Az év végére azért beerősödött a vizsgaidőszak miatti instant pánikom, így nem nagyon jutott már arra energiám, hogy a tavaly megnézett sorozataimról és elolvasott könyveimről is írjak nektek, de itt az ideje, hogy bepótoljam ezt a lemaradásom. Tudom, hogy senki nem kérdezte, de legalább a vizsgákkal ebben a félévben elég jól haladok, már csak három van hátra, úgyhogy szűk két hét és fellélegezhetek.

Ami a könyveket illeti, a tavalyinál mindenképp sikeresebb évet zártam. Bár az ötven könyvet tartalmazó reading challenge nem jött össze (mondjuk erre nem is nagyon számítottam), azért 40 darabot lehúzhattam a listáról és ezzel egyben teljesítettem a goodreads kihívást is. Tavaly összesen 26 könyvet olvastam, úgyhogy mindenképp örültem az idei eredménynek, mégis van ezeknek a hülye kihívásoknak valami ösztönző erejük, és sok olyan könyv a kezembe került, ami azóta kedvencemmé vált. Mindenfajta rangsorolás nélkül összeszedtem az idei legnagyobb kedvenceimet, amik közül párat talán már említettem, de sosem lehet elégszer hangsúlyozni nagyszerűségüket.

James Frey: Endgame
Nem tagadom, a borítója miatt vettem meg James Frey regényét, szerintem ti is találkoztatok már vele könyvesboltokban, egyszerűen kiszúrja az ember szemét ez a tömény csillogó arany borítás. A könyv egyébként nagyjából annyit tartalmaz, amit egy sokszereplős, tinikről szóló disztópiától elvár az ember, kellően megcsavart a sztori és elkülöníthetőek a karakterek (bár hirtelen most egyikőjük nevét sem tudnám elmondani), és gyorsan olvasható, könnyed olvasmány volt, ami miatt izgulhattam is, de közben rettentően szórakoztatott és ennél nem is vártam többet. Messze nem tökéletes könyv, de várom a folytatást.

David Nicholls: Starter For Ten
Egy alexandrás akcióban jutottam hozzá A nagy kvízválasztóhoz, ami méltánytalanul csúnyácska borítót kapott ahhoz képest, hogy mennyire jó könyv. Mindig is szerettem az ilyen random műveltségi vetélkedőket, a regény főszereplője ráadásul pont akkor kezdte az egyetemet, és olyan pontosan megfogalmazta mindenféle érzésemet az egyetemi élettel kapcsolatban, hogy ha jól emlékszem, még itt a blogban is idéztem a könyvből. Amiből egyébként film is készült, James McAvoy főszereplésével, amit szintén csak ajánlani tudok.

Ernest Cline: Ready Player One
Megint egy olyan könyv, amiről soha nem is képzeltem, hogy tetszeni fog, mivel olyan messze állok a videójátékoktól, mint... ööö úgyis mindenkinek Makó és Jeruzsálem jut eszébe, szóval mint Makó Jeruzsálemtől. Ennek ellenére ez a könyv engem rettentően lekötött és elszórakoztatott, lenyűgöztek a nyolcvanas évek popkultúrájára tett utalások és damn it még ahhoz is kedvet kaptam, hogy egyszer-egyszer majd odaüljek öcsém ps konzolához. És halálra idegesítsem a bénaságommal, de ez megint másik kérdés.

Ned Vizzini: It's Kind Of A Funny Story
Már régebben megrendeltem bookdepóról ezt a könyvet, de csak 2015 elején volt alkalmam elolvasni. Nem is emlékszem, hogy anno mi fogott meg a leírásában, de a könyv őszintesége és az, amit képviselt így utólag abszolút meggyőzött arról, hogy jó vásárt csináltam. Imádtam azt a hangot, amivel a főszereplő megszólalt, imádtam, ahogy történetet mesélt, és sokkal-sokkal jobban tetszett a könyv, mint a film, szóval ha valaki Craig sztorijával csak a vásznon találkozott volna, azért adjon esélyt az eredeti történetnek is, megéri.

