Bár sok dolgot nem kezdek az életemmel, szerencsére a mainstream kultúra még mindig rettenetes módon érdekel, úgyhogy ismételten hoztam egy olyan kis válogatást, mint amilyennel jelentkeztem már korábban az év folyamán. Olvassátok, hallgassátok, nézzétek, szeressétek! És vegyétek úgy, hogy ezekről mind külön-külön szerettem volna írni, csak reménytelenül lusta vagyok.

5 Seconds Of Summer: Sounds Good Feels Good
Már a második albuma jelent meg az ausztrál négyesnek és szerintem ebben sikerült csak igazán definiálniuk, milyen szerepet szeretnének betölteni a piacon és egyáltalán kik ők a mai könnyűzenében. Valahol pont a One Direction és az All Time Low/ Good Charlotte közé félútra lőtték be a Sounds Good Feels Good dalait, és nemcsak nálam működött, hanem például Amerikában is, mert az album első helyen nyitott a billboardon is (bár sok vetélytársa nem volt). Nagyon érezni a dalokon, hogy Luke, Calum, Ashton és Michael szinte végig a Madden testvérekkel dolgozott, és ez jót is tett az albumnak: A Sounds Good Feels Good sokkal átgondoltabb, érettebb hangzásvilágot hozott igazi slágergyanús darabokkal. És most nem csak a Hungry Like a Wolf dallamára felépített Hey Everybody!-ra és a sikeres első kislemezre, a She's kinda hot-ra gondolok, hanem a borzasztóan fülbemászó Permanent Vacation, az erős nyitásnak számító Money, vagy az Alex Gaskarth közreműködésével írt Catch Fire című dalokra. Jó ez a lemez, bár több időm lenne hallgatni.
J'ai tué ma mère (2009)

Június harmincadika mindig nagyon ijesztő nap a számomra, mivel elérkezünk az év feléhez és az ember akaratlanul is végiggondolja, mit sikerült ebben a hat hónapban teljesítenie. Mivel nagyon szeretek saját magam elé teljesen értelmetlen kihívásokat állítani, idén is nagy volt a tét: sikerül-e tartanom az ütemtervet, s megnézem 100 filmet június végéig? Vajon több könyvet olvasok el, mint tavaly ilyenkor? Mennyi és milyen új albumokat hallgatok végig? (Igen, ennyire unalmas az életem.)

Bár a blogolásban nem jelentkeztem, a kultúrát ilyen szempontból elég szépen sikerült megkörnyékeznem. Pont 100 új filmnél tartok az éves listámon, 12-szer moziba is eljutottam. Voltam 5-6 koncerten, meghallgattam egy csomó új dalt és albumot és elolvastam 20 könyvet is, ami így elsőre nem tűnhet soknak, de tavaly összesen 25 darabig jutottam, úgyhogy büszke vagyok magamra. Most ebben a posztban próbálom összegyűjteni a legnagyobb kedvenceimet, és meleg szívvel ajánlom bárkinek, aki a nyári szünet kitörésével máris azon kapná magát, hogy unatkozik.

Filmek

Mysterious Skin (2004)
Az itthon Titokzatos bőr címen futó film egyik főszereplője az akkor még kölyökképű, de már nagyon tehetséges Joseph Gordon-Levitt, de meglepő módon nem rajta keresztül találtam rá Gregg Araki rendezésére, hanem a témája ragadott meg teljesen. A Titokzatos bőr két fiú történetét meséli el, akiket összeköt a múlt a tragédiája, de ezt két nagyon eltérő módon dolgozzák fel. A Lolita elolvasása után került elém a történet, talán akkor így jelezném, hogy mire számítsatok. Nagyon kevés igazán mély, elgondolkodtató filmhez volt szerencsém mostanában, de a Mysterious Skin az volt.

Coffee and Cigarettes (2003)
Remélem, Jim Jarmusch rendező neve ma már nem ismeretlen számotokra, hiszen ez a furcsa fazon olyan filmeket álmodott képernyőre, mint a Ghost Dog vagy az Only Lovers Left Alive. Számomra mégis a Coffee and Cigarettes a legkedvesebb, ebben a szkeccsfilmben 11 történetet ismerhetünk meg, melyek mindegyike egy-egy csésze kávé és pár szál cigaretta mellett játszódik. A fekete-fehérben forgatott jelenetekben ráadásul olyan arcokkal futhatunk össze, mint Jack és Meg White, Steve Buscemi, Iggy Pop vagy Cate Blanchett.

