18. Choke:
♫ Not The Boy Next Door (Kurt)
A Cell Block Tango is ütősre sikerült, de ez a dal mintha egy icipicit rólam is szólna, naaaagyon, mindegy, és hát tényleg, én megnéztem a Hugh Jackman féle verziót is, és amellett is vállalható, és szuper. (és a Shake It Out is mi jó már ebben a részben jeez)
03.19. Prom-asaurus:
♫ Big Girls Don't Cry (Rachel, Blaine és Kurt)
Ennek a háromnak örökre együtt kellene énekelnie, komolyan. Tudom, hogy sokan arra számítottatok, hogy a WMYB fog idekerülni, de hogy kicseleztelek titeket, hűűűha.
03.20. Props:
♫ What A Feeling ( Tina és Rachel)
Szerettem ezt a részt, mert nagyon vicces volt Tina képzelgése, meg úgy alapjáraton Tina itt kezdett el bitch lenni, és ez nekem egy icipicit tetszett és ez a duett meg tényleg tök jó, na.
03.21. Nationals:
♫ We Are The Champions (New Directions)
Ez olyan mint a saját ballagásom, hogy húúúú én nem fogok sírni, erős leszek..aha, aztán majd nézzétek meg, hogy elkenődik a sminkem ahogy kisírom a lelkem is. Na mindegy, szóval nehéz elengedni mindenkit, és jajj na. I'm so proud of these little bastards.
03.22. Goodbye:
♫ You Get What You Give (New Directions Seniors)
NEEEEEM BÍROM. Imádtam az eredeti bandát, és egyszerűen tényleg nem ugyanolyan nélkülük semmi és annyira jó ez a dal is és annyi emlék köt hozzá és MIÉRT?
04.01. The New Rachel:
♫ Americano / Dance Again (Cassandra)
Akármennyire vérzik a szívem az It's Time-ért, muszáj Kate hogyazistenbeilyentökéletes Hudsonnak adnom a részt, mivel megérdemli, és mivel hatalmas a karaktere.
04.02. Britney 2.0:
♫ 3 (Tina, Teen Jesus, Sam)
Annyira tökéletes ez a kis trió így, valami nagyon tetszett bennük, ráadásul az ausztikus feldolgozások még Britneyt is hallgathatóvá teszik, csak így előzhették meg a Guilty Pleasure kategóriám egyik nagy kedvencét, a Boys/Boyfriend mashupot.
04.03. Makeover:
♫ A Change Would Do You Good (Brody és Rachel)
Nem kifejezetten kedvencem már ez a rész sem (khmm khmmm what's next), ezért egy dal sem maradt meg bennem különösebben, de ez legalább elhallgatható
04.04. The Break Up:
♫ Teenage Dream (Blaine)
EZ A RÉSZ BAASSSZUS. ez nem létezik. A körülményektől eltekintve viszont ez a zongorás-lelassított Teenage Dream messze az évad egyik legnagyobb csúcspontja.
04.05. The Role You Were Born To Play:
♫ Everybody Talks (Kitty és Jake)
Jajj itt már elkezdődtek ugye a Grease cuccok is, szóval azért a Blaine-féle Hopelessly Devoted To You is nagyon tetszett, de itt csillant meg az első remény, ebben a dalban, hogy az új kölkök is jók lesznek valamire.
04.06. Glease:
♫ You're The One That I Want (New Directions)
Istenem itt is hogy elsírtam magam, mert annyira ugyanazt láttam magam előtt, mint Rachel, és amikor belegondoltál mennyi minden változott és jééézus. Imádom a Greaset, ezt  a dalt, mindent.
04.07. Dynamic Duets:
♫ Heroes (Sam és Blaine)
Nem kifejezetten kedvencem ez a rész sem, mondjuk ebben az időszakban egy rész sem tetszik, mert mindent tönkrevágtak a negyedikben, de mindegy, mert ez a Heroes ez végül is édes, meg én imádom Sam és Blaine barátságát, szóval ja.
