Egyszerű, egytagú metafora. Én vagyok a másik oldal. Magyarul: Megértem. Hastala Vista állandó lelkiismeretfurdalás, amiért nem tanulok. Éljen a szabadság. Meg az Alaptörvény. Meg Hoffmann Rózsika, aki szerint nagy a kísértés, hogy elhagyjuk az országot. Óó, életében először észrevett valamit. Szóval. Ilyen érettségi.beszámoló féle. Ami természetesen önfényezésbe fog átcsapni. Mert titokban egy nagyképű állat vagyok. De legalábbis biztos vagyok benne, hogy mindenki ezt gondolja rólam csak nem mondja ki. Ha szerény vagyok, az a baj, ha nem, az. Mindegy is.

Május ötödikén kezdődött a hacacáré. Én már tizenegyedik végén túlestem a beavatáson egy középszintű német érettségi képében (99 %), amit ősszel követett ugyanezen nyelv emelt verziója (98%). Nyelvvizsga-ügyileg szintén nem kellett aggódnom: A tizedik végén még csak középfokú németemet tizenegyedik végén felsősokra bővítettem, angolból pedig tizenkettedik decemberben egyből a felsőfokot céloztam meg, és sikerült is (98%). Németből OKTV-n voltam az elmúlt két évben, nem nagy dicsőség, de tavaly egy huszonhatodik, idén meg egy huszonhetedik helyet sikerült összekaparnom, úgyhogy papírnak ez sem volt rossz. Magyarul: nagy stresszfaktor nem volt a dologban, csak magamnak kellett bizonyítanom. Emelt szintű vizsgát nem is vállaltam már be, négy közepem maradt, a magyar, matek, töri trió mellett levezetésként az angolt választottam.

A magyarral kezdtünk, szerintem erre készültem az egyik legkevesebbet, mert... az elmúlt hat évet olvasással töltöttem, a fogalmazási készségemmel sosem volt gond, novellát és verset pedig képtelenj vagyok elemezni, így már előre tudtam, hogy ha törik, ha szakad (értsd: nem Kosztolányi a novella), az érvelést választom. A szövegértésre szintén nem nagyon készültem, viszont be kell látnunk, hogy azzal nagyon nagy szerencsénk volt. Az elmúlt évek messze legkönnyebb, legérthetőbb szövegértési feladatsorát kaptuk. Folytatódott ez a tendencia a fogalmazással is, a lassú olvasás volt az érvelő esszé témája, és még az én nagyon önkritikus fejem is úgy érezte, hogy jól sikerült. Ráadásul a kedvenc olvasmányaimról írhattam, Örkény egyperceseitől Ibsen drámáin át, Bulgakov A Mester és Margaritáján keresztül egészen a Harry Potterig mindennek helyet találtam. Nagyon boldogan jöttem ki a magyarról, és bár előtte tartottam az esetleges hibáktól, utólag úgy éreztem, jól sikerült.

Kedden jött a matek, és ettől tartottam a legkevésbé. Mindig az erősségeim közé tartozott a matek, zsenge ifjú koromban megyei versenyeket vertem, meg hetedikben országos versenyen lettünk hatodikak, és úgy összességében én voltam az egyik olyan lány, akinek csak úgy...megy a matek. Nem nagyon tanultam rá soha, a közép érettségire is annyit készültem, hogy pár feladatsort végigcsináltam. Teljesen nyugodtan ültem be, de az első rész gyanúsan egyszerű volt. Túl könnyűnek tartottam, negyed óra alatt végeztem, így tudtam, hogy a második részben lesz a csavar. És...igazam lett. Nem mondom, hogy nem tudtam megoldani a feladatokat. De hosszú időt vett igénybe. A próbafeladatsorok alatt egyszer sem volt szükségem a 135 percre, most viszont végig ott ültem és bőszen számoltam. Nem is voltam biztos az eredményeimben, főleg, hogy  szórásos és a valszámos feladat mellett döntöttem. Nehéz volt, megszenvedtem vele, de megérte.

