Nem emlékszem pontosan, de valamikor tizenhat éves koromban dönthettem úgy, hogy a tinilányoknak írt szerelmes történetek egyszerre borzalmasan elcsépeltek, hiányolnak mindenfajta eredetiséget és be is csapnak, így felhagyok az olvasásukkal. Többé-kevésbé meg is maradtam ennél - az egyébként ha nem is teljesen alaptalan, de így utólag nagyon szélsőséges és nem minden esetben igaz elméleten alapuló - fogadalmamnál, csak egy-két nagy vihart kavaró könyv szele ért el engem is (lásd: Csillagainkban a hiba. De most kifejezetten nem erről szeretnék beszélni). Idén azonban eldöntöttem, hogy több könyvet is el szeretnék olvasni angolul, és bár időközben olyan klasszikusokat is beszereztem, mint az Üvöltő szelek vagy A nagy Gatsby, egy valamit be kell vallanom: a világ legszórakoztatóbb dolga YA regényeket angolul olvasni. A nyelvezete könnyű, de annyi érdekes szóösszetételt és megmosolyogtató mondatszerkezetet azért tartalmaz, hogy ne érezd magad az angol nyelv örök császárának. És akármennyire sablonosan is hangzik, tényleg minden sokkal jobb eredeti nyelven. A magyar fordítások nagyon sokszor megölik ezeket a történeteket, a legéletszerűbb vagy legmeghatóbb sztorikból is nyálas giccsparádét varázsolnak a fordítók. 

Ez azonban még nem történt meg Rainbow Rowell két regényével, ezért is döntöttem úgy, hogy írok róla egy kicsit. Az egyik legnagyobb probléma a fiatal lányoknak szóló regényekkel - mint ezt már két évvel ezelőtt is nagyon ügyesen észrevettem - általában az eredetiség minden hiánya. Ezek a könyvek olyan kiszámíthatóvá váltak, mint nagyanyáink kedvencei, a Júlia, Charlotte és hasonló címre hallgató romantikus kisregények. Szegény, furcsa, kitaszított lányka megismerkedik egy sráccal (waaay out of her league), először nem értik egymást, furán viselkednek, aztán valami csodás véletlen folytán összejönnek, de ekkor jön egy csavar, valami miatt összevesznek, de a végén teljes a boldogság, amit általában rengeteg nagyon romantikus gesztus kísér. Ez még nem is lenne akkora baj. Elvégre nem a történet a fontos, hanem az, hogy hogyan mesélik el. Ennél viszont sokkal súlyosabb probléma a legtöbb ilyen könyvvel a karakterek kidolgozatlansága, egysíkúsága.Szerintem senkinek nem okozna nagy problémát egy ilyen főszereplő lányt kialakítani. Csak legyen outsider, ne akarjon barátkozni, vagy ne is legyenek barátai, hallgasson sok, és különlegesnek számító zenét (találkoztatok már olyan hősnővel aki rágógumipopot vagy David Guettát hallgatott? Ha igen, írjátok már meg), és legyenek teljesen lényegtelen és apró konfliktusai a szüleivel (vagy éljen csak az egyik szülőjével. Az mindig beválik). De egyébként? Váljon teljes Mary Sue-vá, hogy nehogy olyan tizenéves érzelmileg instabil lány is létezzen, aki esetleg nem tud vele azonosulni. A főszereplő fiú karaktere, ha pedig ez egyáltalán lehetséges, még általánosabb, egy olyan idealizált "álomkép", ahol a tökéletes kinézet egyesül az intelligenciával, a kedvességgel, a jó humorral és a jó zenei és filmes ízléssel (ennek a kategóriának a legnagyobb gyöngyszeme Leiner Laura Cortez-e. Az egyik legszörnyűbb könyves karakter, akivel valaha találkoztam. De ez megint nem ide tartozik)