Joe Dunthorne: Submarine
Egy nemrégi posztban már kifejtettem, mennyire szerettem Dunthorne regényét, de úgy látszik, ismétlés a tudás anyja, én meg még mindig túl sok felesleges szólás-közmondást építek bele a bejegyzéseimbe. Mindegy, jó pap holtig tanul, előbb-utóbb én is leszokok erről. És különben is, jobb később, mint soha. Na, ígérem, abbahagytam. Szóval a Submarine-t én filmként ismertem meg először, és már úgyis az egyik kedvencem volt, de ez a könyv legalább annyira beférkőzött a szívembe. Imádtam a stílusát, imádtam a tempóját, minden sorát csak úgy szívtam magamba és még egy csomó új szót is tanultam közben.

J.D.Sallinger: Franny and Zooey
Még januárban vettem meg Sallinger regényét, mert igen, már nagyon égett az arcom, hogy csak a Zabhegyezőt olvastam, de a Franny és Zooey talán egy picivel jobban is tetszett, mint Holden kalandjai. Nem állítom azt, hogy szívesen ajánlanám minden olyan ismerősömnek, akik hipszterbüszke módon fanyalognak a Zabhegyezőtől (why am I still friends with these people? I don't know), de szerintem egy remek könyv, nagyon különleges karakterekkel, eszmefuttatásokkal és párbeszédekkel, és különleges élmény lehet sokak számára.

Bill Konigsberg: Openly Straight
Az első könyv volt, amit a karácsonyra kapott, azóta William névre keresztelt Kindle e-book olvasómon olvastam, és milyen jó döntésnek bizonyult ez az egyébként teljesen random választás! Bill Konigsberg regénye egy gimis fiú életébe kalauzol el minket, aki új bentlakásos iskolába megy, ahol nem vállalja fel melegségét, hogy ne csak úgy ismerjék, mint "a meleg srácot". Szerintem egy nagyon érdekes felvetés és egy király alapszituáció, amivel az író ráadásul remekül játszott tovább, nagyon szerethető karaktereket és érdekes problémákat hozott fel és egy elgondolkodtató, de szórakoztató könyv kerekedett belőle.

Szabó Magda: Abigél
Már meg nem mondom nektek, miért emeltem le újra a könyvespolcról Szabó Magda regényét, de eszméletlenül örülök, hogy sok-sok évvel az első élmények után újraolvashattam, mert egy egészen új történet bontakozott ki előttem is. Sokkal kevésbé értettem meg a főszereplő Gina most már kislányosnak tűnő hisztijeit, viszont sokkal többet tudtam figyelni a felnőtt karakterekre, az ő indítékaikra és viselkedésükre, és nagyon régen sírtam annyit könyvön, mint idén az Abigél végén. Ezek után persze újranéztem a sorozatot is, szerencsére pont adták a részeket a tvben, és abban sem csalódtam.

Andy Weir: The Martian
A marsi még azelőtt került a kezembe, hogy megtudtam volna, hogy film készül belőle, így csakis azért olvastam el, mert az egész családom áradozott róla és utáltam, hogy nem tudtam részt venni a beszélgetésekben ebéd közben. És ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekel a sci-fi, az űrutazás, a fizika és a kémia, és úgy összességében ez az egész humbug, hát én iszonyatosan élveztem ezt a könyvet. Konkrétan nem tettem le a kezemből hosszú-hosszú órákon keresztül és imádtam azt a stílust, amit Weir Watney szájába adott, igazi élmény volt.Ahogy a film is, de azt a filmes összefoglalóban már említettem.

Piper Kerman: Orange Is The New Black
Nem láttam még a sorozatot furimuci módon, a könyv viszont már régóta várólistás volt. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de megfogott a Kerman által megütött hang, az őszinteség és az, hogy valamilyen szinten bele tudtam magam képzelni a helyzetébe. Sok minden tetszett ebben a könyvben, olvasmányos volt, izgalmas, és alig vártam, hogy a végére érjek, de azért egy-két hiányosságot éreztem. Ennek ellenére azért kedvet adott a sorozathoz, amit így lehet hogy bepréselek majd a következő évembe.

A tovább alatt jönnek a sorozatok, tudom, hogy sokan csak azért jöttetek, de nehogy csalódjatok!

Bár sok dolgot nem kezdek az életemmel, szerencsére a mainstream kultúra még mindig rettenetes módon érdekel, úgyhogy ismételten hoztam egy olyan kis válogatást, mint amilyennel jelentkeztem már korábban az év folyamán. Olvassátok, hallgassátok, nézzétek, szeressétek! És vegyétek úgy, hogy ezekről mind külön-külön szerettem volna írni, csak reménytelenül lusta vagyok.