A szerda volt a mélypont. A történelemtől tartottam a legjobban, mivel itt nem hagyatkozhattam csak a logikámra vagy az olvasmányélményeimre. Tanulni kellett volna, és én meg is próbáltam, egyszer elolvastam minden könyvet, meg megoldottam jópár feladatsort, és azok biztató eredményt mutattak: mindig sikerült egy-két hibával végigmennem rajta. De amit idén kaptunk.. végiglapoztam a feladatsort és rámtört az instant pánik. Nem is az esszék miatt, ott a Mátyás-téma elég kiszámítható volt az előző évek alapján, arra rendesen felkészültem, az 56-os forradalmat előző este néztem át, az invesztitúraharc pedig elég egyszerű volt. De a feladatsor... A legtöbb feladattal nem volt problémám, de a képhamisításos feladaton nagyon begörcsöltem. Akik nincsenek képben: Két kép volt egymás alatt , annyi különbséggel, hogy az egyikről a rajta  szereplő egyik embert eltüntették. Azt kellett volna kitalálnom, hogy ki tüntetett el kit kinek a szónoklata alatt és miért. Nagyot röhögtem utána a töritanárok egyesületének elnökének nyilatkozatán, aki szerint azért volt jó ez a feladat, mert megmutatta, hogy milyen fontos a forráshasználat és több időt kell rá fordítani. Ja, szerintem is az érettségiben kell megmutatni szerencsétlen tanárnak meg diáknak hogy mit kellett volna négy évig csinálni. Nagyon kiborultam és csalódott voltam, mert persze más hibáim is voltak és egyszerűen mérges voltam. Tudtam, hogy meglesz az ötös, nem is azért aggódtam, csak az önérzetemet sértette, hogy nem tudtam mindent. Maximalista vagyok. Sírtam is miatta. Mindegy.

A csütörtöki angol volt a próbaérettségim: ez volt az, amire ténylegesen SEMMIT, de SEMMIT nem tanultam. Nem is tudtam, mi vár rám, de nagyon jól szórakoztam. Egyszerű volt, egyedül a hallásértésben volt egy-két szó, amit az istennek sem sikerült meghallanom, de minden mást teljesen korrektnek tartottam. Legalább pozitív élményekkel zárhattam a négy napot. Ráadásul az angol volt az első érettségi, aminek megtudtam az eredményét, az angoltanárom tanítja az öcsémet is, így már másnap kiderült, hogy az írásbelim 98 %-os lett. Örültem, mint majom a farkának.

A többi írásbeli eredményt május 30-án tudtuk meg. Az öröm meg csak egyre nagyobb lett. A mumus törimben öt hibám lett, az esszéim hibátlanok lettek, ez így 94 százalékot ért. A matekon 99 százalékot értem el, egy igaz-hamist rontottam el, de így is teljes volt a boldogság. A magyarom pedig száz százalék is lehetett volna, de egy helyen sikerült leírnom a lassút egy s-sel (figyelmetlenség level 100), így végül a tanárnőnek le kellett vonnia a helyesírás miatt egyet. Azért annyira nem bántam. Ezek után viszont elég kevés motivációm maradt  tényleges tanulásra, mivel a matekom és a németem duplázásával is bőven meghaladtam a 460 pontos álomhatárt, ami elméletileg kelleni fog nekem nemzetközi gazdálkodásra. De természetesen nagy volt a bizonyítási kényszerem: ilyen eredmények után nem akartam csalódást okozni a tanáraimnak (igen, ilyen vagyok. szörnyű)

