Ahogy említettem, az előző dallista közel sem volt teljes, hiszen rengeteg olyan nem kislemezes/videós/menőséges dal is beférkőzött a szívembe, ami abba a felsorolásba egyszerűen nem kerülhetett bele. Most jöjjenek tehát azok a kedvenceim, amik még nem kapták meg a nekik megfelelő figyelmet a zenepiactól, de ez nem jelenti azt, hogy nem tökéletesek. (Néha csaltam, mert volt olyan dal, ami végülis kislemezesnek is vehető, de igazából nem kapott nagy hype-ot, szóval inkább idetettem. Such a rebel)

50. Brandon Flowers - Diggin' Up The Heart
49. One Direction - Temporary Fix
48. Halsey - Drive
47. Fall Out Boy - Jet Pack Blues
46. Twenty One Pilots - The Judge
45. Little Mix - Weird People
44. Imagine Dragons - Hopeless Opus
43. Fifth Harmony - Top Down
42. Nick Jonas - Wilderness
41. Catfish And The Bottlemen - Business

Nem mondom, azért egy kicsit nehezebb volt nem kislemezes dalokból összegyűjtenem ötvenet úgy, hogy visszafogjam magam, és ne pakoljam rá az egész Made In The A.M.-et úgy, ahogy van, de összességében meglepően gyorsan végeztem vele. Brandon albumáról első hallgatás után is kiemelkedett már számomra ez a dal, a Temporary Fixről pedig már zengtem ódákat nem egyszer, Niall Horan you naughty boy. (Ki kellett törölnöm egy dalt, hogy valahogy ez mégis ráférjen). A Drive refrénje aranyat ér és mindig jópár otp-met eszembe juttatja, ezért került ide is. A Jet Pack Blues nagyon popos-lightos lehet azoknak, akik a kétezres évek végén hallottak utoljára FOB-dalokat, de én (lehet pont ezért is) nagyon megszerettem. A twenty one pilotsról sem nagyon tudok már újat mondani, a The Judge szövegét is imádom, mint mindig. A Weird People a Little Mix lemezének címadó dala, és szerintem elég jó ars poeticája is lehetne a lányoknak. Vagy nekem, ami azt illeti. A Hopeless Opus csak szimplán cuki, a Top Down viszont az egyik legalulértékeltebb dal a Fifth Harmony debütáló lemezéről, szerintem zseniális. Nick Jonas nem kislemezes dalai is nagyot tudnak ütni, ez a Wilderness például nagyon kedves kis dal lett hallgathatóság szempontjából. Cafishéket már említettem az albumlistán is, a The Balcony minden szempontból figyelemreméltó, ezt a Businesst meg külön szerettem.

40. Shawn Mendes - Kid In Love
39. DNCE - Pay My Rent
38. Bastille - Hangin
37. Demi Lovato - Old Ways
36. Troye Sivan feat. Betty Who - Heaven
35. Halsey - Srange Love
34. Nick Jonas - Take Over
33. Adele - Send My Love
32. James Bay - Craving
31. One Direction - What A Feeling

Ez a Kid In Love egy olyan cuki szám, amitől a tizenöt éves énem konkrétan hátast dobott volna, és biztos, hogy akkor nem 1D poszterekkel lett volna telerakva a falam (de, azzal is). A Pay My Rent meg szerintem tök jól viszi tovább a DNCE stílusát a Cake By The Ocean után is, úgyhogy csak így tovább nekik. A Bastille nem kényeztetett el idén, de majd jövőre! Mi év lesz az is, te jó ég. Demi albumáról elsőre ez az Old Ways tetszett meg legjobban, így többet pörgött nálam, mint a többi dal a Confidentről.  A Heaven pedig annyira jó, főleg azért, mert Troye mellett Betty Who-t is egyre jobban szeretem mostanában. A Strange Love szerintem kiemelkedik a Badlandsről, amivel talán nem mindenki értene egyet, DE AZ A SZÖVEG. A Take Over szintén Nick Jonas szólóalbumáról jött, hiába, a Jonas tesók rendesen odarakták ezt az évet (kivéve Kevint, akinek egyetlen megjegyezhető dolga az volt, hogy valamelyik közösségi médián elkezdte követni trumpot és családját). Én végighallgattam a 25-t, igazából nem is volt rossz, de a balladákkal mindig hadilábon álltam, de ez a Send My Love ez hatalmas jamem lett, ha lenne spotify-on, még előrébb végzett volna. A Craving az egyik abszolútkedvencem James Baytől, nem csoda, hogy ide is felkerült, ahogy a What A Feeling is a 1D-től, mert mm... 70-es évek much? Abszolút nem várt stílus much?

30. Kasabian - Doomsday
29. Fall Out Boy - Novocaine
28. 5 Seconds Of Summer - Safety Pin
27. All Time Low - Dancing With A Wolf
26. One Direction - Wolves
25. Twenty One Pilots - Polarize
24. All Time Low - Bail Me Out
23. Fifth Harmony - Reflection
22. One Direction - Olivia
21. Muse - Reapers

Erről is írtam már, de a Kasabian albumáról teljesen elfeledkeztem tavaly, idén viszont a Szigetes koncertjük miatt újra visszatértem hozzájuk, és nagyon megszerettem ezt a pink csodát. A Doomsday pedig rohadtul bentragadt a fejemben, volt, hogy napokig ezt énekeltem. A Novocaine az AB/AP egyik csúcspontja ennél sokkal többet most nem is tudnék róla mondani. A Safety Pin is azok közé tartozott a Sounds Good, Feels Good-on, amiket elsőre is megjegyeztem és dúdoltam magamban. A Dancing With A Wolfnak már a címe is kiváló, és a Bail Me Out-tal nálam vitték a pálmát, ha a Future Heartsról van szó. Ha meg már farkasok, akkor a 1D Wolves című dala nálam telitalálat volt, annyira királyságos a szövege, meg az egész költői kép, amire felépítették. A Polarize mindent tud, amit minden jó twenty one pilots dalnak tudnia kell, a Fifth Harmony albumának címadó dala meg mindent tartalmaz, amit én egy girlpower számtól elvárok, Az Olivia azért is csodálatos, mert Harry Styles tud dalt írni, meg mert THE BEATLES FEELINGS, oh god. A Reapers meg valamiért megragadt a Muse albumról, pedig azért nem hallgattam agyon a Dronest. Majd jövőre.

Nagyon sokat szenvedtem a legjobb dalok összeszedésénél, mert túl sok jelölt volt a listára, és az istennek sem tudtam eldönteni, melyiket szerettem jobban a másiknál, ezért a saját magam gyötrésére meg a ti kínzásotokra kettészedtem a listát, így most csak azok a dalok jönnek, amik ebben az évben kislemezek voltak/videóklip készült hozzájuk, szóval tudjátok, nem ilyen elrejtett dalocskák random albumokon. És ha azt hiszitek, így sokkal egyszerűbb volt döntenem, azért maradjunk annyiban, hogy nincs igazatok. A nem kislemezes lista meg a napokban érkezik. Az előző évek listáit pedig itt elérhetitek: 2014 2013 2012 2012B 2011

50. Simple Plan - Boom
49. Drake - Hotline Bling
48. Muse - Dead Inside
47. Florence And The Machine - Ship To Wreck
46. Fleur East - Sax
45. The Weeknd - Can't Feel My Face
44. Brandon Flowers - Still Want You
43. Olly Murs - Kiss Me
42. Demi Lovato - Confident
41. Selena Gomez - Same Old Love

Alapvetően ide szoktak kerülni azok a dalok, amik a listaírás végén jutnak eszembe, hogy "úúúrég még ezt sem raktam bele", és akkor egyes elemeket ki kell törölnöm, hogy ezeknek jusson hely. A Simple Plan nyári koncertjére ugyan nem jutottam el, de ez a Boom tökéletes hangulatot teremtett nekem itthon is. A Hotline Blinget pedig egyszerűen nem tudtam kihagyni, márcsak Drake cuki táncmozdulatai miatt sem. A Dead Inside nem a kedvenc Muse singlem, az biztos, de a listára kerüléshez ez is elég volt. Florence szigetes koncertjén sem voltam a változatosság kedvéért, és annyira nem is tartom magam nagy rajongónak, sőt, az új albumot nem is hallottam még, de a ship to wreck meggyőzött azért. Fleur Eastnek NEM szurkoltam az X-Factor alatt tavaly, de a debütáló dala meglepően dallamos lett. A The Weeknd slágerét sem szerettem volna elhagyni, mert partiképessé tette a nyaram meg hát nem érzem az arcom. Brandon Flowersről már regéltem eleget, cuki a dal, na. Olly Murs szerintem jó volt műsorvezetőnek, de erről a daláról sem szerettem volna megfeledkezni, a Confident és a Same Old Love pedig Demi és Selena remek választásai, mindkettőt imádom.