5 Seconds Of Summer: Sounds Good Feels Good
Már a második albuma jelent meg az ausztrál négyesnek és szerintem ebben sikerült csak igazán definiálniuk, milyen szerepet szeretnének betölteni a piacon és egyáltalán kik ők a mai könnyűzenében. Valahol pont a One Direction és az All Time Low/ Good Charlotte közé félútra lőtték be a Sounds Good Feels Good dalait, és nemcsak nálam működött, hanem például Amerikában is, mert az album első helyen nyitott a billboardon is (bár sok vetélytársa nem volt). Nagyon érezni a dalokon, hogy Luke, Calum, Ashton és Michael szinte végig a Madden testvérekkel dolgozott, és ez jót is tett az albumnak: A Sounds Good Feels Good sokkal átgondoltabb, érettebb hangzásvilágot hozott igazi slágergyanús darabokkal. És most nem csak a Hungry Like a Wolf dallamára felépített Hey Everybody!-ra és a sikeres első kislemezre, a She's kinda hot-ra gondolok, hanem a borzasztóan fülbemászó Permanent Vacation, az erős nyitásnak számító Money, vagy az Alex Gaskarth közreműködésével írt Catch Fire című dalokra. Jó ez a lemez, bár több időm lenne hallgatni.
J'ai tué ma mère (2009)

Bret Easton Ellis kötete már több mint egy éve akadt a kezembe egy családi bevásárlás során, és leárazva, 1500 forintért úgy éreztem, érdemes elhoznom haza. Aztán természetesen, rossz szokásomhoz híven jó messzire elkerültem azóta, szinte el is felejtettem, hogy nálam van. Nyár elején viszont apu mindig tőlem kér regényeket olvasni, és miután már szinte mindent odaadtam neki, amit nem olvasott és ami szerintem érdekelheti, a kezébe nyomtam az Amerikai Psychot.

Nem várt következményekkel járt viszont ez a döntésem, ugyanis apu állandóan zaklatni kezdett a történettel. Olvasás közben folyamatosan jelezte, hogy nekem ezt végig kell olvasnom, és életem egyik legrosszabb döntése volt, amikor elkotyogtam neki, hogy filmes adaptáció is készült a könyvhöz. Azután ugyanis már szinte kötelezővé vált, hogy én is minél előbb elolvassam, hogy aztán együtt megnézhessük a 2000-es filmverziót is. Nem mondom azért, hogy gyors olvasás volt, majdnem három hétig ültem a regényen, aztán csak a napokban sikerült ténylegesen végignéznünk a filmet. Ha már viszont így alakult, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a lehetetlent, és egy kicsit összehasonlítgatom a kettőt.

Ha esetleg nem hallottatok volna a könyvről ( ami előfordulhat, mert valamiért itthon nem övezi olyan kultusz Ellis történetét, mint mondjuk a Harcosok klubját és a Trainspottingot), az amerikai író regénye 1991-ben jelent meg és egy nagyon erős korképet ad az 1990-es évek elején élő yuppie rétegről, a manhattani üzletemberekről, az "amerikai álom" megtestesítőiről. Főhősünk, Patrick Bateman is első látásra nem több, mint egy ilyen multimilliomos. Vacsoráról partira, partiról üzleti ebédre jár, a "barátaival" azon versenyeznek, kinek milyen betűtípust találtak az új névjegykártyára, vagy ki honnan vásárolta a legújabb öltönyét. A szimpla korleírásnak induló történet azonban hamarosan új síkokra emelkedik és egészen mélyre utazhatunk az emberi kegyetlenség és kiüresedés világában.

Korképről, korleírásról beszélek, és nem véletlenül. A regénynek ugyanis szerintem nem volt elsődleges célja, hogy egy tényleges, A pontban induló és B pontba érkező történetet meséljen el. Ahogy azonban fejezetről fejezetre különböző stílusokban csodálhattuk meg Ellis írói zsenialitását, egyre inkább megismerhettük a felszínes csillogás és a mögötte rejlő mély indulatok világát. Egészen újszerű volt számomra, amilyen gyakran és merészen merte az író keverni a különböző szövegeket. Az egyik pillanatban még Whitney Houston zenei karrierjének tételszerű és pontos elemzését olvastam, két oldallal később már az elhíresült szexjelenetek és gyilkosságok közepén találtam magam.