04.08. Thanksgiving:
♫ Let's Have A Kiki / Turkey Lurkey Time (Rachel, Kurt, Isabelle)
Istenem ebben a dalban annyi swag van, hogy csak kiált érte. Nem, de komolyan, ez valami eszméletlenül jó, és Kurt hangja, és Sarah jééézus. (ugyanitt: ebben a részben az a telefonhívás.. ahh. szívem megszakad)
04.09. Swan Song:
♫ Don't Dream It's Over (Finn és a New Directions)
Nem sírok, nem sírok, én nem szoktam sírni, de amikor Cory meghalt, mindenhova ez került ki és jézusúristen, előtte is sírtam már rajta, azóta meg.... varázslatos dal.
04.10. Glee, Actually:
♫ White Christmas (Blaine és Kurt)
Ez a dal idén karácsonykor üldözött. Állítom nektek, az összes pláza csak a White Christmas eredetijét és feldolgozásait ismeri, mert ha ötvenszer nem hallottam,egyszer se. Na, nekem ez a kedvenc verzióm because of reasons.
04.11. Sadie Hawkins:
♫ No Scrubs (New Directions Boys)
Szerintem az egyik legjobb báli dal ever, pedig volt egy pár ilyen táncos mulatság a McKinley történelmében. Minden összeállt egy tökéletes fiúbandához, jöhetnek is hozzám, igeeen.
04.12. Naked:
♫ Lovesong ( Rachel, Quinn, Santana)
Olyan jó volt őket így hármasban látni, édes istenem. Pedig már a Torn is nagyon tetszett a rész elején, de ez feltette az i-re a pontot, elbírtam volna még pár dalt viselni ettől a triótól.
04.13. Diva:
♫ Don't Stop Me Now (Blaine)
Igazából ebben a részben mindhárom szólózó dívánk rendesen odatette magát, nagyon nehéz volt a Hung Up-ot Tinától és a Girl on Fire-t Santanáról letoszogatni az élről, de hát Mr. Divának ( természetesen Hummel után) sikerült.
04.14. I Do:
♫ Just Can't Get Enough ( Blaine és Kurt)
ezt a dalt konkrétan már rongyosra hallgattam, mert annyira fülbemászó és ennek a két idiótának a hangja annyi passzol is hozzá, meg ez az egész rész olyan pozitív az évad többi részéhez képest.
04.15. Girls (And Boys) On Film:
♫ Shout (Blaine és Brittany)
Jó, igen, eredetileg természetesen a Come What Mayt szántam ide, de én szeretném azt majd más körülmények között hallani, úgyhogy addig marad a Shout. Brit és Blainey párosa eleinte nekem elképzelhetetlen volt, de nem is rossz.
04.16. Feud:
♫ Bye Bye Bye / I Want It That Way (Mr. Schue és Finn)
Ez nagyon vicces, bűnös élvezet a köbön kb, mármint pont ez a két dal együtt és jeez, annyira passzolnak egymáshoz, és az évad egyik fénypontja lett így, és FINN :33
04.17. Guilty Pleasures:
♫ Mamma Mia (New Directions, Rachel, Kurt, Santana)
Egyes pont: Imádom a Wake me up before you go-got, IMÁDOM, de... a Gleere ráférne már egy ABBA rész, erre ez a szám a legnagyobb bizonyíték mert igennagyonjó lett. fact.
04.18. Shooting Star:
♫ Your Song (Ryder)
A Glee Projectben Blake volt a kedvencem, de eddig alig kapott lehetőséget arra, hogy megmutassa mit tud, de legalább ez a Your Song ez olyan kis fogyasztható volt.
04.19. Sweet Dreams:
♫ Don't Stop Believin (Rachel)
Nem hiszem, hogy különösebb magyarázatot érdemel, hogy miért pont ez a dal került ide, úgyhogy nem is mondok inkább semmit.
