Egy valamire szerettem volna koncentrálni a könyv olvasása közben, hogy ne csak azért szeressem, vagy ne csak azért találjam különlegesnek, mert két fiatal fiú bimbozó románcát hivatott megjeleníteni. Próbáltam elvonatkoztatni a Levithan körül egyre csak gyűlő rajongók táborától, meg attól, hogy már az mennyire lenyűgöz, hogy valaki ilyen témákat hoz be a kortárs ifjúsági irodalomba.

Nem garantálom, hogy ez teljes mértékben sikerült, de azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy Levithan írói stílusa az LGBT témától eltekintve is meggyőzött, és összességében a történet sem nyújtott semmivel sem kevesebbet, mint amit a fülszöveg ígért. Ez alapján ugyanis a könyv egy, a különböző szexuális hovatartozásokat szinte teljesen elfogadó közösség mindennapjaiban ábrázol egy középiskolás fiút, Pault, aki - micsoda véletlenek a Boy Meets Boy cím alapján - szerelmes lesz egy másik fiúba, Noahba. Látszólag a könyv tényleg nem is kínál nekünk semmi mást, mint egy átlagos tini szerelmi történetet, ezzel az apró különbséggel. Tökéletesen megtalálható a regény felépítésében az a szál, az a ritmus, amit kb. minden ilyen "lányregénynek" csúfolt társában megtalálhatunk.

Mégis, ha egy kicsit jobban belengondolunk, ebben a könyvben azért sokkal több volt, mint egy egyszerű tiniszerelem. Először is, mindenképp méltatnám azt az igencsak idealista és optimista környezetet, amibe Levithan belehelyezte a szereplőket. Igazából nagyon megfogott, amilyen természetesen hozta el nekem azt a világot, ami az én kicsi, szintén csak felettébb idealista lelkemnek tényleg természetes lenne, vagyis hogy teljesen mindegy, hogy te most fiúként fiút szeretsz, lányt szeretsz, mindkettőt szereted, nem tudod melyiket szereted, lánynak érzed magad, ez tökmindegy. És valójában persze nagyon jó lenne egy ilyen világban élni, de lássuk be, hogy ma ez még elég messze van (nem fogok belemenni a témába bővebben mert akkor napestig itt ülhetnénk)

Visszatérve a könyvhöz viszont, amit kifejezetten a pozitív oldalon említenék meg, azok a mellékkarakterek és az ő személyes történetük. Levithan a regényben azt is elérte - bár azt nem tudom eldönteni, hogy szándékos avagy teljesen véletlen módon - hogy a főszereplőnk Paul, és problémahalmaza tűnjön talán a legátlagosabbnak. Valamiért úgy éreztem, hogy hagyta, hogy az egész regényen át a többi személyiség tündökölhessen. Ott volt például Tony, aki számomra az egyik legnagyobb reménységet jelentette. Paul meleg legjobb barátjaként akármilyen lényegtelen problémát kaphatott volna, de neki pont a nagyon vallásos szülőkkel kellett megküzdenie, akik ugye, mint jó vallásos emberek, mélységesen elítélték fiuk szexuális hovatartozását. Tetszett ez az apró csavar, hogy azért akárhogy is, de belekerült az idillien rózsaszín társadalmi képbe egy szelet mindabból, amit Tonynak, Paulnak és Noahnak mondjuk a való életben kellene elviselnie. De a többi iskolai karakter is teljesen rendben volt, a kedvenceim között említeném meg még Infinite Darlenet, aki a helyi drag queen-ként az iskolai focicsapat quarterbackje volt (nem értek ehhez a játékhoz, nagyon nem, úgyhogy, maradjunk ennél)

Ami viszont talán számomra a csalódást jelentette a könyvben, s ami miatt nem varázsolt el teljesen, az a két középpontban álló karakter üressége volt. Azt már említettem, hogy Pault túlragyogták a többiek, és ezt nem is mindig éreztem bajnak. Igazából a karakterével épp emiatt volt könnyű azonosulni, ráadásul Levithan írói hangja abszolút magával ragadott, így aztán ezek a hiányosságok a regény közben fel sem tűntek. Csak utólag lett volna nehéz pár mondatban jellemeznem Pault. Ami pedig Noaht illeti, a rejtélyes fiúnk annyira rejtélyes maradt számomra, hogy egy-egy karakteres jellemvonáson képül semmi nem rajzolódott ki a személyiségéből. Persze, elragadó volt a maga módján és Paul szemszögéből az olvasó is könnyen megkedvelhette őt, de igazából nem ismertem meg teljesen, és így az a felemészthetetlen vágy, hogy a regény végére boldogságban egyesüljenek, ez nem érkezett meg.

Kicsit tehát maradt bennem hiányérzet, de a témaválasztás, Levithan írói stílusa és összességében a könyv könnyedsége és párbeszédei magával ragadtak és mindenképp pozitív élményként maradt meg bennem a Boy Meets Boy. A maga tanulságai is megvoltak, a nagyon nevetős meg az éppen pityergős pillanatai, úgyhogy könnyed nyári olvasmánynak meg előítélet-elűzőnek mindenképp ajánlanám.

Boy Meets Boy
Szerintem: 7/10
Kedvenc Szereplő: Tony
Kedvenc idézet: "We pencil-sketch our previous life so we can contrast it to the technicolor of the moment"

Már két napja halogatom ennek a kis értékelésnek a megírását, és egyáltalán nem azért, mert nem lenne mit mondanom a könyvről. Éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem egyszerre, csak egyszerűen tényleg nem tudom, hogyan kezdhetném el úgy a könyv bemutatását, hogy az méltó legyen magához a regényhez.