Ami a legjobb és legszörnyűbb volt egyszerre ebben a regényben, az az, ahogy elfogadtatta velem a történteket, s egy idő után majdnem annyira közönyössé váltam, mint főhősünk. Az a szenvtelen tárgyilagosság, az a mindenfajta érzelemtől mentes kijelentés, amivel az erőszakos jelenetek végbementek, valahogy az egészet ha nem is normálissá, de legalábbis nem szörnyűvé és undorítóvá tette. A történet annyira magába szívott, hogy néha fel sem tűnt, mennyire abnormális, ami a "szemem előtt" folyik. Ahogy eleinte hozzászoktatott az író a létező összes öltönymárka felsorakoztatásához, úgy szoktam hozzá később a hidegvérű gyilkosságokhoz.

Zseniális könyv, lebilincselő olvasmány, de egyáltalán nem ajánlanám mindenkinek. Egyrészt, nem véletlen, hogy több országban 18+ -os besorolást kapott a könyv. Kell hozzá egy bizonyos érettség, és örülök, hogy hozzám is csak most jutott el a könyv. Nem tudom, hogy pár évvel ezelőtt megbírkóztam volna-e a szexuális töltetű képekkel vagy a rengeteg vérrel. Másrészt, aki egy izgalmas, pörgős, követhető történetre vágyik, bele se kezdjen az Amerikai Psychoba. Rettentően lassan indul be maga a történet, és ahogy említettem, nem is beszélhetünk egy igazi, kerek cselekményről, ennél sokkal mozaikszerűbb, szinte töredékek láncolata a regény. Olvastam azt is, hogy anno a regény megjelenésekor több feminista is hangot adott aggályainak, hiszen lényegében a könyv "természetessé teszi" a nőkkel szembeni agressziót. Ez igaz, ahogy a karakterek homofóbiája, rasszizmusa is megjelenik, de ezeken az olvasó mind képes lehet felülemelkedni, ha rájön, hogy a regény egyik talán rejtett célja, hogy megmutassa, mennyire kegyetlen, szörnyű és lehetetlen élet Batemané. Aztán természetesen érdekes lenne még megvizsgálni főhősünket pszichológiai szempontból is, de ezt a nálam hozzáértőbb szakemberekre hagynám.




A 2000-es filmverzió sokkal kevésbé lett erőszakos, mint azt a regény alapján sejteni lehetett. A főszereplő kérdése egyébként akkor hatalmas vihart kavart, Bateman összetett karakterével kapcsolatban felmerült Johnny Depp, Brad Pitt, Edward Norton, Ewan McGregor és Leonardo DiCaprio neve is (azért nem rossz lista ez, akárhogyan nézzük), de végül Christian Bale került Patrick szerepébe, aki összességében szerintem remek munkát végzett. A filmvásznon számomra ugyanúgy élt Bateman elcseszett yuppie karaktere, mint anno a regényben. A monológok szintén remekbeszabottak voltak pár helyen és külön élveztem Bale arckifejezéseit a főhős őrült pillanataiban. A többi színész is jó volt persze, de fontos észrevenni, hogy ahogy a könyv, úgy a film is egyszereplőssé vált. Hiábba sorakozott  fel Willem Dafoe, Jared Leto és Reese Witherspoon is, szerepük értelemszerűen csak hangyányi lehetett Bateman tyúkszaros kis életében.

Nem a színészeken múlt tehát, hogy a filmért nem tudtam rajongani annyira, mint a könyvért. Említettem, hogy a filmvásznon nem jelentek meg olyan élesen az erőszakos jelenetek, és talán már az én elmezavaromat jelzi, de nekem ezek akkor is hiányoztak. Kicsit túl puha lett az adaptáció, és sokan úgy gondolják, ez annak köszönhető, hogy a rendező Mary Harron történetesen nő. Ezt megfordítva, én nem gondolom azt, hogy minden női rendező kezében így elpuhult volna a történet, vagy hogy minden férfi rendező véres orgiákat rendezett volna, az mindenesetre biztos, hogy Harron kezei alatt egy kicsit túl könnyen emészthetővé vált a sztori. A másik nagy problémám az volt, hogy az alkotók megpróbálták a lehetetlent. A film alatt végig azt éreztem, hogy próbáltak a történéseknek értelmet szerezni és próbáltak egy pontos, kerek cselekményt kialakítani, ahol a gyilkosságok valamiféle indokot is kapnak. Szerintem ez lett a film legnagyobb hibája. Nem egy, a kort érintő társadalmi réteget és problémakört próbált lefesteni - ahogy ezt a könyv tette sikeresen - hanem megpróbált egy sorozatgyilkost elénk állítani, aki egy kétórás thrillerben végigéli, ami egy sorozatgyilkossal megtörténhet egy kétórás thrillerben. Számomra itt bukott meg a film, így ugyanis pont azt a különlegességét veszítette el, amitől a könyv ekkora sikerré válhatott.