04.20. Lights Out
♫ At The Ballet (Kurt, Rachel, Santana, Isabelle)
Annyira semmilyen volt ez a rész és lassan kezdek ténylegesen kifogyni a mondanivalóból, maradjunk annyiban, hogy azért a harmadik évad ennél sokkal erősebb volt.
04.21. Wonder-ful
♫ Signed, Sealed, Delivered (Kitty)
Már ebben az évadban is Kittyben volt a legtöbb spiritusz az újak közül, és ezt a dalt meg amúgy is kifejezetten szeretem, és így pont összeállt a kép. Ezazzz.
04.22. All or Nothing
♫ Clarity ( Hoosierdaddies)
Jessica Sanchez, jééézus, na neki van hangja. Amúgy szerintem Regionalshez képest gyenge volt ez a rész, d eaz évadhoz értem, viszont a Clarity amúgy is jó szám , szóóóval. Jó volt ez így.
05.01. Love, love, love
♫ All you need is love (Blaine és a világ)
Nem kell meglepődni semmi esetre sem, mert bár imádom a Helpet is, mert egyszerűen fantasztikus azért, de az AYNIL mindent vitt, MINDENT. Imádtam a két Beatles részt btw.
05.02. Tina In The Sky With Diamonds
♫ Get Back (Rachel és Kurt)
Sokáig váratott magára egy igazán jó Kurt-Rachel duett, de éljen, megjött, ráadásul Beatles dal képében, úgyhogy nincs kifogásom. Ugyanitta Hey Jude is zseniális volt.
05.03. The Quarterback
♫ Seasons Of Love (New Directions)
Csak annyit, hogy természetesen a Make You Feel My Love is,meg minden igazából.
05.04. A Katy Or A Gaga
♫ Roar (New Directions + Pamela Lansbury)
Ad 1. JÉÉZUSOM ADAM LAMBERT MENNYIRE JÓ. Jajj meg Demi Lovato. Már csak miattuk megérte ez a rész. Meg tetszik ez az együttes téma. A Roarban meg a meztelen felsőtestek meg Adam hangja.
05.05. The End of Twerk
♫ If I Were A Boy (Wade vagy Unique vagy ki)
Nem kifejezetten a kedvenc szereplőm, sőőőt, és ezt a részt úgy ahogy van kidobtam volna a kukába, egyszerűen szörnyű volt, és nem is szeretnék beszélni róla.
05.06. Movin' Out
♫ Movin' Out (Blaine és Sam)
A Glee ráébresztett, hogy Billy Joelnek milyen jó dalai vannak, és nekem leginkább ez a kis címadó tetszett meg, annyira nagyon, hogy eszméletlenül. Bár azért a Piano Man sem rossz, na.
05.07. Puppet Master
♫ Nasty / Rythm Nation (Jake, Bree ésMarley)
Nem gondoltam volna hogy a remekbeszabott Into the groove-ot felül lehet múlni ebben a részben, de mivel sikerült megalkotni Jake valaha volt legjobb produkcióját, és amúgy is hiányoltam a mash-upokat az évadból és ja. Megérdemlik, na.
05.08. Previously Unaired Christmas
♫ Rockin Around The Christmas Tree (New Directions)
Nem tetszett ez a rész, nem tetszettek a dalok sem, de ennek legajább ismertem az eredetijét, szóval egye meg a fene, idekerül.
05.09. Frenemies
♫ I Believe In A Thing Called Love (Kurt és Elliott)
Annyi fantasztikus dal volt ebben a részben, de tényleg, a Rachel és Santana féle Brave, vagy a Breakaway, de még Santana Don't rain on my parade-je is, jajj. De meg kell becsülni Adam Lambert és Chris Colfer awesome duóját asszem.
05.10. Trio
♫ Gloria ( Rachel, Santana és Elliott
Bár minden erőmmel azon voltam, hogy valamelyik Blaine-Tina-Sam trió számot válasszam ide, mert imádom ezt a három idiótát, de a Gloria messze elvitte a showt ebben a részben.