40. Who Is Fancy - Boys Like You
39. Rudimental - Lay It All On Me
38. X Ambassadors - Renegades
37. Years & Years - King
36. Major Lazer - Lean On
35. Walk The Moon - Shut Up And Dance
34. Nico & Vinz - That's How You Know
33. 5 Seconds Of Summer - She's Kinda Hot
32. Bebe Rexha - I'm Gonna Show You Crazy
31. Elle King - Ex's and Oh's
30. Loic Nottet - Rhythm Inside

Ariana Grande és Meghan Trainor sem került volna fel a listára Who Is Fancy nélkül, de ez a boys like you elképesztő fülbemászó dal és élőben olyan cukin adják elő. A Rudimental is csak Ed Sheerannek köszönheti a helyét a listán, itt emlékeznék meg arra, Ednek milyen elege volt a konfettiből az X-Factoros fellépésén. A Renegades elméletileg egyáltalán nem vág az ízlésembe, gyakorlatilag meg imádom. A Kinggel kezdődött közelebbi kapcsolatom Olly Alexanderékkel, úgyhogy sokat köszönhetek ennek a dalnak. A Lean Ont akkor kezdtem el hallgatni, amikor még nem volt menő (poor me) és döbbenve nézem, hogy már majdnem 1 milliárd megtekintésnél jár. A Shut Up And Dace-ről viszont lemaradtam és későn találtam rá, azért is szerepel az idei listán. A Tha's How You Know szerintem olyan perfekt nyári dal és NORVÉGOK. A She's Kinda Hot tökéletes promó volt a 5SOS új albumához, Bebe Rexha pedig nálam az év egyik nagy felfedezettje. Elle King dala annyira király, hogy túl menő hozzám, Loic Nottet pedig az egyetlen, akinek a dala befért a válogatásomba az idei Eurovízióból.

29. Little Mix - Black Magic
28. All Time Low - Something's Gotta Give
27. Ellie Goulding - On My Mind
26. Troye Sivan - Youth
25. Little Mix - Love Me Like You
24. Panic! At The Disco - Hallelujah
23. Kygo feat. Ella Henderson - Here For You
22. Aurora - Running With The Wolves
21. Hayley Kiyoko - Girls Like Girls

A Little Mix első két kislemeze az új albumról jól belandolt a középmezőnybe, igazából mindkettőt imádtam, de a Love Me Like You teljesen levett a lábamról ezzel a doo-wop beütéssel, amire nem igazán számítottam a lányoktól. A Something's Gotta Give amúgy is az egyik kedvencem volt a Future Hearts albumról, az On My Mind pedig szerintem Ellie egyik legjobb eddigi dala és mmm tudom, hogy elméletileg nem Edről szól, de azért gyanús. A Youth az új kislemez Troye albumáról és ez mindenképp A+ döntés, mert imádom a dalt. A P!ATD új albumát nagyon-nagyon várom, a Hallelujah pedig igazi megváltásként jött tőlük. Kygoról (NEM KÁJGÓ, oké???) csak annyit, hogy NORVÉG (tehát NEM KÁJGÓ), Ella Henderson meg az egyik kedvenc ex faktorosom, szóval ez egy tökéletes kombináció volt. Aurora pedig szintén NORVÉG, most van befutóban, a running with the wolves pedig a skandináv könnyűzene magasiskolája. Hayley Kiyoko-val random sodort össze a sors youtube-on, de nem bántam meg, ez a girls like girls pl. rengeteget forgott nálam. Ó és igen, direkt szórakoztam a számokkal, nem véletlenül volt ebben a szakaszban 9, az előzőben 11 dal.

Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték el a BBC Sound Of 2015 díjat. Ez sokáig nekem sem mondott semmit, de olyan elődök után jutott el hozzájuk az elismerés, mint Sam Smith, Ellie Goulding, Jessie J, Mika vagy Adele, akik azért azóta rendre álomszerű karriert tudhatnak maguk mögött. A rádiók által még itthon is felkapott King után így elég magas elvárásoknak kellett megfelelniük a srácoknak, Mike-nak, Emre-nek és Olly-nak, mikor kiadták debütáló albumukat, a Communiont, ami a héten került a boltokba és így hozzám is.

Ha a média és a kritikusok magas szintet vártak a fiúktól, akkor az én elvárásaim már felhőkarcolóknak voltak tekinthetőek. Nem is feltétlenül a King miatt, bár ez az első kislemez az év egyik, ha nem legjobb popdala és a szöveggel és a videóval együtt valami olyan egységet és konstrukciót alkot, amit abszolút nem várnék el egy épphogy megalakult friss bandától. Ami viszont még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám, az a többi, az elmúlt egy évben megjelenő dal volt, hiszen mind a Take Shelter, a Desire, a Shine és a Real is már jóval a lemez megjelenése előtt bezárta magát a szívembe. Nagyon nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az anyag végighallgatásába, hiszen kíváncsi voltam, tudnak-e még meglepetéseket okozni Ollyék, vagy egyáltalán képesek-e azt a magas színvonalat hozni, amihez hozzászoktattak.

Könyörgöm, hadd mondjam ki a lehető legegyszerűbben: IMÁDOM EZT AZ ALBUMOT. Minden hibája, minden apró tökéletlensége ellenére vált a kedvencemmé már az első hallgatás után, mindezt úgy, hogy én hosszú-hosszú évekig arra szavaztam, hogy rendes, domináns gitárjáték nélkül márpedig nem létezik jó zene és az "elekronikus zene" (is this even a thing?) csak rossz lehet. Azóta persze már számtalanszor mea culpáztam, rá kellett jönnöm, hogy az élet nem ilyen egyszerű, és ebben azért a Communionnak is szerepe volt.

A Foundation számomra inkább egy introként és bevezetőként üzemel, mint teljes értékű dalként, annak viszont tökéletes: letisztult, és nagyjából megmutatja, mire várhatunk az elkövetkező bő egy órában. A Real szerintem azért is  válhat az egyik legnagyobb kedvenccé a későbbiekben, mert nagyon egyszerűen tud a dalszöveggel mindenki összhangba kerülni, aki próbált már másnak megfelelni, esetleg olyan emberbe szeretett bele, aki ezt nem viszonozta. Ez a sok bizonytalanság és önbizalomhiány egyébként az egész albumon végigvonul, szinte mindegyik dalban érezhető a sebezhetőség, amit Olly hangja szerintem remekül hoz vissza, abszolút tükrözi azt a törékenységet, amit a dalszövegek hordoznak. A Shine zenei alapja számomra telitalálat lett, a refrén pedig talán a legfülbemászóbb az egész albumról. Nem csoda, hogy ez a dal hozta a King után a legnagyobb sikert az együttesnek, a UK Top 40 második helyéig sikerült felkúsznia és kellemes nyári sláger lehet belőle. A Take Shelter olyan szempontból lóg ki a lemezről, hogy a dallamvilága erőteljesen az R'n'B-re támaszkodik, és így egy kicsit kaotikus, de mégis fülbemászó hangzásvilágot képvisel. Épp ezért lett ez a legtáncolhatóbb szám az összes közül, nagyon jó kiegészítője a Communionnak. A Worship követi a kicsit gyorsabb tempót, amit az előző két dal hozott, stílusban viszont leginkább a Kinghez hasonlít, és az egyik legkönnyebben fogyasztható popdal lett az összes közül. A szöveg teljesen beleillik abba a képbe, amit Ollyék eddig a Reallel és a Take Shelterrel kialakítottak. Ezek után viszonylag éles váltás az Eyes Shut, ami egy gyönyörű, zongorára írt balladaként indul, és Olly hangja teszi különlegessé. A "Nothing's gonna hurt me with my eyes shut, I can see through them" sortól meg megbolondulok, annyira tetszik. Ha további fülbemászó, de minőségi popdalokra vágynánk, akkor nem kell messzire menni, mindent megkapunk a Tiestól. Ezt követi a még mindig az album húzódalának számító King, majd a Desire, ami ugyan dallamában követi a popdalok szabályszerűségeit, a szövege viszont legalább annyira átélhető és érthető, mint a Realé. A Gold és a Without szintén szépen beleillik ebbe a mintába, mindkét dal szerethető, bár nem kimagaslóan különlegesek a többi dal között. Ehhez képest engem a Border egészen felpezsdít, talán ez a másik "táncolható" szám a Take Shelter mellett, ráadásul olyan, mintha egyszerre két refrént kapnánk. Az album egy balladával, a Memoval zárul, ami valahogy egy kerek egésszé teszi a Communion történetét. Mind szövegvilágában, mind zeneileg összefoglalja és lezárja az albumot, megmutatja az erősségeit és kiteszi azt a három pontot is a végére, ami egy szép folytatás reményét jelentheti.