De hogy pozitívumokat is említsek, nagyon tetszett a szöveghűség, sok-sok monológ és dialógus emelődött át a papírról a vászonra. Emellett szerintem ami a legnagyobb pozitívum volt, az az, hogy éltek a műfaj adta lehetőségekkel és a könyvben külön megjelenő elemeket, fejezeteket egyszerre használták fel. Egészen újfajta groteszk élményt nyújtott, ahogy a zenekarok és énekesek kritikái nem külön egységként, hanem a legdrámaibb pillanatokban, az aktusok és a gyilkosságok közben hangzottak el. Ez az egy tulajdonsága az adaptációnak, ami miatt nálam megmenekült a teljes buktától. Összességében ugyanis nem lett annyira rossz film, és lehet, hogy önmagában egészen értékelhetővé vált volna, a könyv mellett azonban úgy érzem, eltörpül a jelentősége.

“Underneath this veneer of slightly crazy and mildly socially retarded, I'm a complete disaster"

Egy valamire szerettem volna koncentrálni a könyv olvasása közben, hogy ne csak azért szeressem, vagy ne csak azért találjam különlegesnek, mert két fiatal fiú bimbozó románcát hivatott megjeleníteni. Próbáltam elvonatkoztatni a Levithan körül egyre csak gyűlő rajongók táborától, meg attól, hogy már az mennyire lenyűgöz, hogy valaki ilyen témákat hoz be a kortárs ifjúsági irodalomba.

Nem garantálom, hogy ez teljes mértékben sikerült, de azt mindenképpen el szeretném mondani, hogy Levithan írói stílusa az LGBT témától eltekintve is meggyőzött, és összességében a történet sem nyújtott semmivel sem kevesebbet, mint amit a fülszöveg ígért. Ez alapján ugyanis a könyv egy, a különböző szexuális hovatartozásokat szinte teljesen elfogadó közösség mindennapjaiban ábrázol egy középiskolás fiút, Pault, aki - micsoda véletlenek a Boy Meets Boy cím alapján - szerelmes lesz egy másik fiúba, Noahba. Látszólag a könyv tényleg nem is kínál nekünk semmi mást, mint egy átlagos tini szerelmi történetet, ezzel az apró különbséggel. Tökéletesen megtalálható a regény felépítésében az a szál, az a ritmus, amit kb. minden ilyen "lányregénynek" csúfolt társában megtalálhatunk.

Mégis, ha egy kicsit jobban belengondolunk, ebben a könyvben azért sokkal több volt, mint egy egyszerű tiniszerelem. Először is, mindenképp méltatnám azt az igencsak idealista és optimista környezetet, amibe Levithan belehelyezte a szereplőket. Igazából nagyon megfogott, amilyen természetesen hozta el nekem azt a világot, ami az én kicsi, szintén csak felettébb idealista lelkemnek tényleg természetes lenne, vagyis hogy teljesen mindegy, hogy te most fiúként fiút szeretsz, lányt szeretsz, mindkettőt szereted, nem tudod melyiket szereted, lánynak érzed magad, ez tökmindegy. És valójában persze nagyon jó lenne egy ilyen világban élni, de lássuk be, hogy ma ez még elég messze van (nem fogok belemenni a témába bővebben mert akkor napestig itt ülhetnénk)