A töri és irodalomtételeimet én dolgoztam ki magamnak, mert ezeket fontosnak tartottam és mert nagyon nem bírom, ha egy tétel nem az én logikám szerint van felépítve. Egy barátnőmmel közösen szenvedtünk a törikkel, amikhez képest az irodalom felüdülés volt. A nyelvtantételekkel kapcsolatban viszont nem voltam ilyen lelkes, nem igazán szerettem a nyelvtant sohasem, ezeket ilyen gyűjtögető módszerrel szedtem össze. Angolra pedig megtartottam azt a jó szokásomat, hogy nem készülök, bíztam a jó szerencsémben. Magára a tanulásra 10 napot szántam. Ez volt életem első fontos próbatétele: sosem kellett még ténylegesen tanulnom így valamire (az idegen nyelv szerintem teljesen más, erről majd később). Ezért saját magam is teszteltem azzal, hogy tudom-e tartani az ütemtervet, nem lustulok-e el, és belemászik-e egyáltalán a fejembe az anyag. Minden nap 3-3,5 fél órát töltöttem tanulással: 3 napig végigdaráltam magamban a töritételeket, újabb 3 nap jutott az irodalomra, 2  a húsz nyelvtantételre, és az utolsó két napon ismételtem át mindent újra. Nagyon lelkiismeretes voltam, mindent átolvastam, de természetesen minden tantárgyból volt egy-két olyan tétel, ami mumusként nehezedett felém: irodalomból Nagy László költészetét, töriből az oszmán-török birodalom hódításait, nyelvtanból meg a retorikát nem bírtam beleverni a fejembe, így ezekkel egy kicsit többet foglalkoztam. Amiket pedig a legszívesebben húztam volna, az irodalomból Kosztolányi Esti Kornélja, Örkény és a groteszk és Babits én-világ kapcsolata, töriből a Magyarország a II. világháborúban, a 48/49, és a felvilágosult abszolutizmus, nyelvtanból meg az általános iskolai tételek. (szóképek,l hangalak-jelentés-etc).

Amikor viszont pénteken reggel felkeltem, valamiért úgy éreztem, töriből a 48-as forradalmat fogom húzni. Reggel a megnyitó nagyon jó hangulatú volt, és nekem nem kellett sokáig izgulnom: másodikként voltam beosztva, így nyolc órakor már bent ültem a teremben. Az angollal kezdtem, először a női-férfi szerepkről ( nyelvvizsgatémám is ez volt), a divatról (nagyon elszidtam mindennek), meg a mobil előnyeiről kellett pár mondatot mondanom, aztán egy étterembe elhívós szitu volt, itt jött a legnagyobb rizikó. Tanárnőm megkérdezte, hogy milyen magyar desszertet tudok ajánlani neki. And I was like baby, baby, baby, ooh. Hirtelen beugrott a madártej angol megfelelője, már épp kezdtem örülni, mire megkérdezte, hogy az miből van. Motyogtam valamit a tejről meg a tojásról, de ennyi volt. Gyorsan ugrottunk a kifejtős feladatra, és megvalósult az, amire tizedik óta vágytam: vizsgahelyzetben végre a sportról beszélhettem. El is merültem a téli sportok és a síugrás világában, úgy kellett elhallgattatni. A vizsgaelnökünknek egyébként onnantól kezdve szimpatikus voltam, mikor a bevezető how are you kérdésre Augustus Waters klasszikusát idéztem. I'm on a rollercoaster that only goes up. Jött a magyar tételek kihúzása. Irodalomból Mikszáthot kaptam, ami ugyan nem Esti Kornél, de örültem neki. Nyelvtanból viszont mit húztam...hát persze, hogy a retorikát, ráadásul a gyakorlati feladathoz közöm se volt. Kicsi szívbajjal ültem le kidolgozni, inkább az irodalommal foglalkoztam először, leírtam jól az elemzéseket, bevezetőm és befejezésem is volt röpke negyed óra alatt, így áttérhettem a nyelvtanra. Írtam egy frappáns bevezetőt, valamit kiszenvedtem magamból a tényleges kérdéshez és a gyakorlati feladathoz is, de nem voltak túl nagy reményeim. Aztán kiültem a padra, és hála az égnek választhattam, hogy mivel kezdek, így belevetettem magam Mikszáthba. Szerintem nagyon jól sikerült, majdnem teljesen elégedett voltam magammal, és újonnan szerzett magabiztossággal vágtam bele magam a nyelvtanba. Elkezdtem a retorika befejezőjét, kb. öt-hat mondat után jutottam el oda, hogy  kimondjam, hogy szükség van a kommunikációs tényezőkre, mint a közös nyelvre és a közös előismeretekre. Erre mit kaptam az asztal másik oldaláról? "Azt hiszem, ezek a közös ismeretek meg is vannak, köszönöm" Hát én olyan boldog voltam, hogy ez elmondhatatlan. Szárnyalva mentem kihúzni a töri tételemet, és mit kaptam: az 1848-49es forradalmat. Majdnem ugráltam örömömben: Lehetőséget kaptam, hogy az érettségin szidhassam Kossuthot és Dembinskit (akik szerint ők a legjobb emberek a történelemben: come at me bros, we have to have this fight). Nekiálltam kidolgozni, ki sem nyitottam az atlaszt, a forrásokkal sem igazán foglalkoztam. Előtte viszont kicsit megijedtem, mert hallgatva a többiek feleletét, mindannyian kaptak keresztkérdést. Kimentem, kilenc percig folyamatosan beszéltem és beszéltem, lassan én is untam magam, de a végén csak sikerült meghallanom a legjobb mondatot: Köszönöm, nincs is kérdésem, nagyon szép volt. YES OH GOD YES. Elmondtam búcsúmat, és kihátráltam a teremből.

