Nem terveztem, hogy ilyen gyorsan kivégzem majd a második évadot is, de hétfő este már az utolsó részek kerítettek hatalmukba. Most már, a múlt héttel ellentétben hatalmas elvárásaim voltak, hiszen többen is mondtátok, hogy a második évad még az elsőre is rátett egy lapáttal. Egy részben egyet is tudtam érteni ezzel, ugyanis a színészek most talán még mesteribb munkát végeztek, mint elsőre. Az árnyalt karakterábrázolások néha olyan mélységekig mentek, amik abszolút nem megszokottak egy amerikai sorozattól, és az a libikóka, az a kötél, amin a szereplők többsége táncolt, nagyon szépen kihozta a kellő fájdalmat, bosszút, könyörtelenséget és gonoszságot a színészekből. Zachary Quinto és Jessica Lange szerintem ha kell, a csillagokat is lejátszották volna az égről, és nálam ebben a második évadban messze ők tündököltek a legfényesebben. Nagyon tetszett még a történetvezetés is, kicsit talán még jót is tett, hogy nem volt úgy teletömködve visszatekintésekkel ez az évad, mint az első. Látszott, hogy ez a 13 részes történet is szépen végig lett gondolva, nem jókedvükben írogatták a forgatókönyvet, és imádtam, ahogy az utolsó pár epizódra minden részlet a helyére került.


Ha már a történet, ezt is egy kicsit összetettebbnek éreztem az előzőnél. Nagyon tetszett, ahogy az egész évadot felfűzték a bűn, büntetés és bűnhődés örök hármasára, és ahogy kiemelt figyelmet kapott a különböző bűnök lelki háttere és okai. Ez tette ezt az évadot lényegesen hihetőbbé, mint az előzőt, még akkor is, ha útközben a gonoszról és űrlényekről beszélgettünk. A helyszínválasztást szintén dicsérnem kell. Hol máshol lehetne helyszínt adni egy amerikai horror történetnek, mint egy elmegyógyintézetben, amit ráadásul az egyház tart fenn? Furcsa módon egyáltalán nem zavart, ahogy a vallás belekeveredett a sztoriba, az pedig külön tetszett, ahogy egy kicsit a történelem is szerepet kapott.

De azért nem voltam maradéktalanul elégedett, engedjétek meg, hogy egy kicsi kritikát is megfogalmazzak. Nekem ez az évad valamiért sokkal kevésbé volt hátborzongató. Bár elméletben ugyanúgy megkaptam mindent, sőt, a vérből és a szörnyűségektől sokkal nagyobb dózist szántak nekem, valamiért sokkal nyugodtabban ültem végig minden jelenetet. Kezdem azt érezni, hogy ez egy ilyen egyéni probléma. Ha így visszagondolok, én magam sem értem, miért nem akasztott ki egyetlen Bloody Face jelenet sem, miért nem érte el az ingerküszöbömet, amit Jude-dal csináltak... Imádtam a sorozatot, de valami mégis hiányzott. Illetve, kicsit nálam az abszurd, nem tudom hova tenni jelenetek is ebben az évadban feltűnőbbé váltak. De ennek ellenére még mindig messze az egyik legjobb sorozatnak tartom az American Horror Storyt és as Asylum nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek mindenhol.

De most! a tovább alatt, mint mindig, jön a pure madness, aka egy challenge a második évadról, és egy, amiben összehasonlíthatom az első két évadot. wuhuu.

Tulajdonképpen mindenféle elvárás és előzetes tudás nélkül vágtam bele a nyári szünetem kitörésével Ryan Murphy-ék horrorsorozatába. A szerzőpáros ugyan jó jelnek mutatkozott, de eddig elég messziről elkerültem a horrort, egyedül a Stephen King könyvek tudtak lekötni a maguk borzongató történeteivel. És mint kiderült, pont ez hiányzott nekem az eddig nagy nehezen leerőltetett horrorokból: a túl sok vér és ijesztően megvágott zene elvette annak a lehetőségét, hogy a tényleges lelki terror-horror kibontakozhasson.


Így aztán eleinte erősen tartottam attól, hogy az American Horror Story is beleesik ebbe a hibába. Mert legyen bár akármilyen újszerű egy történet, engem ez a mostanában népszerű halálraijesztegetősdealélekrenemható horror-áradat teljesen elkeserít. A sorozat első évadában viszont pontosan az ellenkezőjét kaptam ennek.