A Years & Years nagyon szépen találta meg azt a csapásvonalat az indie és a mainstream pop között, ami mindkét oldal hallgatói számára fogyaszthatóvá teszi őket, és ezt szerintem gyönyörűen képviselik a debütáló albumon is. Az igényes popzene, bár ma már kevésbé hiánycikk, mint pár éve volt, még mindig közönségre talál és ezért reménykedek abban is, hogy a Years & Years-t is később úgy emlegethetjük, mint Adele, Sam Smith vagy Ellie Goulding nevét. Addig pedig, ha másnál nem is, nálam eddig az év egyik legerősebb debüt lemezét sikerült produkálniuk.

Pár éve már elkezdődött a listakészítési mániám, de mostanában már annyira ritkán találok más írnivalót, hogy a közeljövőben töménytelen mennyiségű olyan listára számíthattok, ahol megpróbálom egy-egy kedvenc előadóm számomra legfontosabb 10 dalát összeszedni.

Az Imagine Dragons a többséghez hasonlóan én is a radioactive-en keresztül ismertem meg, de nagyon sokáig nem vett rá a lélek, hogy meghallgassam debütáló albumukat,a Night Visions-t. Erre aztán csak 2014-ben került sor, amikor már a csapból is az On Top of The World folyt nestea helyett és a glee miatt megszerettem az It's Time-ot.  Onnan persze nem volt megállás, rongyosra hallgattam az első albumot és tavaly nyáron abban a szerencsében is részem lehetett, hogy előkelő helyről tombolhattam végig az ID Szigetes fellépését, sőt, felébresztve a bennem rejtőző tinilányt, még az énekes, Dan Reynolds kezét is sikerült megfognom, úgyhogy kimaxoltam az Imagine Dragons koncertélményt. Idén pedig végre megjelent a második album is, és bár eleinte fenntartásokkal kezeltem a Smoke+Mirrors dalait, mára rájöttem, hogy méltó utódja az első lemeznek, és legalább annyi kedvencem akad róla, mint elődjéről. Így természetesen nehéz volt csak 10 dalt kiválasztanom és közöttük a sorrendet megállapítanom, de tessék lássék módon olvashattok most a perpillanat kedvenc ID dalomról.

10. Hopeless Opus
A legelső dolog, ami megfogott ebben a dalban, természetesen a címe volt. Aztán első meghallgatásra még nagyon furcsának tartottam, főleg, hogy olyan volt, mintha az elején azt énekelgetnék, hogy scheiße, scheiße... Többszöri lejátszás után viszont beleszerettem a refrénbe és bár nem ezt tartom az új album legerősebb pontjának, megszoktam már annyira, hogy becsússzon a tizedik helyre.

9. I Bet My Life
Tudom, hogy sokaknak volt nagy csalódás az I Bet My Life, és a környezetem nagy része az egyik leggagyibb ID dalnak tartja a Smoke+Mirrors-t promózó kislemezt, de engem teljesen megfogott a világa, és még ha a refrén idegesít is egy kicsit, a verzékkel abszolút tudok azonosulni, ráadásként még a videót is szeretem, így aztán megérdemelte a helyet a listán. És valamiért a dallamnak napfény színe van.

8. Demons
A Demons volt az utolsó dal a Szigeten, így egy kicsit keserédes az emlék, hiszen akarta a fene, hogy abbamaradjon a koncert. Viszont minden kétséget kizáróan tökéletes választás zárásnak, hogy szép szavakkal éljek, ez a dal egyszerűen EPIKUS. Szerintem az ID egyik legnagyobb erőssége, hogy a Radioactive nagy sikere után is volt még mit előhúzni a tarsolyból, és a Demons nagy szerepet játszik abban, hogy így meg tudtak maradni.

7. Bleeding Out
Sok dal azért szerepel a listán, mert hallottam élőben, a Bleeding Outnak viszon direkt azért szorítottam helyet, mert nagy szívfájdalmamra nem játszották el Budapesten. Ha jól végignézem, ez az egyetlen lassabb hangvételű szám a listán, ami azért nem okoz meglepetést, mert Danéket mindig is inkább a vidám nyárias dallamaiért hallgattam. Hogy akkor a Bleeding Out miért került ilyen közel a szívemhez? Mert zseniális.

6. Fallen
Szövegileg talán nem a leglenyűgözőbb ID dal, és a Night Visions-ön is csak iTunes Bonus Ttrackként szerepelt, koncertet viszont remekül lehet vele indítani, és élőben tényleg nagyon nagy buli erre a számra ugrálni. Aztán persze talán azért is pakoltam ilyen előkelő helyre, mert így tiltakozom az ellen, hogy spotify-on nincs fenn a Fallen.

5. It's Time
Persze, szerettem én a Radioactive-et, de igazán csak az It's Time győzött meg arról, hogy az Imagine Dragonsnak van keresnivalója a telefonomon és a lejátszási listáimon. Nagyon szeretem a szövegét és szeretném azt is, hogy egyszer aktuális is legyen ez az érzés az életemben, aztán imádom a jellegzetes nyár hangulatát, a Glee-s feldolgozást, a dobokat, egyedül a klippel kapcsolatban vannak apró kifogásaim.

4. I'm So Sorry
És... elérkeztünk a kedvenc részemhez. Akkor győződtem meg arról, hogy a Smoke+Mirrors brutálisan jó album lett, amikon először meghallottam az I'm So Sorry-t. Valahogy teljesen eltért az eddigi számok hangulatától, de abszolút tökéletes irányban, tetszik ez a kicsit keményebb hangszerelés és a hangsúlyosabb basszus, és szerintem a zenekar legjobban eltalált refrénéről beszélhetünk.

3. Friction
Másik nagy kedvencem a Friction lett, lényegében teljesen hasonló okok miatt, mint az I'm So Sorry, de ennek a dalnak a hangzásvilága talán még különlegesebb és még eltérőbb, mint az előzőé. Nagyon-nagyon érdekel, hogy hangozna ez az egész téma élőben, így aztán természetesen nem utasítanék el egy újabb koncertet valahol a közelben, a mindenféle szervezőgárdák igazán összeszedhetnék magukat.

2. Tiptoe
Furcsa módon a Tiptoe sokáig abszolút nem tartozott a kedvenceim közé, aztán egyszer csak valamiért újra rátaláltam és onnantól kezdve egyértelmű volt a szerelem. Azért nem merném kijelenteni, hogy ez a legjobb dal a debütáló albumról, hozzám valamiért viszont mégis ez áll a legközelebb, persze emögött személyes okok is rejlenek. Mindenesetre fogyasztásra tudom ajánlani.

1. Shots
Szóval történt egyszer, hogy az Imagine Dragons névre hallgató zenekar írt egy dalt az életemről, és Shotsnak nevezte el, majd felpakolta a Smoke+Mirrorsra, hogy hozzám is eljusson és így egy életre beleírják magukat a szívembe. Hát sikerült nekik. Ennek a számnak minden sora aranyat ér (pun intended) és egyszerűen annyira megfogta ennek a "mindent elrontok" életérzésnek a lényegét, hogy még mindig fáj.

James Bayről dióhéjban annyit érdemes tudni, hogy brit, Hitchinben nőtt fel, és nagyjából mindenki a Hold back the river miatt ismeri. Néha Tom Odell vagy Hozier "előzenekaraként" lépett fel, és pár EP után idén jelent meg az első albuma, a Chaos and The Calm, ami a szigetországban rögtön első helyen debütált, de még a magyar MAHASZ listára is feljutott valahogy (ha ez bárhol is releváns lenne. Bár igazából egyáltalán nem az). Jaj meg persze kapott már BRIT awardot. Egyébként meg szerintem egy végtelenül szimpatikus fiatalember, van benne valami imádnivalóan európai, ahogy kiáll a gitárjával, engem egyszerre emlékeztet Ed Sheeranre, Tom Odellre, Hozier-re meg olyan eurovíziós előadókra, mint Paradise Oskar vagy Tom Dice.