Viharsarok (2014)
Nagyon ritkán nézek magyar filmeket, bár az elmúlt egy évben több nagy sikerű mozi is eljutott hozzám, a Liza, a rókatündér és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is messze felülmúlta az elvárásaimat. Én most mégsem ezekről beszélnék, hanem a Viharsarokról, ami remek kontrasztot ad az enyhén szólva bugyuta és nevetséges Coming Out mellé, egy olyan filmről beszélünk ugyanis, ami két magyar fiatal srác kapcsolatát mutatja meg. Azért is tartom kiemelkedőnek, mert eddig nem nagyon láthattunk a vásznon olyan meleg fiúkat, akik a magyar vidéken, egy apró faluban élnek. Érdemes megnézni, minden apró hibája ellenére tanulságos és FONTOS magyar film.

Kingsman: The Secret Service (2015)
Nem voltak nagy elvárásaim, amikor beültem a moziba megnézni ezt a filmet, őszintén szólva azt sem igazán tudtam, miről fog majd szólni. Ehhez képest rég nevettem ennyit és ilyen jót moziban, ennek a filmnek minden mozzanata aranyat ér, hatalmas színészi alakításokkal, egetrengető poénokkal és szerethető motívumaival engem teljesen levett a lábamról. Ha szeretitek a kémfilmeket, akkor azért, ha ki nem állhatjátok őket, akkor azért ajánlom. A zene és a látványvilág is megérne egy misét, és akkor is nézzétek meg, ha tetszettek Zendaya harci mozdulatai Taylor Swift új videójában, mert itt még menőbbeket láthattok.

Big Hero 6 (2014)
Nagyon mérges voltam, hogy a Lego Movie-t nem jelölték az Oscarra, de ha már így történt, a Big Hero 6 abszolút és teljes mértékben megérdemelte az aranyszobrocskát, ugyanis azon kevés (hahh) mese közé tartozik, amin úgy elsírtam magam, mint egy kisbaba. Egyszerűen gyönyörű történet, de tele édes poénokkal és a világ legszerethetőbb robotjával, akiből kérek egyet én is itthonra. Évek óta a legértékelhetőbb film, ami kikerült a Disney gyárból és bele tudnék nyugodni, ha a jövőben is hasonló minőségben dolgoznának.

Könyvek

Andy Weir: A Marsi
Amikor eljutott hozzám a film híre, egyből lecsaptam az öcsém szobájában leledző könyvre, pedig engem általában abszolút nem érdekel a sci-fi, mint műfaj, sem filmekben, sem könyvekben. Ennek ellenére a Marsi egyszerűen lenyűgözött, teljesen magával ragadott és egyetlen nap alatt végeztem az olvasással. Valamiért teljesen magával ragadott a Mars világa, az, hogy milyen lehet ott egyedül túlélni, a könyv sajátságos humora pedig még emberibbé, még elképzelhetőbbé varázsolta számomra a történetet. Alig várom a filmes verziót.

J. D. Sallinger: Franny és Zooey
Kétféle ember létezik a világon, a "Zabhegyező zseniális könyv és mindenkinek el kellene olvasnia" és a "a Zabhegyező aaaannyira túlértékelt, nem értem, mit esznek rajta annyira" csoport tagjai, és ha ez utóbbiba tartoztok, nos akkor... inkább nem mondok semmit,  (Bár sokat elárul a személyiségetekről. Nem mondom meg, miért meg hogyan. De higgyétek el.) Szóval igazából még annak is ajánlanám a Franny és Zooey-t, aki nem rajongott a Zabhegyezőért, mert teljesen más értékei vannak és kicsit nehezebb is olvasni. Lenyűgöző, de nagyon selejtes karakterekkel dolgozik Sallinger, akiket érdemes a regényen keresztül megismerni. Bár beszélhetek itt akármit, a tamáskodók továbbra is tamáskodni fognak.

Erlend Loe: Elfújta a nő
Szégyen nélkül promózom a norvég írókat a blogon, mivel úgy érzem, muszáj az egész világnak megismernie, mire képes ez a kis ország. Szóval Erlend Loe-t legtöbben talán Doppler című regénye által ismerik, ha ismerik. Ha esetleg még nem hallottatok róla, mindenképp guglizzatok rá, egy próbát megér. Az Elfújta a nő Erlend első regénye, és ez a kis tapasztalatlanság meg is érződik rajta, ennek ellenére egy kellemes, olvasható könyvről van szó, amelyben egy kapcsolat mindennapjait ismerhetjük meg kisebb pontokba foglalva. És *spoiler* VAN BENNE SÍUGRÁS. két mondat erejéig, de akkor is. *spoiler vége*