Rainbow Rowell viszont két regényével ügyesen kerülte ki a kategóriából adódó legnagyobb buktatókat, és olyan szórakoztató könyveket alkotott, amiket bátran tudok ajánlani mindenkinek. Fangirl című regényének főszereplője Cath, ugyanis tényleg a mai világból jött, és a személyiségjegyei olyan ügyesen lettek összekombinálva a felkínált kliséhalmazokból, hogy öt percnél is tovább le tudtak kötni a gondolatai, ami ritkaságszámba megy. Emellett pedig hosszú idő óta az első olyan főszereplő lány, akinek a konfliktusai beillenek a huszonegyedik századi tinédzser képébe. Cath ugyanis fanfictiont ír kedvenc könyvsorozatával,  Simon Snow történeteivel kapcsolatban. Eszeveszetten rajong a varázsló Simon és ellensége és egyben szobatársa, Baz, szerinte romantikus kapcsolatáért (my drarry shipper heart) . Ehhez persze megkapja a YA könyvekhez elengedhetetlen környezetet, beköltözik egy fősuli kollégiumába, eddig elválaszthatatlan ikertestvére, Wren ráadásul totálisan megváltozik új szobatársa hatására, és akkor még ne is említsük a nagyon fura szobatársnőjét, Reagant. Az új környezetbe bekerülve természetesen egy rakat probléma a nyakába szakad, és természetesen a romantikus szál sem kikerülhető. Rainbow ebben a regényében, úgy érzem, csak finoman tapogatja ki és feszegeti a határokat. Mindent megkapunk ugyanis, amit egy YA regénytől elvárhatnánk, stílusával, személyes hangnemével és a történetbe beemelt egyedi elemmel többet nyújt, mint amit első ránézésre gondolnánk. Cath karaktere a regény végére még valamilyen halvány személyiségfejlődésen is átmegy, és azt hiszem, a regény fontos alapkő a fanfiction-írás történelmében. Sokkal emberibb, elfogadhatóbb dolognak tünteti fel a Fangirl a mostanában felkapott írási formát, mint például a Szürke ötven árnyalata megjelenése. Nagyszerű korkép ez, az egyik legreálisabb ábrázolása, lenyomata rengeteg fiatal életének. 

" She never looked nice. She looked like art, and art wasn't supposed to look nice; it was supposed to make you feel something."

A Fangirl azonban eltörpül az általam a héten olvasott Eleanor & Park mellett. Számomra a könyv olyan tabukat döntögetett, amire nem számítottam, és nagyon kellemes meglepetésként ért így a meleg nyári napokban. Az Eleanor & Park főszereplői ugyanis túljutottak a "furcsa lány és nagyon helyes pasi" sablonján, és nagybetűs KARAKTEREKKÉ váltak Rainbow kezei alatt. Mindig is utáltam az amerikai filmekben, könyvekben, sorozatokban, hogy mindenki, egyszerűen mindenki gazdag, vagy ha nem is gazdag, messze a középosztályba tartozik. Sosem tűnik problémának, hogy a kocsiba, amivel a suliba mennek, hogyan kerül benzin, hogy hogy a szarba fizetik ki a Yale vagy a Princeton tandíját, hogy messzebbre ne is menjek. És természetesen a főszereplők mindig fehérek, soha sehol egy ázsiai egy fekete, egy görög vagy egy török karakter, nem, nekik a vicces, szinte komikus karikatúraként megjelenő legjobb barát, tanár, stb. szerepe jut. Rainbownak pont ezek a két sztereotípián sikerült túllépnie karaktereivel. Ezzel azonban nem ment volna lényegében semmire, ha nem sikerül megragadnia a két fiatal hangját. Mind Eleanor, mind Park fejezetei borzasztóan erősek és nagyon szépen elkülönülnek. Rengeteget megtudunk a két főszereplő belső vívódásairól úgy is, hogy az írónő végig E/3-ban beszél, és bimbózó kapcsolatuk annyira lassan és annyira gyönyörűen bontakozik ki előttünk, hogy nemsokára azon kapjuk magunkat, titokban mi is erre vágyakoztunk már évek óta. Szereplőink viszont nem hősök, hiába is próbálnak azzá válni. A regény azt is megmutatja, hogy a külső körülmények nem mindig kedveznek nekünk, s hiába is tiszta és elemi az a szerelem, ami kettőjük között kialakul, van olyan erő, ami szétszakíthatja őket (és nem, ez nem a féltékenykedés a bálkirálynőre). Eleanor nem egy magányos, elrejtett szépség és Park sem egy két lábon járó poszter, de pont ez teszi őket, szerelmüket, és velük együtt végső soron a könyvet is IGAZIVÁ. És van-e több, amit elvárhatnánk egy ilyen regénytől? 

Nem állítom, hogy a Fangirl és az Eleanor & Park tökéletes könyvek, vagy hogy túllépve kategóriájuk árnyékán mindenki számára elérhető fontos könyvekké válnak majd, amiket évtizedek múltán már igazi klasszikusként emlegetnek. A saját stílusukban viszont messze az élmezőnybe tartoznak, és ez szerintem mindenképp értékelendő.