Minek kerülgetni a forró kását? Maga a történetet, amit az írók a 12 rész során elénk rajzolnak, nehezebben lehetett volna több klisével teletömködni. Tulajdonképpen minden megvan benne, ami egy klasszikus horrortörténetben: elátkozott ház, szellemek, gyilkosságok, ijesztő jelek mindenhol, és természetesen egy már széthullóban lévő család. Ténylegesen kliséhalmaznak hangzik ez elsőre, másodszorra és sokadszorra is, ennek ellenére a sorozat végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és Stephen King regényei óta ez volt az első olyan történet, ami képes volt elnyerni az elismerésemet.

Hogy történhetett ez egy több száz méter mély klisétengerben? Könnyen és egyszerűen: A sorozat bámulatos karaktereket és lelki elemeket prezentált, és bár néha előtérbe kerültek a véres jelenetek, ennél végig sokkal fontosabb volt, ahogy a szereplők elvesztik az uralmat saját maguk felett, és a megőrülésüket elképesztő volt végigkövetni. Ehhez természetesen kellett a színészek brilliáns játéka, mind a főszereplők, mind a mellékszereplők fantasztikusat nyújtottak a kamera előtt. Kellett még az a sokszínűség, amivel a karaktereket felruházták. Imádtam, hogy az első, leáltalánosított képet, amit leszűrtem a szereplőkről, mindig egyre színesebbre és színesebbre varázsolták a negyvenperces epizódok.



Muszáj kiemelnem egy kicsit a párbeszédeket is, ugyanis szerintem a sorozat egyik legnagyobb különlegességéről beszélünk. Egyszerűen szinte minden szavát szívtam a történetnek, a kidolgozott dialógusok igazi felüdülésnek tűntek mondjuk a mostanában egyre borzalmasabbá váló Glee-s beszélgetéseknél. És természetesen a felszínesnek tűnő alaptörténetbe azért az idők során bekerültek olyan fordulatok és meglepetések, amiktől borzódzott a hátam.

Az American Horror Story első évada eszméletlen kellemes meglepetés volt számomra, és ezek után nagyon kiváncsi lettem arra, hogy a második évad mit tartogathat még. Nagyon bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki eddig valamilyen indok miatt nem kezdett még bele, szerintem nem fog csalódni.

A tovább után pedig a szokásos spoileres értékelés sokkal fannisabban

Egy valamire szerettem volna koncentrálni a könyv olvasása közben, hogy ne csak azért szeressem, vagy ne csak azért találjam különlegesnek, mert két fiatal fiú bimbozó románcát hivatott megjeleníteni. Próbáltam elvonatkoztatni a Levithan körül egyre csak gyűlő rajongók táborától, meg attól, hogy már az mennyire lenyűgöz, hogy valaki ilyen témákat hoz be a kortárs ifjúsági irodalomba.

Nem garantálom, hogy ez teljes mértékben sikerült, de azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy Levithan írói stílusa az LGBT témától eltekintve is meggyőzött, és összességében a történet sem nyújtott semmivel sem kevesebbet, mint amit a fülszöveg ígért. Ez alapján ugyanis a könyv egy, a különböző szexuális hovatartozásokat szinte teljesen elfogadó közösség mindennapjaiban ábrázol egy középiskolás fiút, Pault, aki - micsoda véletlenek a Boy Meets Boy cím alapján - szerelmes lesz egy másik fiúba, Noahba. Látszólag a könyv tényleg nem is kínál nekünk semmi mást, mint egy átlagos tini szerelmi történetet, ezzel az apró különbséggel. Tökéletesen megtalálható a regény felépítésében az a szál, az a ritmus, amit kb. minden ilyen "lányregénynek" csúfolt társában megtalálhatunk.

Mégis, ha egy kicsit jobban belengondolunk, ebben a könyvben azért sokkal több volt, mint egy egyszerű tiniszerelem. Először is, mindenképp méltatnám azt az igencsak idealista és optimista környezetet, amibe Levithan belehelyezte a szereplőket. Igazából nagyon megfogott, amilyen természetesen hozta el nekem azt a világot, ami az én kicsi, szintén csak felettébb idealista lelkemnek tényleg természetes lenne, vagyis hogy teljesen mindegy, hogy te most fiúként fiút szeretsz, lányt szeretsz, mindkettőt szereted, nem tudod melyiket szereted, lánynak érzed magad, ez tökmindegy. És valójában persze nagyon jó lenne egy ilyen világban élni, de lássuk be, hogy ma ez még elég messze van (nem fogok belemenni a témába bővebben mert akkor napestig itt ülhetnénk)