Albumok

Fall Out Boy: American Beauty / American Psycho
Gyönyörűen indult a januárom, hiszen megjelent gyerekkorom egyetlen kedvenc zenekara, a Fall Out Boy új albuma, ami ráadásul két kedvenc filmemről kapta a nevét. Ugyan szerintem nem feltétlenül lett a legjobb FOB lemez, de simán dobogóssá tenném, és nagyon sok dal belelopakodott a szívembe. Az Uma Thurman és a Fourth of July instant kedvencek lettek, de imádom a Centuries-t, a Jet Pack Bluest, és a Novocaine-t is. Igazán tudnám értékelni, ha Pete-ék a közeljövőben erre koncerteznének, mert szeretnék ezekre a dalokra élőben is tombolni.

Imagine Dragons: Smoke + Mirrors
Az unalomig emlegettem már itt a blogon is, de az Imagine Dragons második lemeze egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, talán jobban is megszerettem egy-két dalt róla, mint a Night Visions-ről. Örökre szívembe zártam a Shots szövegét és videóját, de imádom még az I'm So Sorry-t, a Frictiont, az It Comes Back To You-t, a Trouble-t és a Hopeless Opust. oh meg a Summert, a Polaroidot... lényegében felsorolhatnám az egész albumot. Alig várom a januári koncertet.

twenty one pilots: Blurryface
Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra ez az album. Bár a fiúkról már hallottam, amikor a Fall Out Boy-jal és a Panic! At The Disco-val turnéztak, de a zenéjüket csak most ismertem meg, és a szövegeiktől egyszerűen lehidaltam. Komolyan, annyira erős ez az egész album, minden egyes dalban megtaláltam egy kicsit saját magamat és a környezetemet is, és rengeteg erőt és jókedvet lehet meríteni ezekből a számokból. Külön kedvenceim lettek: Tear In My Heart, Stressed Out, Ride, Polarize és a We Don't Believe What's On TV. Hallgassátok őket, nagyon-nagy királyság ez az egész.

Fifth Harmony: Reflection
Simon Cowell, hogy rohadjon meg, már megint megcsinálta. A Fifth Harmony ugye az amerikai X Factorban alakult csapat, nagyjából megfeleltethető a női One Directionnek, except like these girls really know how to sing and stuff. Nagyjából ennyi, de nem hittem volna, hogy ilyen remek debütáló albummal rendelkeznek, főleg hogy a verseny utáni első pár daluk nagyon kis gagyi volt. Kislányokból viszont igyekeztek most igazi nőkké válni, és a Reflection sokkal nőiesebb lett, ráadásul nagyon jól teletömködték feminista üzenetekkel is, és sikerült olyan poplemezt készíteniük, amit élvezet agyonhallgatni. A legnagyobb kedvencemmé a Sledgehammer vált, de nagyon jó a címadó Reflection, a Top Down, a Them Girls Be Like, és a Going Nowhere is.

Catfish and The Bottlemen: The Balcony
A tavalyi listámra sajnos nem került fel a The Balcony, mivel akkor még nem ismertem Catfishéket, idén viszont sikerült rongyosra hallgatnom debütáló albumokat és ha tehetném, még rengeteg embert erre köteleznék. Indie-ért dobogó szívem már az első taktusoknál tudta, hogy szeretni fogja ezt az albumot, komolyan. Kezdésnek szerintem tökéletes, a srácok nagyon-nagyon jók, és szeretném őket jó magasra jutni a ranglétrán, köszönöm szépen. Fogyasztásra ajánlom a Homesick-et és a Rango-t, de zseniális a Kathleen, a Cocoon, a Business, a 26 és az Hourglass is. Meg a borító. Az a legjobb.

Dalok

Szeretek nyolcvanas években slágerré vált örökzöldekből idézgetni bejegyzéscím gyanánt, mert világmegváltó terveim között az is szerepel, hogy ha uralomra török, elrendelem, hogy minden buliban csak ezeket a csodákat lehessen játszani. Kezdhettek félni.

Nem azért nem írtam, mert nem lett volna mit mesélnem. Még csak nem is azért hanyagoltam el életem ezen részét, mert hirtelen minden kedvem elment az írástól. Arra sem igazán foghatom, hogy túl fáradt voltam hozzá, mert bár túl kellett élnem egy vizsgaidőszakot és egy hónapnyi "vissza az egyetemre" szenvedést, összességében bőven lett volna lehetőségem jelentkezni az elmúlt két hónapban.