Ma pedig minden lezárult a bizonyítványosztással. Dicséretet kaptam minden tantárgyból külön-külön és kitűnő lett a bizonyítványom is, szóval nagy a boldogság. Kaptam menő alaptörvényt, jutalomkönyvet, meg minden ilyesmit. És igen, megtekinthetitek a bizonyítványom. Nem azért tettem ki, hogy mindenki orra alá kössem. Csak egyszeűen nevetséges, hogy ha én kirakom, egyből nagyképűsködök, ha egy közepes tanuló kirakja, az tök természetes. Teljesen oké, ha most azt mondjátok magatokban, hogy nem vagyok okosabb nálatok. Valószínűleg igazatok van. Ez csak egy állapotfelmérés volt. Hogy épp akkor, abból a tananyagból mit tudok. Nem kockáztattam, nem mentem emeltezni sem bioszból sem matekból. Biztonsági játék volt, ami sokszor a szerencsének is köszönhetően most így sikerült. Nem érzem magam ettől különlegesnek, sem nagyon okosnak, vagy akárminek. Nem is nagyon tudom, hogy kellene-e. Hogy kell-e büszkének lenni? Hogy ez így most mi. Ez most csak így van. 98 százalékos érettségi átlag, meg 495 pont. Nem fog sehol sem számítani, sehol senki nem fogja elismerni. Szépnek meg úgysem vagyok elég szép. Legalább ez kárpótol. ÉLJEN A NYÁR.

Elég gyakran előfordult velem az elmúlt tizenkét évben, hogy bosszankodtam a kötelező olvasmányaim miatt. Pedig nem is igazán azzal volt problémám, hogy olvasnom kell: ötéves korom óta önszántamból falom a könyveket, és sajnos hiába veszünk egyre nagyobb könyvespolcokat, újra és újra sikerül őket feltöltenem a kedvenceimmel. Még csak nem is ott van a hiba, hogy a szépirodalmat unalmasnak és érthetetlennek találom. Nagyon sok kötelezőmet idő előtt kiolvastam, és Bulgakov A Mester és Margaritája vagy Ibsen drámái a mai napig a kedvenceim közé tartoznak. Ezért aztán minden magyar tanár álma is lehetnék. Rajongok az olvasásért, és a korosztályomhoz képest feltűnően nagy érdeklődést mutatok a klasszikusok iránt.

Ennek ellenére szerintem sokkal több elégedettlenséggel átfűzött mondatcsokor hagyta el a számat az irodalom oktatásával kapcsolatban, mint méltató szöveg. Könnyű lenne persze arra fogni, hogy peches voltam, és rossz tanárokat fogtam ki, de az az igazság, hogy az elmúlt 12 évben mindhárom magyar tanárom nagyon különleges személyiség volt és nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy ennyire megszeressem az olvasást. Ami viszont egyáltalán nem nyűgözött le, az a kötelező olvasmányok listája volt. Azért is gondoltam, hogy megírom ezt a bejegyzést még most, mert jelen pillanatban még aktuális a kérdés. Nem akarok abba a hibába beleesni, mint annyi kedves és aranyos felnőtt "ismerősünk", akik kilépve az életbe, eljutva bizonyos pozíciókba, úgy döntöttek, hogy "nekem is ezt kellett elolvasnom, a gyereknek is jó lesz ez". Hát nem az. Több szempontból sem.