Visszatérve a könyvhöz viszont, amit kifejezetten a pozitív oldalon említenék meg, azok a mellékkarakterek és az ő személyes történetük. Levithan a regényben azt is elérte - bár azt nem tudom eldönteni, hogy szándékos avagy teljesen véletlen módon - hogy a főszereplőnk Paul, és problémahalmaza tűnjön talán a legátlagosabbnak. Valamiért úgy éreztem, hogy hagyta, hogy az egész regényen át a többi személyiség tündökölhessen. Ott volt például Tony, aki számomra az egyik legnagyobb reménységet jelentette. Paul meleg legjobb barátjaként akármilyen lényegtelen problémát kaphatott volna, de neki pont a nagyon vallásos szülőkkel kellett megküzdenie, akik ugye, mint jó vallásos emberek, mélységesen elítélték fiuk szexuális hovatartozását. Tetszett ez az apró csavar, hogy azért akárhogy is, de belekerült az idillien rózsaszín társadalmi képbe egy szelet mindabból, amit Tonynak, Paulnak és Noahnak mondjuk a való életben kellene elviselnie. De a többi iskolai karakter is teljesen rendben volt, a kedvenceim között említeném meg még Infinite Darlenet, aki a helyi drag queen-ként az iskolai focicsapat quarterbackje volt (nem értek ehhez a játékhoz, nagyon nem, úgyhogy, maradjunk ennél)

Ami viszont talán számomra a csalódást jelentette a könyvben, s ami miatt nem varázsolt el teljesen, az a két középpontban álló karakter üressége volt. Azt már említettem, hogy Pault túlragyogták a többiek, és ezt nem is mindig éreztem bajnak. Igazából a karakterével épp emiatt volt könnyű azonosulni, ráadásul Levithan írói hangja abszolút magával ragadott, így aztán ezek a hiányosságok a regény közben fel sem tűntek. Csak utólag lett volna nehéz pár mondatban jellemeznem Pault. Ami pedig Noaht illeti, a rejtélyes fiúnk annyira rejtélyes maradt számomra, hogy egy-egy karakteres jellemvonáson képül semmi nem rajzolódott ki a személyiségéből. Persze, elragadó volt a maga módján és Paul szemszögéből az olvasó is könnyen megkedvelhette őt, de igazából nem ismertem meg teljesen, és így az a felemészthetetlen vágy, hogy a regény végére boldogságban egyesüljenek, ez nem érkezett meg.

Kicsit tehát maradt bennem hiányérzet, de a témaválasztás, Levithan írói stílusa és összességében a könyv könnyedsége és párbeszédei magával ragadtak és mindenképp pozitív élményként maradt meg bennem a Boy Meets Boy. A maga tanulságai is megvoltak, a nagyon nevetős meg az éppen pityergős pillanatai, úgyhogy könnyed nyári olvasmánynak meg előítélet-elűzőnek mindenképp ajánlanám.

Boy Meets Boy
Szerintem: 7/10
Kedvenc Szereplő: Tony
Kedvenc idézet: "We pencil-sketch our previous life so we can contrast it to the technicolor of the moment"

Már két napja halogatom ennek a kis értékelésnek a megírását, és egyáltalán nem azért, mert nem lenne mit mondanom a könyvről. Éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem egyszerre, csak egyszerűen tényleg nem tudom, hogyan kezdhetném el úgy a könyv bemutatását, hogy az méltó legyen magához a regényhez.

A legtöbbször az 500 nap nyár című film narrátora jut eszembe, amikor megpróbálom megfogalmazni, miről is szólt Aristotle és Dante története. Ő mondta azt, hogy "This is a story of boy meets girl, but you should know upfront, this is not a love story" Ha ezt egy kicsit átalakítjuk, máris sokkal könnyebb elmagyaráznom, mit is olvastam. A legkönnyebben talán így összegezhetném egy mondatban: This is a story of boy meets boy, but you should know upfront, this is much more than a love story.