05.11. City of Angels
♫ Mr. Roboto/ Counting Stars (Throat Explosion vagy kik)
csak annyit szeretnék mondani, hogy SKYLAR hölgyeim és uraim. Még ha meg is könnyeztem a finnre emlékező new directions dalokat, Skylar annyira fantasztikus volt, hogy ezt kellett választanom.
05.12. 100
♫ Happy ( Holly, Blaine, Mercedes és New Directions)
Az összes újrafeldolgozás melengette a szívemet természetesen, és a defying gravityt szántam volna ide, de Kurt olyan kevés szerepet kapott benne ( a magas hang azért hahh) de a happy karaokezálásától nagyon féltem, és ahhoz képest NAGYON SZÉPEN ÁTDOLGOZTÁK.

Emlékeztek arra, amikor szeptember környékén még teljes lelkesedéssel vetettem bele a Glee új évadába, és olyan bohókás-fannis módon odáig is eljutottam, hogy kifejtsem véleménem a részről? Azóta jópár részt magunk mögött hagyhattunk már, és bennem is rengeteg érzés és gondolat kavargott a sorozattal kapcsolatban. Bár az meg sem fordult a fejemben, hogy kaszáljam újonnan rajongásig szeretett dalospacsirtáimat, de nekem is be kellett látnom, hogy az új évad korántsem muzsikál olyan fényesen, mint elődjei. Leginkább az ötödik résznél éreztem a teljes csődöt és mélypontot, valamint a karácsonyi rész sem férkőzött a kedvenceim közé, így aztán nagy elvárásaim nem voltak akkor sem, amikor a viszonylag hosszú téli szünet után a Glee visszatért a képernyőkre és így az életembe is.

Múlt héten a Frenemies címre keresztelt történettel vethettük bele magunkat Ohio és New York csodálatos világába (ami hála az égnek lassan tényleg csak ez utóbbira fog redukálódni). A történet igazából megint több szálon futott, és ahogy a cím is utalt rá, a rivalizálós barátság-ellenség kapcsolatok kerültek terítékre, ami azért lássuk be, a kórusunk háza táján mindig is nagy szerepet betöltő elem volt. Ezért sem éreztem annyira erőltetettnek ezt a "mindenkivel ugyanaz vagy majdnem ugyanaz történik" dolgot, mint mondjuk anno a negyedik évad Break up részénél (AZ A RÉSZ. ARRÓL NEM BESZÉLÜNK), de kétségkívül elég lett volna csak a legjobban kiélezett Rachel-Santana szálat meghagyni. Amibe ha már így belefutottunk... Olvastam több kritikát az epizódról és sokan túlzásnak tartották az eseményeket, de szerintem az elmúlt két évad talán legepicebb jeleneteit és párbeszédét sikerült összehozni, és ha valami, akkor ez húzta ki a sorozatot a mocsárból. Nekem már régóta túl szimpatikus volt Rachel - értsd túl kedves volt, nem jöttek ki a tipikus sztárallűrjei, az a sok kis apróság ami miatt sokszor ki sem lehetett állni a csajt. Na és ezt tökéletesen visszahozták, régóta várt már egy ilyen konfliktusra ez a karakter, és az az igazság, hogy Santanáról is csak ezt tudom elmondani. Mióta New Yorkba költözött, többször is úgy éreztem, elveszett belőle minden sátáni, de végre az ő karakterébe is visszakerült az élet. A vitájuk pedig azért is tetszett különlegesen, mert, mint minden rendes vitában, pont azt vágták egymás fejéhez, ami a legjobban fáj a másiknak. És lássuk be az is gyanús volt, hogy három ekkora díva