A legtöbbször az 500 nap nyár című film narrátora jut eszembe, amikor megpróbálom megfogalmazni, miről is szólt Aristotle és Dante története. Ő mondta azt, hogy "This is a story of boy meets girl, but you should know upfront, this is not a love story" Ha ezt egy kicsit átalakítjuk, máris sokkal könnyebb elmagyaráznom, mit is olvastam. A legkönnyebben talán így összegezhetném egy mondatban: This is a story of boy meets boy, but you should know upfront, this is much more than a love story.

Mert tényleg az. Sáenz regényében két tinédzser fiú, Aristotle és Dante életét ismerhetjük meg. Bár a narrátor Aristotle, az első pluszpontot mindenképp azért kapta tőlem a regény, mert mindkét karakter eszméletlenül pontosan volt kidolgozva, és nagyon szépen végig lehetett követni a fejlődésüket, s ezzel természetesen azt is elérte az író, hogy nagyon gyorsan megszeressen mindkét fiút. Aristotle sebezhetősége, azm, ahogy bezárkózott a világ elől, s közben néha mégis úgy érezte, muszáj beszélnie, az a kétségbeesett vágy a világ megértésére végig saját magamra emlékeztetett. S amilyen egyszerűen tudtam azonosulni vele, ugyanolyan egyszerű volt Dante szemszögéből vizsgálni mindent, még ha ő úgymond nem is kapott narrátori pozíciót. Lenyűgözött, amilyen egyszerűen behozta Dantén keresztül Sáenz az élet nagy kérdéseit a legegyszerűbb beszélgetésekbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Imádtam azt az őszinte érdeklődést, amit Dante minden mondatában olvastam, a hatalmas érzékenységét, és azt, hogy annak ellenére, hogy Ari sokszor őt érezte az erősebbnek, Dantének is ugyanúgy megvoltak a gyengéi.

Szóval igen, kaptam két olyan főszereplőt, akikre már régóta szükségem volt, akik nagyon sok dolgot megtanítottak nekem a saját életemről, akikkel azonosulni tudtam és akiket nagyon hamar megszerettem. De ez nem lett volna elég. A két fiú barátságának leírására én mostanában nem találtam szebb példát. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy barátság kialakulásának leírása a legnehezebb írói feladatok közé tartozik (ezért is történik meg olyan sokszor, hogy az ifjúsági regények szereplői legtöbbször vagy már egy óvoda-óta-együtt-vagyunk-örökké legjobb barátot kapnak, vagy az újonnan kialakuló barátságaikat két-három mondatban elintézik) Ari és Dante kapcsolata viszont egyszerre fejlődött nagyon finoman és mégis rettentő dinamikusan, egyszer sem éreztem a megírt helyzetek irrealitását, egyszerűen minden egyes mozzanat a helyén volt. Az édes játékok mellett teljesen természetesen jelentek meg az intelektuális beszélgetések, és a minden tinédzsert foglalkoztató kérdések.

De Ari és Dante története nem csak a két fiúról szólt. Ami az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra a könyvvel kapcsolatban, az a szülők ábrázolása. Egy másik szűk keresztmetszet szokott lenni a hasonló stílusú könyveknél, hogy a szülők vagy szinte teljesen elhanyagoltak, vagy csak egy nagyon szélsőséges karaktert kapnak, akiktől végképp nem várhatjuk el, hogy bárhová fejlődjenek. Ennek azonban nyomára sem bukkantam a regény olvasása közben. Épp ellenkezőleg, egyszerűen faltam azokat az oldalakat, ahol Ari szüleit jobban megismertük, és az ő fejlődésük külön története- ami persze ezer szállal kapcsolódott a két fiúhoz - teljesen lenyűgözött, úgy éreztem, hogy Sáenz egy külön történetet is elrejtett magában a történetben. Pont ezért hiszek abban is, hogy Ari és Dante egyáltalán nem merül ki abban, hogy a 15-25 éves korosztály emészti magát rajta, ennél sokkal szebb sorsot érdemel.

Ha mindez még nem lett volna elég, Sáenz írói stílusa is hozzájárult ahhoz, hogy a könyvet ne lehessen kivenni a kezemből, és az éjszaka közepéig olvassam. Hála az égnek elmaradtak a Coelho-féle bemásolt bölcsességek, helyette kaptam rengeteg eredeti gondolatot, mindezt egy tizenéves fiú abszolút átélhető és hiteles tolmácsolásában, mindenfajta ciráda nélkül. Csodás ez a könyv, és ahogy már említettem, messze túlmutat egy egyszerű szerelmes történeten. Nem is merném annak nevezni, annyival több érték van ebben a párszáz oldalban.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire szeretném, hogy elolvasnátok ezt a könyvet. Egyszerűen annyira elvarázsol az a természetesség és az a könnyű sodrás, ahogy végigrepülsz a regényen, miközben igazán mély gondolatokat olvasol és fontos - de nem szájbarágós - leckéket kapsz életről, fiatalságról, szerelemről. Ari és Dante története mindenképpen felkerült a kedvenc könyveim listájára, és ha kedvet kaptatok az angol nyelvű olvasáshoz, ezt semmiképp ne hagyjátok ki. Csak remélni merem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik majd, hogy mindenki élvezhesse azt az élményt, amit Sáenz kínál nekünk.

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Szerintem: 10/10. nem kérdés.
Kedvenc szereplő: Ari és Dante, imádom őket.
Kedvenc idézet(ek): 
"The problem with my life was that it was someone else's idea."
"I had a rule that it was better to be bored by yourself than to be bored with someone else. I pretty much lived by that rule. Maybe that's why I didn't have any friends"