Még idén áprilisban került először a kezembe John Green regénye, és már akkor is olyan szinten felbolygatta a lelki világomat, hogy viszonylag hosszan tudtam róla ömlengeni egy blogbejegyzés formájában. Azóta a napokban angolul is kiolvastam, de a varázsából semmit sem vesztett ez a könyv. Ugyanazt gondolom, ami pár hónappal ezelőtt is kialakult bennem:

Úgy vezeti fel neked az élet nagy kérdéseit és válaszait, hogy észre sem veszed. Magával ránt, mint egy hurrikán, és egy egészen más világba visz. Nevetsz, sírsz, dühöngsz és legszívesebben magadra zárnád az ajtót és napokig csak csapkodnál, de szereted. Szereted, még ha szilánkraira zúzza a szívedet is, és napokig vörösek a szemeid az első olvasás után. Szereted, mert megváltoztat és mert nem változol semmit. Szereted, mert a tiéd, de nem. Szereted, mert rólad szól, de mégsem. Szereted, mert megértheted. És szereted, mert nem értheted meg.

De azért természetesen rengeteg dolog ülepedett le bennem és formálódott át az első olvasás óta, ezekről szeretnék egy kicsit írni. A szokásos, jól bevált bemásolom a fülszöveget részt most kihagynám, és ugornék arra a részre, ahol elmondom, hogy miben különbözött az angol verzió a magyar fordítástól. Hát pontosan annyiban, hogy az eredeti az mégiscsak eredeti, és John  Green zseniális szófordulatait a legnagyobb igyekezet ellenére sem mindig lehet hasonlóan visszaadni. Angolul sokkal élénkebbnek tűntek Hazel és Augustus párbeszédei, Van Houten írásai is egy leheletnyivel karizmatikusabbá váltak a szememben, és az egész könyvet áthatotta egy olyan csodahangulat, amit csak az angol nyelv képes sugározni. 

A legnagyobb különbség pedig az volt, hogy egyetlen könnycseppem sem csordult ki a háromszáz oldal elolvasása után, ami azért az első olvasás utáni könnyzáporhoz képest elég radikális változásnak számít, főleg annak ismeretében, hogy én a létező összes jó könyvön is filmen órákig tudok könnyezni. Azt hiszem, azért is lettem most másképp szomorú, és nem a könnyeim fejezték ki azokat az érzelmi skálákat, amiket bejártam a napok alatt, mert teljesen új dolgokat fedeztem fel a könyvben, amely gondolatokon annyit kellett gondolkodnom, hogy időm sem volt a könnyeimre koncentrálnom. Sokkal mélyebben megérintett a könyv most, mint elsőre. Leginkább Van Houten karaktere bontakozott ki bennem sokkal szerteágazóbban, mint elsőre. Sikerült megértenem többet abból, amit vele keresztül üzent nekünk Green, és bár még mindig úgy gondolom, hogy rengeteg olyan apró üzenet van a könyvben, amit nem fedeztem fel, már egyre tisztábban látom azt a rohadt csillagos eget. 

És mintha most sokkal jobban egy rugóra járt volna az agyam Green bácsival (báácsi, na mindegy. úriemberférfiú) A könyv legérdekesebb és libabőrözőbb része volt, amikor az egyik Van Houten-gondolatmenetről beugrott az Anne Frank naplója, de teljesen random, hát erre nem két oldalon belül már SPOILER! az Anne Frank múzeumban köt ki Hazel és Gus. SPOILER VÉGE! Annyira sírnom kellett volna itt is a felismerés gyönyörétől, de egyszerűen John Green annyi gondolkodnivalót adott, hogy igazából azóta is ezen kattog az agyam. 

Meg egyébként azon is, hogy amennyire elképzeltem, hogy egy csodálatos bejegyzéssel tisztelem meg újra ezt a lélegzetelállító könyvet ( a morbid humorra most nem vagyok vevő, szimplán kifogytam a jelzőkből), úgy jártam, mint az egyetlen Augustus Waters és az istennek sem sikerül csillagképekbe rendeznem a gondolataimat. Milyen keserédes ez a rohadt világ, nem?

Aki egyébként még nem olvasta ezt a könyvet, az inkább hagyjon ki egy hétvégi partit, és a megspórolt utazási költségből, piaárból meg belépőkből vegye már meg és olvassa el mert meg fogja változtatni.