sokáig bírja egy apartmanban, valakinek mennie kellett. A történet többi szála, bevallom, nekem nem volt ANNYIRA érdekes, de nem is untam annyira, mint az évad eddigi részeit. Kurt természetesen féltékeny Elliotra, szerintem benne kb. az első évad óta nagyon erősek az ilyen érzések, azt viszont egyelőre nem tudtam eldönteni, Starchildnak mi a stiklije, pedig biztos lesz valami, eddig nekem mindig mindent túl jól, a gleehez nem illően jól reagált le. Az ohioi sztoriline pedig... Hát, szegény Tinát már nem lehet tovább roncsolni, nagy szívfájdalmam, amit ezzel a leányzóval tettek az elmúlt másdél évben, mivel az egyik kedvenc szereplőm a mai napig, de amikor az írók valamilyen furcsa okból előhozzák a bitch énjét, néha még én is kirohannék a világból. Viszont hozzá kell tennem, hogy én Artiet sem szeretem, és kicsit mérges is vagyok, hogy ő jön New Yorkba, mert nekem a srác évadok óta semmi olyat nem tud nyújtani, ami miatt egy kicsit is figyelnék rá, az egyik legneutrálisabb-érdektelenebb karakterré vált. Így aztán a vitájuk is teljesen ignorálható volt. Sue ebben az évadban mindig egy kicsit több volt a kelleténél, most viszont pont eltalálták az oltásainak mennyiségét. A dalok viszont kifejezetten pozitív csalódást jelentettek, az évadban messze most éreztem leginkább, hogy érdemes még néznem a sorozatot - ha más nem, a dalok miatt. Kiemelném Santana Don't Rain On My Parade feldolgozását, a zenei alap nagyon érdekes volt és nekem kifejezetten TETSZETT, hogy kb ugyanaz volt a koreográfia mint Rachelnél anno. Számomra ez csak azt jelképezte, hogy míg Rachelnél ez egy gyerekkori álom volt, addig Santana igazából csak meglátott egy lehetőséget és megragadta, így aztán szerintem egyedi koreográfiája sem lehetett pont ehhez a dalhoz. Ez az életszerűség viszont hiányzott nekem Kurt és Elliott hangszerboltos duettjénél, mert ilyen biztos nem történik sehol. Viszont Adam és Chris hangja együtt... A Breakaway tetszett még egyébként.
Összességében szerintem jó irányba halad a sorozat, de mivel a kicsiket konkrétan fullosan leszarják már és ebben az évadban sem történt semmi említésreméltó velük, nem értem, miért nem lehetett volna az évadot már New Yorkban kezdeni egy kis időugrással, így nagyon-nagyon sok dolog sokkal értelmesebbnek tűnt volna - a Klaine eljegyzés, Finnre emlékezés, lényegében mindegy. Így viszont megint egy csomó időt elpazaroltunk az egyébként mostanra nagyon lapossá vált ohio-jelenetekkel. És egy kicsit mintha a Glee gimis lelke fogyott volna el - teljesen érthetően. Most, hogy már a főbb szereplők része sokkal komolyabb gondokkal van elfoglalva, mint hogy ki mondja a ballagási beszédet, a végzős New Directions tagok gyerekesnek, és eszméletlen hisztisnek tűnnek. Nem állítom persze, hogy hisztisebbek, mint Rachelék voltak anno, csak akkor, a mostani kontraszt nélkül ez sokkal természetesebbnek tűnt. Bár azt elárulhatom, hogy a mostani seniorok 3/4e a kedvenc szereplőim között van, így az ő történetük ha mást nem is, engem még egy kicsit érdekel.