Mert tényleg az. Sáenz regényében két tinédzser fiú, Aristotle és Dante életét ismerhetjük meg. Bár a narrátor Aristotle, az első pluszpontot mindenképp azért kapta tőlem a regény, mert mindkét karakter eszméletlenül pontosan volt kidolgozva, és nagyon szépen végig lehetett követni a fejlődésüket, s ezzel természetesen azt is elérte az író, hogy nagyon gyorsan megszeressen mindkét fiút. Aristotle sebezhetősége, azm, ahogy bezárkózott a világ elől, s közben néha mégis úgy érezte, muszáj beszélnie, az a kétségbeesett vágy a világ megértésére végig saját magamra emlékeztetett. S amilyen egyszerűen tudtam azonosulni vele, ugyanolyan egyszerű volt Dante szemszögéből vizsgálni mindent, még ha ő úgymond nem is kapott narrátori pozíciót. Lenyűgözött, amilyen egyszerűen behozta Dantén keresztül Sáenz az élet nagy kérdéseit a legegyszerűbb beszélgetésekbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Imádtam azt az őszinte érdeklődést, amit Dante minden mondatában olvastam, a hatalmas érzékenységét, és azt, hogy annak ellenére, hogy Ari sokszor őt érezte az erősebbnek, Dantének is ugyanúgy megvoltak a gyengéi.

Szóval igen, kaptam két olyan főszereplőt, akikre már régóta szükségem volt, akik nagyon sok dolgot megtanítottak nekem a saját életemről, akikkel azonosulni tudtam és akiket nagyon hamar megszerettem. De ez nem lett volna elég. A két fiú barátságának leírására én mostanában nem találtam szebb példát. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy barátság kialakulásának leírása a legnehezebb írói feladatok közé tartozik (ezért is történik meg olyan sokszor, hogy az ifjúsági regények szereplői legtöbbször vagy már egy óvoda-óta-együtt-vagyunk-örökké legjobb barátot kapnak, vagy az újonnan kialakuló barátságaikat két-három mondatban elintézik) Ari és Dante kapcsolata viszont egyszerre fejlődött nagyon finoman és mégis rettentő dinamikusan, egyszer sem éreztem a megírt helyzetek irrealitását, egyszerűen minden egyes mozzanat a helyén volt. Az édes játékok mellett teljesen természetesen jelentek meg az intelektuális beszélgetések, és a minden tinédzsert foglalkoztató kérdések.

De Ari és Dante története nem csak a két fiúról szólt. Ami az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra a könyvvel kapcsolatban, az a szülők ábrázolása. Egy másik szűk keresztmetszet szokott lenni a hasonló stílusú könyveknél, hogy a szülők vagy szinte teljesen elhanyagoltak, vagy csak egy nagyon szélsőséges karaktert kapnak, akiktől végképp nem várhatjuk el, hogy bárhová fejlődjenek. Ennek azonban nyomára sem bukkantam a regény olvasása közben. Épp ellenkezőleg, egyszerűen faltam azokat az oldalakat, ahol Ari szüleit jobban megismertük, és az ő fejlődésük külön története- ami persze ezer szállal kapcsolódott a két fiúhoz - teljesen lenyűgözött, úgy éreztem, hogy Sáenz egy külön történetet is elrejtett magában a történetben. Pont ezért hiszek abban is, hogy Ari és Dante egyáltalán nem merül ki abban, hogy a 15-25 éves korosztály emészti magát rajta, ennél sokkal szebb sorsot érdemel.

Ha mindez még nem lett volna elég, Sáenz írói stílusa is hozzájárult ahhoz, hogy a könyvet ne lehessen kivenni a kezemből, és az éjszaka közepéig olvassam. Hála az égnek elmaradtak a Coelho-féle bemásolt bölcsességek, helyette kaptam rengeteg eredeti gondolatot, mindezt egy tizenéves fiú abszolút átélhető és hiteles tolmácsolásában, mindenfajta ciráda nélkül. Csodás ez a könyv, és ahogy már említettem, messze túlmutat egy egyszerű szerelmes történeten. Nem is merném annak nevezni, annyival több érték van ebben a párszáz oldalban.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire szeretném, hogy elolvasnátok ezt a könyvet. Egyszerűen annyira elvarázsol az a természetesség és az a könnyű sodrás, ahogy végigrepülsz a regényen, miközben igazán mély gondolatokat olvasol és fontos - de nem szájbarágós - leckéket kapsz életről, fiatalságról, szerelemről. Ari és Dante története mindenképpen felkerült a kedvenc könyveim listájára, és ha kedvet kaptatok az angol nyelvű olvasáshoz, ezt semmiképp ne hagyjátok ki. Csak remélni merem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik majd, hogy mindenki élvezhesse azt az élményt, amit Sáenz kínál nekünk.

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Szerintem: 10/10. nem kérdés.
Kedvenc szereplő: Ari és Dante, imádom őket.
Kedvenc idézet(ek): 
"The problem with my life was that it was someone else's idea."
"I had a rule that it was better to be bored by yourself than to be bored with someone else. I pretty much lived by that rule. Maybe that's why I didn't have any friends"