Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.