A MENNYISÉG
Kezdjük akkor ezzel. Aki szerint attól a gyerek meg fogja szeretni az olvasást. és örömmel vesz a kezébe könyvet, hogy évente 10-11 klasszikust lenyomatnak a torkán, az teljesen el van tévedve. Sok szempontból lehet szidni az amerikai oktatást, és nagyon sok kritika jogos, ezt aláírom, de nekem például sokkal elfogadhatóbb az a módszer, ahogy ők feldolgozzák a kötelező olvasmányokat. Mert lehetne arról beszélni, hogy melyik ér többet: Ha a gyerek rövidítve elolvas 15 könyvet egy évben, de ezáltal tulajdonképpen egyiket sem olvassa el, vagy ha fél évig rágunk egyetlen könyvet, de ennyi idő alatt minden egyes szenvedő alany ténylegesen végigrágja magát az említett olvasmányon? Érdekes kérdés, ugye?

AZ AKTUALITÁS
Először is szeretnék elkerülni egy nagyon lényeges félreértést. Nem azt mondom, hogy a Légy jó mindhalálig, vagy a Kincskereső kisködmön nem értékes alkotások. Nem állítom, hogy a maguk idejében nagyon fontos olvasmányok voltak a fiataloknak, és nagyon szépen kifejezték az akkori problémákat. Na de itt jön a kulcsmondat: az  AKKORI dolgokat. Nem hiszem, hogy a fiatalokat azzal lehetne megfogni, hogy egy olyan világ lenyomatát adjuk a kezükbe, amit sosem tapasztaltak, és épp ezért nem is tudnak a fent említett történetekkel együtt élni (Tiszetelet a kivételnek. Nekem például a Légy jó mindhalálig még tetszett is, de a környezetemben nem ezt tapasztaltam). A legbosszantóbb persze az egészben, hogy igenis vannak mai, kortárs, fiataloknak szóló regények, amik szerintem sokkal aktuálisabb mondandókat tárnának a gyerekek és tinik elé és irodalmi értékük is van. Nem véletlen, hogy Janne Teller Semmije Finnországban mára kötelező olvasmánnyá vált, és még abban sem látok semmi kivetnivalót, hogy pár amerikai középiskolában az Egy különc srác feljegyzései került fel a kötelezők listájára. Ez a két köny nálam ugyanis tökéletesen megtestesíti, amit fontosnak tartok egy irodalom órán vett könyvben: engem is érintő problémáról beszél úgy, hogy közben értékeket közvetít, rászoktat az olvasásra, és bevezet az irodalom világába.

A KORTÁRSOK HIÁNYA
Az előzővel szervesen összekapcsolódó probléma az, hogy milyen kevés kortárs irodalmat tanítanak nekünk ténylegesen. Pedig pont ezt lenne a legfontosabb megértenünk. Az lenne valahol az irodalom óra lényege is, hogy ha a kezünkbe kapunk egy könyvet majd felnőtt életünkben, el tudjuk róla dönteni, értékes-e vagy sem. S amíg ezt a klasszikusoknál az idő ezt már eldöntötte, a kortársaknál sokkal veszélyesebb vizeken lavírozunk. Talán épp ezért nyúlnak a tanárok is a biztoshoz. Pedig, hangsúlyoznám újra, az irodalom óráink egyik fontos céljának kellene lennie, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk ezzel az irodalommal, hiszen pont ez az, ami körülvesz minket és a legkönnyebben becsap minket. Nem is értem, miért csodálkoznak a szülők, hogy a generációnk falja a Szürke 50 árnyalatát és a Szent Johanna Gimit. Most komolyan, kaptak ezek a fiatalok rendes alternatívákat? Vagy komolyan azt várnák el egy 14-15 éves kislánytól, hogy a Hamlet és az Antigoné legyen a kedvenc olvasmánya?