Nem szeretnék abba belebonyolódni, hogy stílusilag milyen a Chaos and The Calm, mivel nagyon gyorsan kiderülne, mennyire nem értek a zenének ezen részéhez. A wikipédia, egyetlen megbízható forrásunk viszont az indie popot és az alternatív rockot említi a soul mellett, ami így laikusként teljesen elképzelhetőnek tűnik, úgyhogy maradjunk ennél. A kritikák egyébként nagyon csúnyán elbánták az egész lemezzel, ezért is próbálok egy kicsit a védelmébe kelni, mert attól, hogy a negyvenes szakállas szörnyedményeknek nem tetszett, még nem feltétlenül kell egy borzalmas anyagra gondolnunk.  Az albumon 12 dalt találhatunk, amiket most jó szokásomhoz képest megpróbálok egy kicsit szétszedni.

Craving
"Sheer and wild abandon that's all I need, and someone I can trust, 'coz I'm craving, craving, craving something I can feel"Sokszor félő azoknál az előadóknál, akik egy lassabb dallal válnak igazán ismertté, hogy a lemezük is tele lesz tömködve balladákkal és végtelen unalomba fullad. Ehhez képest James már az első dalával kilép ebből a skatulyából, hiszen a Craving tempósabb mindkét megjelent kislemeznél, ráadásul a dalszövegében nem egyszer ismerek saját magamra, a refrén szerintem tökéletesen ír le egy olyan érzést, ami mostanában mindenhol utolér.

Hold Back The River
"Once upon a different life, we rode our bikes into the sky, but now we call against the tide, those distant days are flashing by"
Bár nem ez volt az első kislemez, mégis a Hold Back The River hozta meg James számára a "sikert és csillogást" (valamilyen mértékben), és természetesen én is ezen a dalon keresztül ismertem meg. Nagyon ritka, hogy valaki egy ennyire visszafogott dallal ennyire betörjön a köztudatba, és ezért is tartom egy kis csodának ezt a fickót. A Hold Back The River egyébként szerintem tipikusan utazós dal, és ha valamikor majd egyszer filmet rendezek, biztos, hogy a soundtracken ennek is helyet hagyok.

Let It Go
"I used to recognize myself, It's funny how reflections change, When we're becoming something else, I think it's time to walk away"
A Let It Go nem lett kifejezett kedvencem, pedig egyébiránt egy nagyon szépen működő szerelmes-szakítós dal, szép ellentétpárokkal és szerintem szövegileg nagyon jó dinamikával, viszont nekem egy kicsit túl lassú és álmosító, így kifejezetten elalvás előtti fogyasztásra javasolnám. Érdekes módon a dallamban messze a refrén lenne a legerősebb, viszont szövegügyileg pont ott érzem gyengébbnek a dalt.

If You Ever Want To Be In Love
"Talking for hours bout a different lifeSurrounding us in memories"

“Underneath this veneer of slightly crazy and mildly socially retarded, I'm a complete disaster"

SPOILERVESZÉLY!!!

1. Lidewij, play Bomfalleralla immediately !
2. Augustus V, mint Venedetta plakátja az ágya felett.
3. Hazel Pink Floyd pólója.
4. Ed Sheeran dala a stáblista alatt.
5. Hogy már a trailertől is elsírtam magam.
6. Some infinities are bigger than other infinities.
7. AMSZTERDAM
8. John Green backstage fotói a színészekkel
9. Ansel és Nat alternatív posztere (EZ)
10. Shailene hangja
11. It's a metaphor.
12. Hazel sötétkék körömlakkja
13. A hinta.
14. Az  An Imperial Affliction borítója
15. Ahogy Augustus megfordítja Isaac szájában a cigit a tojásdobálós jelenet előtt. 
16. A tojásdobálós jelenet.
17. A One Republic What You Wanted-e a trailerben.
18. Augustus reakciója a repülőben.
19. ANSEL TUD JÁTSZANI.
20. ÉS SHAILENE IS. NAGYON.
21. Ahogy megjelenítették az sms-eket a filmben.
22. BOOM CLAP THE SOUND OF MY HEART
23. A könyv filmposzteres kiadása
24. Nat Wolff volt a tökéletes Isaac (még ha a könyvben szőke is Isaac. emelett elsiklok)
25. Ahogy Hazel apukája erősebb karakter volt a filmben, mint a könyvben
26. Hazel könyvespolca, és a minta a falán.
27. A karácsonyfaégőkkel kivilágított fák az étteremben.
28. Literally the heart of Jesus
29. A lépcsők az Anne Frank múzeumban
30. Ahogy Isaac széttöri a kupákat vagy miket. 
31. Augustus kb. úgy vezet, mint én vezetnék, ha be mernék ülni a volán mögé.
32. Cancer perks.
33. I can't believe i have a crush on a girl with such cliché wishes
34. A rengeteg nevetés
35. És a könnyek is.
36. I love it when you talk medical to me.
37. A BENZINKÚT. ÖSSZETÖRTE A SZÍVEM.
38. Isaac búcsúbeszéde.
39. When the scientists of the future show up at my house with robot eyes and they tell me to try them on, I will tell the scientists to screw off, because I do not want to see a world without him.
40. HOGY FELIRATOSAN ADTÁK A FILMET KÖSZÖNÖM MINDENKINEK.
41. Ahogy Augustus nekimegy az ajtónak, amikor először találkoznak.
42. Hogy a kritikusok többségének tetszett a film.
43. Willem Dafoe pont olyan Peter Van Houten volt, mint amilyennek elképzeltem.
44. A pincér az étteremben. IMÁDTAM. 
45. Hazel Magritte pólója. 
46. A kis Hazel, és ahogy bemutatták a történetét.
47. Ahogy a doktornő egy icipicit sassy volt. 
48. Ahogy a filmben megcsinálták a csontváz-szobrot.
49. És ahogy tényleg kisgyerekek játszottak rajta. 
50. Hogy Hazel az AIA-ben préselte le a narancssárga tulipánjait.
51. That's the thing about pain. It demands to be felt.
52. Augustus kacsintása szintén az Oranjee-ben.
53. Az, hogy nem a világ legmenőbb cuccaiban, hanem sokszor tényleg melegítőnaciban voltak. 
54. Hogy Shailene tényleg csak nagyon minimális sminket kapott. 
55. I’m a good person but a shitty writer. You’re a shitty person but a good writer.
56. You gave me a forever within the numbered days and i can't tell you how thankful i am for our little infinity.
57. Hamartia.
58. A support group felépítése.
59. És Patrick éneke. Mindent vitt.
60. I'm a grenade.
61. I'm on a rollercoaster that only goes up, my friend.
62. Hogy Magyarországon előbb adták a filmet, mint Amerikában (HA. HA. HA)
63. You put the killing thing right between your teeth, but you don't give it the power to do its killing.
64. Monica kocsija. 
65. És ahogy Isaac letapizta like wtf.
66. A halmazok.
67. Ahogy Augustus meghajolt a csók után (you goofy bastard, you)
68. Jake Bugg és Tom Odell dalai.
69. A "szexjelenet" vagy hogy is hívjam. Annyira természetesen édes lett.
70. Hazel oxigéntankja vagy nem tudom mi. Teljesen olyan, mint amilyennek elképzeltem.
71. Amikor Hazel mindig magánál tartja a telefonját, hátha Gus ír neki. 
72. Gus apukája Just Hazelnek hívja Hazelt.
73. A párhuzam aközött, amikor Gus és amikor Hazel várakozik a kórházban.
74. Hogy kb. a film negyedét láttam már csak a különböző előzetesekből.
75. A jelenet, amikor Hazel és az anyukája arról beszélgetnek, hogy nincs pénz elmenni Amszterdamba.
76. Sorry. My bad.
77. A Lancaster család vacsorái. 
78. How are your eyes Isaac? They're good. They're not in my head is the only problem
79. Between the three of us we have 5 legs, 4 eyes, and 2.5 working pairs of lungs, but we also have two dozen eggs.
80. All your efforts to keep me from you are gonna fail. 
81. Gus piros pulcsija.
82. It would be a privilege to have my heart broken by you.
83. Ahogy elkezdődik, és ahogy vége lesz a filmnek. 
84. You don't take pot. That's the kind of thing I would know with a fake I.D.
85. Az, amilyen természetességel ebben a jelenetben Hazel a konyhapulton ül.
86. We're just friends. Well, she is, I'm not. 
87. Gus arca, amikor a repülőn Hazel odanyom egy puszit az arcára. 
88. A Grouplove dal. 
89. De lényegében az egész soundtrack, ha eddig nem jöttetek volna rá.
90. Az, hogy a majdnem tökéletes könyv majdnem tökéletes filmmé tudott változni.
91. Amikor Gus és Isaac videójátékoztak. 
92. Stop flirting with me!
93. Amikor Gus elmondja Hazelnek, hát tudjátok.
94. You never worry if she is smarter than you: You know she is.
95. Amikor Hazel rájön, hogy a levelet Gus írja. 
96. Minden jelenet, amiben telefonon beszélgetnek egymással.
97. You don’t get to choose if you get hurt in this world, but you do have some say in who hurts you. I like my choices. I hope she likes hers.
98. Okay?
99. Okay.