Visszatérve a könyvhöz viszont, amit kifejezetten a pozitív oldalon említenék meg, azok a mellékkarakterek és az ő személyes történetük. Levithan a regényben azt is elérte - bár azt nem tudom eldönteni, hogy szándékos avagy teljesen véletlen módon - hogy a főszereplőnk Paul, és problémahalmaza tűnjön talán a legátlagosabbnak. Valamiért úgy éreztem, hogy hagyta, hogy az egész regényen át a többi személyiség tündökölhessen. Ott volt például Tony, aki számomra az egyik legnagyobb reménységet jelentette. Paul meleg legjobb barátjaként akármilyen lényegtelen problémát kaphatott volna, de neki pont a nagyon vallásos szülőkkel kellett megküzdenie, akik ugye, mint jó vallásos emberek, mélységesen elítélték fiuk szexuális hovatartozását. Tetszett ez az apró csavar, hogy azért akárhogy is, de belekerült az idillien rózsaszín társadalmi képbe egy szelet mindabból, amit Tonynak, Paulnak és Noahnak mondjuk a való életben kellene elviselnie. De a többi iskolai karakter is teljesen rendben volt, a kedvenceim között említeném meg még Infinite Darlenet, aki a helyi drag queen-ként az iskolai focicsapat quarterbackje volt (nem értek ehhez a játékhoz, nagyon nem, úgyhogy, maradjunk ennél)

Ami viszont talán számomra a csalódást jelentette a könyvben, s ami miatt nem varázsolt el teljesen, az a két középpontban álló karakter üressége volt. Azt már említettem, hogy Pault túlragyogták a többiek, és ezt nem is mindig éreztem bajnak. Igazából a karakterével épp emiatt volt könnyű azonosulni, ráadásul Levithan írói hangja abszolút magával ragadott, így aztán ezek a hiányosságok a regény közben fel sem tűntek. Csak utólag lett volna nehéz pár mondatban jellemeznem Pault. Ami pedig Noaht illeti, a rejtélyes fiúnk annyira rejtélyes maradt számomra, hogy egy-egy karakteres jellemvonáson képül semmi nem rajzolódott ki a személyiségéből. Persze, elragadó volt a maga módján és Paul szemszögéből az olvasó is könnyen megkedvelhette őt, de igazából nem ismertem meg teljesen, és így az a felemészthetetlen vágy, hogy a regény végére boldogságban egyesüljenek, ez nem érkezett meg.

Kicsit tehát maradt bennem hiányérzet, de a témaválasztás, Levithan írói stílusa és összességében a könyv könnyedsége és párbeszédei magával ragadtak és mindenképp pozitív élményként maradt meg bennem a Boy Meets Boy. A maga tanulságai is megvoltak, a nagyon nevetős meg az éppen pityergős pillanatai, úgyhogy könnyed nyári olvasmánynak meg előítélet-elűzőnek mindenképp ajánlanám.

Boy Meets Boy
Szerintem: 7/10
Kedvenc Szereplő: Tony
Kedvenc idézet: "We pencil-sketch our previous life so we can contrast it to the technicolor of the moment"

Már két napja halogatom ennek a kis értékelésnek a megírását, és egyáltalán nem azért, mert nem lenne mit mondanom a könyvről. Éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem egyszerre, csak egyszerűen tényleg nem tudom, hogyan kezdhetném el úgy a könyv bemutatását, hogy az méltó legyen magához a regényhez.

A legtöbbször az 500 nap nyár című film narrátora jut eszembe, amikor megpróbálom megfogalmazni, miről is szólt Aristotle és Dante története. Ő mondta azt, hogy "This is a story of boy meets girl, but you should know upfront, this is not a love story" Ha ezt egy kicsit átalakítjuk, máris sokkal könnyebb elmagyaráznom, mit is olvastam. A legkönnyebben talán így összegezhetném egy mondatban: This is a story of boy meets boy, but you should know upfront, this is much more than a love story.

Mert tényleg az. Sáenz regényében két tinédzser fiú, Aristotle és Dante életét ismerhetjük meg. Bár a narrátor Aristotle, az első pluszpontot mindenképp azért kapta tőlem a regény, mert mindkét karakter eszméletlenül pontosan volt kidolgozva, és nagyon szépen végig lehetett követni a fejlődésüket, s ezzel természetesen azt is elérte az író, hogy nagyon gyorsan megszeressen mindkét fiút. Aristotle sebezhetősége, azm, ahogy bezárkózott a világ elől, s közben néha mégis úgy érezte, muszáj beszélnie, az a kétségbeesett vágy a világ megértésére végig saját magamra emlékeztetett. S amilyen egyszerűen tudtam azonosulni vele, ugyanolyan egyszerű volt Dante szemszögéből vizsgálni mindent, még ha ő úgymond nem is kapott narrátori pozíciót. Lenyűgözött, amilyen egyszerűen behozta Dantén keresztül Sáenz az élet nagy kérdéseit a legegyszerűbb beszélgetésekbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Imádtam azt az őszinte érdeklődést, amit Dante minden mondatában olvastam, a hatalmas érzékenységét, és azt, hogy annak ellenére, hogy Ari sokszor őt érezte az erősebbnek, Dantének is ugyanúgy megvoltak a gyengéi.