És akkor a kedd éjjeli Trio részről is essen szó. Mindannyian sejthettük, hogy ez a rész eléggé el lesz sunnyogva, lévén a Nationals és az utána következő 100. epizód sokkal nagyobbat kell, hogy durranjon. Így számomra érezhető is volt, hogy egy kicsit visszafogták a gyeplőt, nem éreztem semmiféle katarzist, de azért egynek elment, és az évad eleji szenvedést még mindig rendesen felülmúlta. Itt is megtartották a párhuzamosan fut, de ugyanaz a történet szálat, de nekem a kialakuló triók közül egyedül a Kurt-Danny-Elliott hármas mozgatta meg a fantáziámat, pedig komolyan mondom, hogy nagyon imádom a Sam-Blaine-Tina triót, és igazából csak miattuk maradt meg a minimális érdeklődésem Ohio felé. Aminek nagyon örülök, hogy ha már el kell búcsúznom az egyik kedvenc szereplőmtől, legalább előtte megkapja azt a reflektorfényt, amit eddig is megérdemelt volna. Tina, igen Tina. Tudom, hogy a negyedik évad eleje óta folyamatosan kereszttűzben áll, és természetesen én sem örülök neki, hogy néha (NÉHA?) eszméletlenül kisarkított szerepeket és szövegeket kap, ennek ellenére én nem tudom nem imádni, mert ha lefejtjük róla ezeket az eszméletlenül hisztis külsőségeket, akkor még mindig egy nagyonis igazi karakterrel állunk szemben, és csak azért, mert mi nem fetrengünk az elválás gondolatától a padlón, szerintem - és így végzősként jogosan beszélek - páran azért legszívesebben megtennénk. És a Sam-Tina párosítás nálam egy hatalmas guilty pleasure, annak ellenére, hogy Tinát visszarepíteném Mike karjaiba, Samnek pedig egyik New Directions lányt sem ajánlanám sok szeretettel, de én Blaine kirohanását viccesnek tartottam, mert, ugyanúgy, mint Tinánál, azért mert mi nem csináljuk meg ezeket a dolgokat, titokban szerintem sokunkban benne van a gondolat. Persze itt már érdemes azt is behozni, hogy az írok miért sarkítják le ennyire ezeket a karaktereket, de erről meg nem tudok érdemben nyilatkozni. A Wemma rész engem körülbelül a második évad környékén kezdett el totálisan hidegen hagyni, és ez most sem változott. A jeleneteiket legszívesebben átpörgettem volna, nem tudom, miért váltak számomra ennyire érdektelenné. New Yorkban meg egy icipicit változtak a dolgok, de azért azon kívül, hogy Rachel pont Adam karakteréhez tartozott, nem tudtam semmin sem nevetni. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a new yorki szálon jelen pillanatban Rachel az egyetlen hetero karakter, ráadásul Finn meg pár hónapja halt meg, szóval minimális az esély egy jó szaftos hetero kapcsolat kialakulására. Mármint félreértés ne essék, nekem az égegyadta világon semmi, de semmi bajom nincs az LGBT szereplőkkel, mint azt már annyiszor kifejtettem, fontosak is a történet szempontjából meg hát Klaine forever, de az arányok mostanában egészen furcsa módon tolódtak el. A rész csúcspontja messze a Gloria volt, igazán fantasztikus feldolgozás lett, de Chord és Darren sem panaszkodhatnak a mély hangjaik miatt, a Don't You is teljesen korrekt lett, pedig ettől nagyon tartottam. A többi dallal sem volt gond, a The Happeningben például Demi hangja rettentően jó volt, de azért a Frenemies dalait nálam nem tudták überelni. Ezek után nem is nagyon tudom, mit várjak a holnapi résztől, ugyanis a versenyes részek általában jók szoktak lenni, de már nem merek miben reménykedni. New Yorkban van minden hitem.

Ne higgyétek, hogy nagy filozófiai igazságokról lesz szó errefelé, arról rendesen leszoktattak mostanában, de úgy gondoltam, megpróbálom egy kicsit csillogtatni a nem létező humorérzékem. Nem értem miért van amúgy, hogy én zseniálisnak hiszem a poénjaimat, és a legtöbb ember még csak mosolyogni sem képes rajta, de nem baj, most legalább minden erre járó szenvedhet egy kicsit a nem létező viccektől.

Az alapötlet tehát az lenne, hogy megpróbálom pár olyan film, sorozat és könyv történetét elmesélni, amiket még nem ismertem, és minden tudásom a tumblinak és random felszedett információknak köszönhetek, így valószínűleg totálisan félreértettem a dolgok lényegét. Na és ez lenne benne a vicc, de esküszöm ez sokkal izgalmasabbnak hangzott, amíg le nem írtam. Mindegy, ha már egyszer elkezdtem...