Abban a mérhetetlen szerencsében volt részem tegnap este, hogy megnézhettem a Csillagainkban a hiba című filmet egy premier előtti vetítésen. Ha már így történt, úgy gondoltam, megpróbálom magamhoz képest összeszedetten leírni, mit gondolok az egyik kedvenc kortárs ifjúsági regényem filmes adaptációjáról.

Aki egy kicsit is jártas a ma felkapott amerikai regények világában, minden bizonnyal összefutott már John Green nevével, s legnépszerűbb regényéről, a Csillagainkban a hibáról (angolul: The Fault In Our Stars).Már többször próbáltam én is összefoglalni, miért is vált ekkora kedvencemmé a könyv, de elég nehéz volt szavakba önteni az érzéseket, amik a regény olvasása közben elragadtak. Ha esetleg mégsem futottatok még össze a könyvvel, a történetről röviden talán annyit, hogy két rákos fiatal, Hazel és Augustus fantasztikus gondolataiba és nehéz sorsába tekinthetünk bele olyan remekbeszabott írói teljesítménnyel, értékes gondolatokkal és fontos mondanivalóval, hogy azt többen megirigyelhetnék.

Nem csoda hát, hogy a világhírű regényre felfigyelt a filmipar is, és az íróval szorosan együttműködve el is készítették a könyv alapján a csütörtöktől a mozikba kerülő filmet. És ebben a mondatban van elrejtve a kulcsszó: a regény alapján. Nagyon kevés ennyire pontos adaptációval találkozni manapság, és biztos vagyok benne, hogy a könyv rajongói élvezettel vetették bele magukat azokba az apró csodákba, amiket a filmbe rejtettek az alkotók. Fontos, s szinte klasszikusá vált mondatok és párbeszédek kerültek szó szerint a mozivászonra, és aprólékosan ügyeltek rengeteg részletre. Talán pont ez válhat a későbbiekben a film egyik legnagyobb előnyévé: sikerült megragadnia és a korlátaihoz képest pontosan visszaadnia azokat a momentumokat, amiért a könyv is ennyi fiatalnak kedvencévé vált.

Egy valamit tehát kijelenthetünk: a könyv olvasói szerintem kellemesen fognak csalódni a filmben, és meg fogják találni a szépségeit. Hogy a színészek munkáját is dicsérjem, a karaktereket meglepően pontosan és szerethetően sikerült ábrázolniuk. Ansel Elgort például brutálisan jól hozta Augustust, és hiába képzeltem el a karaktert a fejemben egy kicsit másképp, a gesztusaival, a grimaszaival és az egész mozgáskultúrájával és beszédével sikerült olyan élesen felidéznie bennem Gust, amire egyáltalán nem számítottam a film megnézése előtt. Abszolút tündöklött ebben a filmben, számomra még Shailene Woodley-nál is igazibbnak tűnt. Aki egyébként a megszokottnál kicsit erősebben tudta hozni a regény főhősnőjét, Hazelt, nekem legalábbis sokkal jobban tetszett itt, mint a Beavatottban. Vele kapcsolatban viszont még mindig azt tudom a legnagyobb előnyként felhozni, hogy egy szerep kedvéért bármikor képes ténylegesen átlagos lánnyá válni gyönyörű díva helyett. Külön kedvencemmé vált még Nat Wolff, s az általa hozott Isaac karakter, nagyon jól sikerült megoldania minden fontos mondatát, és kerek egésszé vált az ő történetszála is. De istenigazából a felnőtt mellékszereplőkre sem lehet panaszom. A szülők nagyon jól egyensúlyoztak azon a vékony cérnán, amit egy ilyen helyzet jelenthet számukra, Willem Defoe pedig - ahogy tőle várható - nagyon erősen hozta az élettől megundorodott író összes jellemvonását. A parádés színészi játékok mellett elemi erővel ütött a film zenéje, a vidámabb részek tempós popdalait nagyon jól egyensúlyozták a fiatal tehetségek balladái egy-egy szívszorító jelenetnél.



A zene, a színészek, és a flottul kiválogatott jelenetsorok alapozhatták meg a film egészét átölelő keserédes hangulatot. Nagyon vékony jégen táncoltunk nézőként a kitörő nevetések és a kicsorduló könnycseppek között, és a film végére mindkettőből akadt bőven. Pont ebben rejlett a film varázsa tehát: ugyanúgy magával rántott engem, lelkes rajongót, mint anno a könyv. Ugyanúgy belefeledkezhettem Hazel és Gus történetébe, ugyanúgy egy kicsit a magaménak érezhettem a kedvenc gondolataimat. A film végig pörgött, nem lehetett megunni, és bár néhány kihagyott jelenetért vérzett a szívem, be kellett látnom, hogy amennyire ez lehetséges volt, a legjobb és legfontosabb momentumok kerültek a két órás filmbe, és ezért megérte az a kevés áldozat.

A Csillagainkban a hiba tehát egy nagyon erős adaptációja egy méltán népszerű könyvnek, egy valamiről azonban nem sikerült meggyőződnöm a két óra alatt, és csak nagyon remélni tudom, hogy a könyvet nem olvasó kritikusok nem lesznek kőszívűek. Abban ugyanis nem vagyok biztos, hogy a történet annak isn ugyanennyire élvezhetővé vált, aki nem olvasta John Green könyvét. A jelenetek számukra akár túl gyorsan is pöröghettek, nagyon hirtelennek tűnhettek a hangulatváltások. Röviden: tényleg csak remélem, hogy az átlagos mozinézőknek is legalább olyan élményt nyújthat majd a film, mint nekünk, rajongóknak nyújtott.

Így aztán nagyon lelkesen tudom ajánlani a filmet mindenkinek, akinek tetszett a könyv. Tudom, hogy sokan fenntartásokkal vannak a filmes adaptációkkal kapcsolatban, de a Csillagainkban a hiba iskolapélda is lehetne ilyen tekintetben. Azoknak pedig, akik most találkoztak először a történettel és szívesen megnéznék a moziba, szintén csak bátorító szavakat tudnék üzenni és ezennel meg is kérném őket, hogy miután kijöttek a moziból, írják meg, hogy őket is megragadta-e őket a történet. A Csillagainkban a hiba június 5-től, csütörtöktől a mozikban!

Nem terveztem, hogy ilyen gyorsan kivégzem majd a második évadot is, de hétfő este már az utolsó részek kerítettek hatalmukba. Most már, a múlt héttel ellentétben hatalmas elvárásaim voltak, hiszen többen is mondtátok, hogy a második évad még az elsőre is rátett egy lapáttal. Egy részben egyet is tudtam érteni ezzel, ugyanis a színészek most talán még mesteribb munkát végeztek, mint elsőre. Az árnyalt karakterábrázolások néha olyan mélységekig mentek, amik abszolút nem megszokottak egy amerikai sorozattól, és az a libikóka, az a kötél, amin a szereplők többsége táncolt, nagyon szépen kihozta a kellő fájdalmat, bosszút, könyörtelenséget és gonoszságot a színészekből. Zachary Quinto és Jessica Lange szerintem ha kell, a csillagokat is lejátszották volna az égről, és nálam ebben a második évadban messze ők tündököltek a legfényesebben. Nagyon tetszett még a történetvezetés is, kicsit talán még jót is tett, hogy nem volt úgy teletömködve visszatekintésekkel ez az évad, mint az első. Látszott, hogy ez a 13 részes történet is szépen végig lett gondolva, nem jókedvükben írogatták a forgatókönyvet, és imádtam, ahogy az utolsó pár epizódra minden részlet a helyére került.