Az IDŐZÍTÉS
Itt érkeztünk el a következő nagy gondhoz. Annyira ragaszkodunk ahhoz, hogy időrendben száguldjunk végig az irodalmon, hogy borzalmas nagy akadályokat gördítünk a fiatalok elé pont a kezdetekkor. A gimnáziumba bekerülve elindulunk szépen a kezdetektől, és ami kilencedikben következik, az nagyjából a tömör szenvedés. A homéroszi eposzok nehéz nyelvezete, az antik drámák stílusa, de még a shakespeari kifejezések sem segítenek túlzottan abban, hogy rajongani kezdjünk az olvasásért. Nem állítom, hogy nincs logikája ennek az időrendi sorrendnek, de néha úgy érzem, sokkal többet érnénk vele, ha a gyerekek ilyen korban azokat a könyveket kapnák kezükbe, amiket talán tudnak is értelmezni, és nem veszi el a kedvüket még jobban az irodalomtól. Csak hogy egy példával éljek: Mi hetedikben (hatosztályos gimibe járok/jártam) 19. századi és kortárs novellákkal ismerkedtünk először, és Örkény Leltárja  például azóta is a kedvenceim között van. Ezek a történetek sokkal inkább közel álltak hozzánk. Arról nem is beszélve, hogy itt is visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy szegény gyermek így milyen későn találkozik a kortársakkal, ha egyáltalán találkozik velük.

HOL VANNAK A REGÉNYEK?
SZögezzük le: drámákat olvasni nem egyszerű. Soha nem is volt az, és a jövőben sem hiszem, hogy sok ember fog rákapni arra, hogy szabadidejében drámákat olvasgasson. Ennek ellenére gimnáziumi éveink meghatározó elemei ezek a drámák. Mindez szép és jó, és én tényleg nem akarok elvenni az értékükből, de néha úgy érzem, hogy a regények háttérbe szorulnak. Pedig, ismételten a későbbiekre gondolva, a legtöbb ember a gimnázium után nagy valószínűséggel már csak regényeket és novellásköteteket fog rendszeresen a kezébe venni. Én viszont igazán jó, izgalmas regényt csak tizenkettedikben olvastam. Persze, átszenvedtem magam Jókai Köszívűjén meg Aranyemberén, de finoman szólva sem lettek a kedvenceim, ahogy az Arany virágcserép és a Robinson sem késztetett arra, hogy dobjak egy hátast. Pedig a 19-20. században már rengeteg olyan regény született, ami olvasható lenne.

MERJÜNK VÁLTOZTATNI!
Összességében szerintem egyetlen, hatalmas problémája van az oktatásnak, amit eddig nagyon ügyesen pontokba szedegettem. Ez pedig a következő: Ugyanazokat a könyveket olvassuk, mint a szüleink, de még a nagyszüleinkkel is rengeteg az egyezés. Pedig azalatt változott rengeteg minden. Egyrészt felgyorsult a világ. Bár a Szigeti veszedelem Zrínyi korában biztos nagyon izgalmas történet lehetett, mára tömör szenvedés maradt. Másrészt ma már sokkal összetettebb szerepe is lehetne a kötelezőknek, mint régen. Hallgatjuk, hallgatjuk, ahogy az idősebb generációk arról panaszkodnak, hogy a mai fiatalok nem olvasnak eleget, de a fenti példák alapján én nem látom, hogy ennek megváltoztatásán sürgölődnének. Szerintem a mai fiatalok igenis érdeklődőek és nyitottak, igen, akár a könyvek iránt is, csak fontos lenne egyeztetni az ő igényeiket és az irodalmi értékeket, és ez alapján kötelezőket választani.

Végezetül itt egy egyáltalán nem teljes, de elég színes lista könyvekről, amik megállnák a helyüket a kötelező olvasmányok között:
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Janne Teller: Semmi
Salinger: Zabhegyező
William Golding:  A legyek ura
Orwell: Állatfarm
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Huxley: Szép új világ
Burgess: Gépnarancs
Robert Merle: Madrapur
Oscar Wilde: Dorian Gray
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Erin Morgenstern: Az éjszakai cirkusz
John Green: Csillagainkban a hiba (ez a gyenge pontom, ezt aláírom)