Szóval igen, kaptam két olyan főszereplőt, akikre már régóta szükségem volt, akik nagyon sok dolgot megtanítottak nekem a saját életemről, akikkel azonosulni tudtam és akiket nagyon hamar megszerettem. De ez nem lett volna elég. A két fiú barátságának leírására én mostanában nem találtam szebb példát. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy barátság kialakulásának leírása a legnehezebb írói feladatok közé tartozik (ezért is történik meg olyan sokszor, hogy az ifjúsági regények szereplői legtöbbször vagy már egy óvoda-óta-együtt-vagyunk-örökké legjobb barátot kapnak, vagy az újonnan kialakuló barátságaikat két-három mondatban elintézik) Ari és Dante kapcsolata viszont egyszerre fejlődött nagyon finoman és mégis rettentő dinamikusan, egyszer sem éreztem a megírt helyzetek irrealitását, egyszerűen minden egyes mozzanat a helyén volt. Az édes játékok mellett teljesen természetesen jelentek meg az intelektuális beszélgetések, és a minden tinédzsert foglalkoztató kérdések.

De Ari és Dante története nem csak a két fiúról szólt. Ami az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra a könyvvel kapcsolatban, az a szülők ábrázolása. Egy másik szűk keresztmetszet szokott lenni a hasonló stílusú könyveknél, hogy a szülők vagy szinte teljesen elhanyagoltak, vagy csak egy nagyon szélsőséges karaktert kapnak, akiktől végképp nem várhatjuk el, hogy bárhová fejlődjenek. Ennek azonban nyomára sem bukkantam a regény olvasása közben. Épp ellenkezőleg, egyszerűen faltam azokat az oldalakat, ahol Ari szüleit jobban megismertük, és az ő fejlődésük külön története- ami persze ezer szállal kapcsolódott a két fiúhoz - teljesen lenyűgözött, úgy éreztem, hogy Sáenz egy külön történetet is elrejtett magában a történetben. Pont ezért hiszek abban is, hogy Ari és Dante egyáltalán nem merül ki abban, hogy a 15-25 éves korosztály emészti magát rajta, ennél sokkal szebb sorsot érdemel.

Ha mindez még nem lett volna elég, Sáenz írói stílusa is hozzájárult ahhoz, hogy a könyvet ne lehessen kivenni a kezemből, és az éjszaka közepéig olvassam. Hála az égnek elmaradtak a Coelho-féle bemásolt bölcsességek, helyette kaptam rengeteg eredeti gondolatot, mindezt egy tizenéves fiú abszolút átélhető és hiteles tolmácsolásában, mindenfajta ciráda nélkül. Csodás ez a könyv, és ahogy már említettem, messze túlmutat egy egyszerű szerelmes történeten. Nem is merném annak nevezni, annyival több érték van ebben a párszáz oldalban.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire szeretném, hogy elolvasnátok ezt a könyvet. Egyszerűen annyira elvarázsol az a természetesség és az a könnyű sodrás, ahogy végigrepülsz a regényen, miközben igazán mély gondolatokat olvasol és fontos - de nem szájbarágós - leckéket kapsz életről, fiatalságról, szerelemről. Ari és Dante története mindenképpen felkerült a kedvenc könyveim listájára, és ha kedvet kaptatok az angol nyelvű olvasáshoz, ezt semmiképp ne hagyjátok ki. Csak remélni merem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik majd, hogy mindenki élvezhesse azt az élményt, amit Sáenz kínál nekünk.

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Szerintem: 10/10. nem kérdés.
Kedvenc szereplő: Ari és Dante, imádom őket.
Kedvenc idézet(ek): 
"The problem with my life was that it was someone else's idea."
"I had a rule that it was better to be bored by yourself than to be bored with someone else. I pretty much lived by that rule. Maybe that's why I didn't have any friends"