Ha már a történet, ezt is egy kicsit összetettebbnek éreztem az előzőnél. Nagyon tetszett, ahogy az egész évadot felfűzték a bűn, büntetés és bűnhődés örök hármasára, és ahogy kiemelt figyelmet kapott a különböző bűnök lelki háttere és okai. Ez tette ezt az évadot lényegesen hihetőbbé, mint az előzőt, még akkor is, ha útközben a gonoszról és űrlényekről beszélgettünk. A helyszínválasztást szintén dicsérnem kell. Hol máshol lehetne helyszínt adni egy amerikai horror történetnek, mint egy elmegyógyintézetben, amit ráadásul az egyház tart fenn? Furcsa módon egyáltalán nem zavart, ahogy a vallás belekeveredett a sztoriba, az pedig külön tetszett, ahogy egy kicsit a történelem is szerepet kapott.

De azért nem voltam maradéktalanul elégedett, engedjétek meg, hogy egy kicsi kritikát is megfogalmazzak. Nekem ez az évad valamiért sokkal kevésbé volt hátborzongató. Bár elméletben ugyanúgy megkaptam mindent, sőt, a vérből és a szörnyűségektől sokkal nagyobb dózist szántak nekem, valamiért sokkal nyugodtabban ültem végig minden jelenetet. Kezdem azt érezni, hogy ez egy ilyen egyéni probléma. Ha így visszagondolok, én magam sem értem, miért nem akasztott ki egyetlen Bloody Face jelenet sem, miért nem érte el az ingerküszöbömet, amit Jude-dal csináltak... Imádtam a sorozatot, de valami mégis hiányzott. Illetve, kicsit nálam az abszurd, nem tudom hova tenni jelenetek is ebben az évadban feltűnőbbé váltak. De ennek ellenére még mindig messze az egyik legjobb sorozatnak tartom az American Horror Storyt és as Asylum nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek mindenhol.

De most! a tovább alatt, mint mindig, jön a pure madness, aka egy challenge a második évadról, és egy, amiben összehasonlíthatom az első két évadot. wuhuu.

Tulajdonképpen mindenféle elvárás és előzetes tudás nélkül vágtam bele a nyári szünetem kitörésével Ryan Murphy-ék horrorsorozatába. A szerzőpáros ugyan jó jelnek mutatkozott, de eddig elég messziről elkerültem a horrort, egyedül a Stephen King könyvek tudtak lekötni a maguk borzongató történeteivel. És mint kiderült, pont ez hiányzott nekem az eddig nagy nehezen leerőltetett horrorokból: a túl sok vér és ijesztően megvágott zene elvette annak a lehetőségét, hogy a tényleges lelki terror-horror kibontakozhasson.


Így aztán eleinte erősen tartottam attól, hogy az American Horror Story is beleesik ebbe a hibába. Mert legyen bár akármilyen újszerű egy történet, engem ez a mostanában népszerű halálraijesztegetősdealélekrenemható horror-áradat teljesen elkeserít. A sorozat első évadában viszont pontosan az ellenkezőjét kaptam ennek.

Minek kerülgetni a forró kását? Maga a történetet, amit az írók a 12 rész során elénk rajzolnak, nehezebben lehetett volna több klisével teletömködni. Tulajdonképpen minden megvan benne, ami egy klasszikus horrortörténetben: elátkozott ház, szellemek, gyilkosságok, ijesztő jelek mindenhol, és természetesen egy már széthullóban lévő család. Ténylegesen kliséhalmaznak hangzik ez elsőre, másodszorra és sokadszorra is, ennek ellenére a sorozat végig fenn tudta tartani az érdeklődésemet, és Stephen King regényei óta ez volt az első olyan történet, ami képes volt elnyerni az elismerésemet.

Hogy történhetett ez egy több száz méter mély klisétengerben? Könnyen és egyszerűen: A sorozat bámulatos karaktereket és lelki elemeket prezentált, és bár néha előtérbe kerültek a véres jelenetek, ennél végig sokkal fontosabb volt, ahogy a szereplők elvesztik az uralmat saját maguk felett, és a megőrülésüket elképesztő volt végigkövetni. Ehhez természetesen kellett a színészek brilliáns játéka, mind a főszereplők, mind a mellékszereplők fantasztikusat nyújtottak a kamera előtt. Kellett még az a sokszínűség, amivel a karaktereket felruházták. Imádtam, hogy az első, leáltalánosított képet, amit leszűrtem a szereplőkről, mindig egyre színesebbre és színesebbre varázsolták a negyvenperces epizódok.



Muszáj kiemelnem egy kicsit a párbeszédeket is, ugyanis szerintem a sorozat egyik legnagyobb különlegességéről beszélünk. Egyszerűen szinte minden szavát szívtam a történetnek, a kidolgozott dialógusok igazi felüdülésnek tűntek mondjuk a mostanában egyre borzalmasabbá váló Glee-s beszélgetéseknél. És természetesen a felszínesnek tűnő alaptörténetbe azért az idők során bekerültek olyan fordulatok és meglepetések, amiktől borzódzott a hátam.

Az American Horror Story első évada eszméletlen kellemes meglepetés volt számomra, és ezek után nagyon kiváncsi lettem arra, hogy a második évad mit tartogathat még. Nagyon bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki eddig valamilyen indok miatt nem kezdett még bele, szerintem nem fog csalódni.

A tovább után pedig a szokásos spoileres értékelés sokkal fannisabban

Akármennyire nem rajongtam régebben a filmekért, az Oscar-díj világa már akkor is lenyűgözött, és minden évben felkerült tetemes filmes bakancslistám élére az akkor aktuális pár Oscar esélyes darab. Amiket aztán jól elfelejtettem megnézni. Idén viszont két felettébb merész elhatározásra jutottam, ha már a tavalyi filmes önképzésem során 161 filmet sikerült megnéznem (Nem tudom, hogy jutott erre egyáltalán időm). Egyrészt kiírtam 2000-től kezdve egészen az idei évig a Legjobb Film vagy mi a halál kategória összes jelöltjét és nyertesét, és tervezek rajtuk végigmenni mint egy rossz éjjeli lepke. Másrészt pedig, és erre szeretnék a mai posztban végülis kilyukadni, megpróbálok minél több idén jelölt filmet még a díjátadó előtt megnézni, hogy ténylegesen eldönthessem, megérdemelten kapták-e a kis krumplik a díjakat, vagy csak ilyen felsztárolt burgonyák voltak. Egyelőre három filmen rágtam át magam, de abban sem vagyok biztos, hogy többre szükségem lenne ahhoz, hogy a főbb kategóriában meggondolatlanul dobálhassam agresszíven a díjakat mindenkire, akiknek ehhez a három műremekhez köze volt. Mert egyszerűen mindhárom film egy külön kis csodának számít jelenlegi életemben.

Még a hétvégén néztem meg az American Hustle-t, vagy Amerikai botrányt, kinek melyik cím ízlik. Felálltam a film végén és már gyűjtögettem is a díjakat, hogy először is jól tarkón vágjam vele Bradley Coopert. Na már most jelen úrfiú szerintem már tavaly Oscart érdemelt volna a Napos oldalért, amiben az én szememben még JLaw mellett is tündökölni tudott, de mivel ez nem történt meg, úgy éreztem, idén aztán tényleg lenne realitása. Aztán Batman bácsink a főszerepben igazából szintén szétjátszotta a fejét, és Amy Adams Golden Globe-ja is sokkal indokoltabbnak tűnik azok után, hogy megnéztem a filmet. A színészi játék zsenialitása viszont nálam teljesen elvitte az egyébként nagyon kis egyszerűre fűzött történetet, és egyetlen örömömet a fantasztikus arckifejezésekben, akcentusokban, finom játékokban és Jeremy Renner parókájában leltem. Mindenképp ajánlós a film, nekem tetszett az az egészen ízesen finom humorérzék, ami a rendezőt jellemezte, pont csak annyira fanyar, amennyire kell és felüdülés az elmúlt évek drámarengetege mellett. Ennek ellenére én a Legjobb Filmet nem adnám oda az Amerikai botránynak,  viszont Jennifer Lawrence díja azért gyanús lehet.