Gyűrűk ura
Van valami nagy szem egy hegyen. Már alapjáraton szerintem ez akkora baromság, hogy itt feladtam, hogy megértsem a sztorit. Lehet, hogy ez a hegy egy vulkán, lehet hogy csak félrehallottam valamit, mindegy. Az a lényeg, hogy van ez az ősdumbledore figura, akiről rowling mindent koppintott (kackackukac), és ez ilyen skizofrén állat vagy én nem is értem az ő működését, mert néha szürke - ami gonosz, néha meg fehér - ami akkor ezek szerint nagyon jó. De hogy ő milyen fajhoz tartozik, azt ne kérdezzétek. Aztán van valami undorító kis nyomorék, aki folyton azt sziszegi, hogy drágassszágom, de hogy ő neki miköze van a sztorinkhoz, arra még senki nem tudott válaszolni. Van még hosszú hajú orlando bloom is, aki néha egy fehér hajú csajjal mutatkozik, de lehet itt már belekeveredtem a trónok harcába. Na és az a lényeg, hogy vannak a gyűrűk, több is, de van egy, ami ilyen ultrahiperszupermenő, és ehhez a gyűrűhöz van köze annak a frodónak vagy kinek, aki talán hobbit vagy mi. És az a lényege a filmeknek, hogy mennek fel a hegyre a szemhez. de a nagy testvér mindent lát. Ja nem, az az  1984. Éééés tudom mit hagytam még ki. az egész gyűrűk urából annyit tudok hogy: ONE DOES NOT SIMPLY GOES TO MORDOR. Hogy mi az a mordor, az rejtély.

Supernatural - Odaát
Háháááá...ez a kedvenc témám. Még esküszöm egy percet sem láttam ebből a sorozatból, csak tumbliról hallottam egy két cuccot. Azt tudom, hogy az a lényeg, hogy valaki meleg de ez titok. Nem, amúgy azt vágom, hogy van valami Sam meg Dean akik most vagy tesók vagy tesók. Tényleg tesók gondolom, mindegy, és van valami jelentőségteljes kocsijuk is, és akkor az a lényeg, hogy ők ilyen kis paranormális cuccok ellen küzdenek - egy pillanatig arra gondoltam, hogy árnyvadászok, de az egy másik sztori. Mindegy. És az van még, hogy bejött a képbe egy ilyen Castiel nevezetű figura, akivel megjelenése óta tele van a tumbli és már kezd idegesíteni a feje. Na most ő vagy egy angyal, vagy csak annyira cuki, hogy mindenki angyalnak nevezi, mindenesetre az én sztorimban angyal. És akkor nagy ügyesen kikövetkeztettem, hogy ő talán ha angyal, akkor csak nem üldözik a régiszámítógép-tesók, hanem segítheti őket. Talán. Annyira izginek hangzik ez a sorozat mindjárt nekikezdek, ehh. Csak ne lenne húszmilliárd évada, még el is kezdeném.

Teen Wolf
Na jó, a Teen Wolfot ismerem, de nehogy azt higgyétek el, hogy ilyennek képzeltem, mielőtt nekiálltam. Például annyit levágtam, hogy van ez a Scott gyerek, ez ilyen vérfarkassá változott, de a franc se gondolta volna, hogy a vérfarkasság annyiból áll hogy így becsunyul a fejük.Én kajak azt hittem, hogy például az a derek fickó így néz ki emberalakjában mint farkasként. Na mindegy. Meg annyi odavolt mindenki derekért és stilesért én azt hittem, tényleg volt valami közöttük. Mindig minden elhiszek a hülyi tumbli gifeknek, ez az én bajom. Komolyan egy hároméves kevésbé hiszékeny nálam. Szóval a teen wolfot sem így képzeltem, ja.

Folyt köv. meg jön, csak nehéz magamból mostanában kipréselni a szavakat.