Aztán nem bírtam a bőrömben maradni, és hétfőn ledaráltam a Dallas Buyers Club-ot is. Valószínűnek tartom, hogy nem ez a film lesz a nagyközönség kedvence, sőt, tulajdonképpen abban is biztos vagyok, hogy a kritikusok sem feltétlenül szavaznának rá, de engem Matthew leírhatatlannevű McConaughey szabályosan megvásárolt. Kialakult bennem a csávókáról ez az "elröhögcsélek és romantikus vagyok minden hollywoodi romkomban" kép, és nem hittem volna, hogy ezt egyhamar sikerül lerombolnia. Na hát itt teljes volt a siker. A  Dallas Buyers Clubban egyrészt az is zseniális, ahogy a történetet feldolgozták, másrészt viszont itt is indokolatlanul erősre sikerült a színészi játék. Viszont muszáj megemlítenem, hogy a téma mellett sajnos engem a vágások is egy kicsit túlzottan a Rekviem egy álomért világára emlékeztettek. Ha már RFAD, akkor muszáj megemlíteni Jared Letot, akiben sajnos sokkal több a nőiesség, mint bennem, és igen, ez számomra szomorú. Szóval az a Leto féle elegancia, ahogy eljátszotta a szerepét szintén megérné az Oscar-díjat, így a férfi mellékszereplő kategóriában már most túljelentkezés van nálam.

Szerdán pedig egyetlen kisöcsémmel beültünk a 12 év rabszolgaságra, amitől én eleinte tartottam, mert sosem mozogtam az ennyire reális szenvedésdrámák mezsgyéjén, de ÚRISTEN AZ A FILM *Szirmai Gergely effektek* Elementáris, ez az egyetlen szó, amit használni szeretnék a filmmel kapcsolatban. Engem totálisan letaglózott amúgy és azóta is a hatása alatt vagyok. Amennyire az American Hustle, majd a Dallas Buyers Club után is biztos voltam abban, hogy az ottani férfiút illeti meg a legjobb mellékszereplő díja, annyira szeretném most elmondani, hogy Fassbender borzasztóan brutálisan lenyűgözően játszott és ha valaki, ő megérdemli az Oscart. Ahogy a főszereplő is, itt egyelőre nálam még neki áll a zászló, bár a Wall Street farkasát még nem láttam. A három közül pedig ha döntenem kellene, mindenképp a 12 Years a Slave a nagy esélyes nálam a Legjobb Film Oscarra. Mert eddig mindent vitt.

De még mindig  előttem áll pár film, sok minden változhat. Ti hogy álltok egyelőre a jelöltekkel? Kinek adnátok a díjakat?

Már két napja halogatom ennek a kis értékelésnek a megírását, és egyáltalán nem azért, mert nem lenne mit mondanom a könyvről. Éppen ellenkezőleg, tulajdonképpen rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem egyszerre, csak egyszerűen tényleg nem tudom, hogyan kezdhetném el úgy a könyv bemutatását, hogy az méltó legyen magához a regényhez.

A legtöbbször az 500 nap nyár című film narrátora jut eszembe, amikor megpróbálom megfogalmazni, miről is szólt Aristotle és Dante története. Ő mondta azt, hogy "This is a story of boy meets girl, but you should know upfront, this is not a love story" Ha ezt egy kicsit átalakítjuk, máris sokkal könnyebb elmagyaráznom, mit is olvastam. A legkönnyebben talán így összegezhetném egy mondatban: This is a story of boy meets boy, but you should know upfront, this is much more than a love story.

Mert tényleg az. Sáenz regényében két tinédzser fiú, Aristotle és Dante életét ismerhetjük meg. Bár a narrátor Aristotle, az első pluszpontot mindenképp azért kapta tőlem a regény, mert mindkét karakter eszméletlenül pontosan volt kidolgozva, és nagyon szépen végig lehetett követni a fejlődésüket, s ezzel természetesen azt is elérte az író, hogy nagyon gyorsan megszeressen mindkét fiút. Aristotle sebezhetősége, azm, ahogy bezárkózott a világ elől, s közben néha mégis úgy érezte, muszáj beszélnie, az a kétségbeesett vágy a világ megértésére végig saját magamra emlékeztetett. S amilyen egyszerűen tudtam azonosulni vele, ugyanolyan egyszerű volt Dante szemszögéből vizsgálni mindent, még ha ő úgymond nem is kapott narrátori pozíciót. Lenyűgözött, amilyen egyszerűen behozta Dantén keresztül Sáenz az élet nagy kérdéseit a legegyszerűbb beszélgetésekbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Imádtam azt az őszinte érdeklődést, amit Dante minden mondatában olvastam, a hatalmas érzékenységét, és azt, hogy annak ellenére, hogy Ari sokszor őt érezte az erősebbnek, Dantének is ugyanúgy megvoltak a gyengéi.

Szóval igen, kaptam két olyan főszereplőt, akikre már régóta szükségem volt, akik nagyon sok dolgot megtanítottak nekem a saját életemről, akikkel azonosulni tudtam és akiket nagyon hamar megszerettem. De ez nem lett volna elég. A két fiú barátságának leírására én mostanában nem találtam szebb példát. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy barátság kialakulásának leírása a legnehezebb írói feladatok közé tartozik (ezért is történik meg olyan sokszor, hogy az ifjúsági regények szereplői legtöbbször vagy már egy óvoda-óta-együtt-vagyunk-örökké legjobb barátot kapnak, vagy az újonnan kialakuló barátságaikat két-három mondatban elintézik) Ari és Dante kapcsolata viszont egyszerre fejlődött nagyon finoman és mégis rettentő dinamikusan, egyszer sem éreztem a megírt helyzetek irrealitását, egyszerűen minden egyes mozzanat a helyén volt. Az édes játékok mellett teljesen természetesen jelentek meg az intelektuális beszélgetések, és a minden tinédzsert foglalkoztató kérdések.

De Ari és Dante története nem csak a két fiúról szólt. Ami az egyik legkellemesebb meglepetés volt számomra a könyvvel kapcsolatban, az a szülők ábrázolása. Egy másik szűk keresztmetszet szokott lenni a hasonló stílusú könyveknél, hogy a szülők vagy szinte teljesen elhanyagoltak, vagy csak egy nagyon szélsőséges karaktert kapnak, akiktől végképp nem várhatjuk el, hogy bárhová fejlődjenek. Ennek azonban nyomára sem bukkantam a regény olvasása közben. Épp ellenkezőleg, egyszerűen faltam azokat az oldalakat, ahol Ari szüleit jobban megismertük, és az ő fejlődésük külön története- ami persze ezer szállal kapcsolódott a két fiúhoz - teljesen lenyűgözött, úgy éreztem, hogy Sáenz egy külön történetet is elrejtett magában a történetben. Pont ezért hiszek abban is, hogy Ari és Dante egyáltalán nem merül ki abban, hogy a 15-25 éves korosztály emészti magát rajta, ennél sokkal szebb sorsot érdemel.

Ha mindez még nem lett volna elég, Sáenz írói stílusa is hozzájárult ahhoz, hogy a könyvet ne lehessen kivenni a kezemből, és az éjszaka közepéig olvassam. Hála az égnek elmaradtak a Coelho-féle bemásolt bölcsességek, helyette kaptam rengeteg eredeti gondolatot, mindezt egy tizenéves fiú abszolút átélhető és hiteles tolmácsolásában, mindenfajta ciráda nélkül. Csodás ez a könyv, és ahogy már említettem, messze túlmutat egy egyszerű szerelmes történeten. Nem is merném annak nevezni, annyival több érték van ebben a párszáz oldalban.

Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire szeretném, hogy elolvasnátok ezt a könyvet. Egyszerűen annyira elvarázsol az a természetesség és az a könnyű sodrás, ahogy végigrepülsz a regényen, miközben igazán mély gondolatokat olvasol és fontos - de nem szájbarágós - leckéket kapsz életről, fiatalságról, szerelemről. Ari és Dante története mindenképpen felkerült a kedvenc könyveim listájára, és ha kedvet kaptatok az angol nyelvű olvasáshoz, ezt semmiképp ne hagyjátok ki. Csak remélni merem, hogy előbb-utóbb magyarul is megjelenik majd, hogy mindenki élvezhesse azt az élményt, amit Sáenz kínál nekünk.

Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Szerintem: 10/10. nem kérdés.
Kedvenc szereplő: Ari és Dante, imádom őket.
Kedvenc idézet(ek): 
"The problem with my life was that it was someone else's idea."
"I had a rule that it was better to be bored by yourself than to be bored with someone else. I pretty much lived by that rule. Maybe that's why I didn't have any friends"

Nagyon nem követem a könyves trendeket, ez tény. Az Alkonyatig még képben voltam, de utána teljesen elhanyagoltam a manapság divatos könyveket és igazából nem is igen érdekelt. Elvoltam a saját kis klasszikusaimmal, a kultuszkönyvekkel meg a barátok és ismerősök ajánlásaival. Néha persze a tumblr legalább annyira elkényeztetett, hogy egy-egy fontosabb könyvvel arcon dobott (lást perks vagy bármelyik John Green regény), de egyébként teljesen kiestem a könyves körből. Főleg ebből az egész molyos őrületből, mert isten látja lelkem, én próbáltam megbarátkozni az oldallal, de nem igazán sikerült egyelőre. Tény ami tény viszont, hogy az olvasás mintha ténylegesen nagyon divatos lenne mostanában, de arról inkább nem nyitnék vitát, milyen minőségű könyvek kerülnek a kortársaim kezébe.

Azt sem érdemes tagadnom, hogy engem is rengeteg ilyen általam "egyestés"- nek hívott regény megfogott már, és hogy igenis vannak nagyon igényes, értékes fiataloknak szóló kortárs könyvek (hello John Green again), de fogalmazzunk úgy, hogy viszonylag nehezen veszem rá magam, hogy 3-4000 forintokat elköltsek olyan regényekre, amikben nem bízom (A legutóbbi ilyen csapda például az Anna és a francia csók volt. Azt kicsit még mindig bánom. Mindegy) Viszont, nem akarok kimaradni minden jóból, és az elmúlt két hónapban szembejött velem rengeteg olyan könyv, amit el szeretnék olvasni, és felkeltette az érdeklődésemet. És, hogy legalább ne legyen lelkiismeretfurdalásom a pénzköltések miatt, eldöntöttem, hogy angolul fogok olvasni, ezzel is fenntartva annak a látszatát, hogy én tulajdonképpen tanulok (pedig obvi nem). Szóval összeválogattam 12 könyvet angol nyelven, amit jó lenne elolvasnom idén, és - breaking news - még valamilyen féle értékelést is fogok róluk írni.

1. Chris Colfer - Struck By Lightning
Tény: Imádom Chris Colfert. Mivel a filmet már láttam, tulajdonképpen sok újdonságot nem várok a könyvtől sem, de nagyon-nagyon érdekel, hogy mégis hogyan bánik a szavakkal Chris. És ha esetleg a könyv is olyan jó lenne, mint várom, akkor elbújok valami sarokba, mert egyszerűen nincs olyan, hogy valaki ennyire szemtelenül tehetséges legyen mindenben, amibe belekezd, hát komolyan. Szóval ha nem lenne olyan fantasztikus, az talán még megnyugtatóbb lenne.

2. Benjamin Alire Sáenz - Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Amikor úgy egy hete összeállítottam a listát, nem terveztem, hogy ez lesz az első a tizenkettes fogatból, amihez kedvet kapok, de végül így lett, és tegnap hirtelen felindulásból belegabalyodtam a könyvbe és hát nem fogok nagy titkokat elárulni, ez maradjon meg a véleményezős posztba, de... Így utólag nagyon örülök hogy belepaszíroztam a listámba.

3. David Levithan - Boy Meets Boy
Az, hogy ez a könyv is a listára került, viszont nem véletlen, Aristotle és Dante sztorija alapján találtam rá. Nem szeretném kerülgetni a forró kását, igen, mindkettő LGBT téma, és nem, engem tulajdonképpen egyáltalán nem zavar ez a közeg és ugyanolyan történetként tudom kezelni mint egy hetero kapcsolat leírását. Mmm.. azért érdekel, hogy Levithan mit hozott ki ebből a témából, mert a fülszöveg alapján érdekes történet lesz.

4. John Green, David Levithan - Will Grayson, Will Grayson
Ez a regény már jópár hónapja itt csücsül a könyvespolcomon, de eddig még nem igazán éreztem a késztetést, hogy nekiálljak. Na de ez  a 2014, majd most. Egyébként természetesen ezzel a regénnyel szemben kifejezetten magasak az elvárásaim a többihez képest, mert 1. John Green 2. John Green 3. Említettem már John Green nevét? A Boy Meets Boy után pedig valószínűleg már Levithan-nel kapcsolatban is konkrétabb elképzeléseim lesznek.

5. Claire LaZebnik - Epic Fail
Nem tudok értelmes indokokat hozni amellett, hogy a széles kínálatból miért pont ez az egy kapott tőlem esélyt, legyen elég annyi, hogy a címe miatt egyszerűen ellenálhatatlan késztetést éreztem, hogy végigolvassam. Fogalmam sincs mire számítsak, egyáltalán nincsenek elvárásaim, de hát ez a cím... Mindenért kárpótol egyelőre.

6. Rainbow Rowell - Fangirl
Ezzel a könyvvel hol máshol találkoztam volna, mint tumblin. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mégis kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy lehet-e valaki annyira ügyes író hogy mondatokba szorítsa bele azt az őrületet, amit a fangirlködés emberekből kivált. Na mindegy, próbálok nem szkeptikus lenni és remélem nem lesz túl nyálgombóc az egész.

7. Katja Millay - The Sea of Tranquility
Nem sokszor bízom meg az ilyen internetes kritikákban, de akármerre jártam, belebotlottam ebbe a könyvbe, és eddig egészen konkrétan csak jót olvastam róla, úgyhogy már majdnem John Green utóérzetem lett. Ezek után persze örülnék, ha a könyv tényleg jó lenne, és nem lőttem volna bele valami abszolút hülyeségbe.

8. Beth Revis - Across the Universe
Az a borító egyszerűen annyira gyönyörű, hogy teljesen és totálisan elcsábított, pedig ilyen szempontból viszonylag kőszívűnek számítottam eddig. Én igazán, tényleg, szívből csak remélni merem hogy ezt a külsőt nem pazarolták el holmi átlagos leányregényre, és lesz benne majd valami ,bármilyen apróság, ami megfog majd.

9. Cath Crowley - Graffiti Moon
Két ismerősöm is olvasta már ezt a könyvet és két teljesen eltérő véleményt kaptam, egyikük oda-visszavolt, másikuk pedig gyűlölte a sztorit, szóval természetesen nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy felpakoljam erre a csodalistára. Hogy aztán kivel értek majd egyet a könyv kivégzése után? El fogom árulni, ne legyen kétségetek.

10. Kody Keplinger - The DUFF: Designated Ugly Fat Friend
Először is nem tudom hogy lehet valaminek ilyen fantasztikus címet adni, komolyan. Azon kevesek közé tartozik a listán amit már ténylegesen hosszabb ideje szeretnék elolvasni, és idén, idén tényleg eljött az idő, hogy belemerüljek. Gyanítom hogy egyes részeken rendesen magamra fogok ismerni, úgyhogy úgy saccolom, hogy ez egy pozitív élmény lesz az év során.

11. Michelle Ray - Falling for Hamlet
Na hogy ebbe hol akadtam bele, arra már egyáltalán nem emlékszem, az viszont ezer százalék, hogy a kis leírás totálisan megfogott, mivel alapjáraton imádom a Hamletet, de tuti, hogy képtelen lennék végigolvasni a shakespearei angolt. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy nagyon tetszik a könyv alapötlete, és csak remélni merem, hogy a megvalósítás is megfelelő lesz.

12. John Green - An Abundance of Katherines
Mi mással zárhatnám a listámat, mint egy olyan John Green regénnyel, ami bár már magyarul is megjelent, eddig nem mertem a kezembe venni, mert...nem tudom miért. Mindegy, a lényeg, hogy minden reményem ebben az angol kiadásban van és annyira tetszik az alapsztori, muszáj jónak lennie.

Hát ennyi lenne. Nem tudom, mit várok ettől az évtől olvasás terén mivel azért gyanítom, hogy az érettségi hajrában azért nem pont erre fogom pazarolni a drága időmet (legalábbis remélem). Ezt a 12 kötetet viszont mindenképp szeretném kivégezni és írni is róluk, így aztán nemsokára jövök is Aristotle és Dante történetével, valamint már a Boy Meets Boy-ba is beleolvastam.