Mégsem tettem, ennek pedig egyetlen nagyon egyszerű oka van. Nem tudtam eldönteni, miről meséljek és miről ne. Lassan másfél éve megvan a chameleon blonde, és még most sem igazán döntöttem el, mi a rendeltetése. Ahhoz, hogy ez az anyag vállalható legyen bármilyen közönség előtt, nagyjából két tonnányi személyes részt kellene eltüntetnem, valamiért viszont azt sem merném mondani, hogy csak egy "fogmosó-élményleíró" blogról beszélhetünk (Ugyanitt: mikor volt utoljára menő használni a fogmosós blog kifejezést? 2008 vagy 2009?)

Persze, érthetjük az egészet a személyiségemhez. Ha valami, ez a ziláltság és a kuszáltság rám ugyanannyira jellemző, mint a blogra. Mindenbe bele szeretnék kezdeni, egyszerre ezer dolgot csinálnék, kapkodok és sietek, és mi lesz a vége? Természetesen az, hogy semmit nem valósítok meg rendesen. Egyszerűen képtelen vagyok a seggemen maradni és véghezvinni, amiket elterveztem. Nem allokálom rendesen az energiáimat (és még ahhoz is lusta vagyok, hogy megkeressem, hogy egytől tízig terjedő skálán mennyire volt logikátlan lépés itt használni az allokál szót).

De ha már itt vagyok, mesélek. És közben csapongok majd ide-oda, hogy végképp követhetetlen legyen csodás visszatérésem a klaviatúrához. Elvégeztem az első félévet az egyetemen. Ami egyrészről örömteli, mert megint bizonyítottam magamnak egy kicsit, hogy akkor is tudok tanulni, hogyha sokkal kevesebb az ösztönző erő, mint eddig. Nem lett hármasom, ami szintén tekinthető jó hírnek, de természetesen örök maximalista énem valahol mélyen marcangolja magát azért a pár négyesért, ami becsúszott. De megtanultam már saját magammal együtt élni, és believe me or not, egyre jobban kezelem ezt a helyzetet.

Bele is kezdtem nagyon lelkesen a második félévembe.. nem, igazából nem ez történt. A félév első napján ugyanis rámtört a háromoldali emberiszony és úgy éreztem, képtelen lennék egész nap mosolyogni, kérdezősködni és úgy alapjáraton emberek között lenni, így rögtön az első hétfőmet az ágyban töltöttem. Ami azért is nevetséges, mert ha valaki, én nem vagyok az a típus, akit könnyen elér a rosszkedv és a letargia, és az elmúlt fél-háromnegyed évben minden okom meg is volt arra, hogy könnyed és boldog és vidám és kedves és aranyos legyek. De összeomlottam, mint egy kártyavár és tényleg röpke egy hónapra volt szükségem, hogy rendbe tegyem magam lelkileg. Most már tényleg újra a régi vagyok, és nem is értem mi ütött belém és melyik varázskalapból húztam elő ezt a téli depresszió kártyát.

Erről a második félévről röviden annyit szeretnék elejteni, hogy borzalmas. Hosszabban, rengeteg órám van és bár a többségük érdekel, a beadandó és zh-mennyiség sokszorosa az előző félévinek, és úgy általában nem látszok ki a milliónyi tennivaló körül. Ennek ellenére mint egy őrült pakolom magamra az újabb és újabb súlyokat. Március közepétől ugyanis valószínűleg sikerül elkezdenem a norvégtanulást is a spanyol mellett, és igen, szavakkal nem lehet kifejezni, mennyire izgatott vagyok. Remélem, tényleg minden a tervek szerint fog haladni és pár hónap múlva már mindenkinek menőzhetek azzal a pár kifejezéssel, amit magamba szívok.

Próbálom közben eldönteni azt is, hogy mit akarok kezdeni az életemmel. Igazából pont azt imádom a nemzetközi gazdálkodásban és ezt tartom a legnagyobb előnyének, hogy nem érzem, hogy bármiben is korlátozna. Tudom, tudom, pontosan tudom, hogy nagyon sok ember számára az a legfontosabb, hogy tudja, mi legyen. Hogy megmondják neki, hogy kislányom, ha elvégzed ezt a szakot, akkor ügyvéd, könyvelő, orvos vagy építészmérnök lehetsz. Valamiért viszont a környezetemben lévők többsége nem tudja elfogadni, hogy én nem erre vágyom. Nem látom magam a jövőben, ahogy egyetlen szakmánál leragadva, egész életemben ugyanabban a közegben mozgok. Ahhoz egyszerűen túl sok minden érdekel. Mindenbe belekóstolnék egy kicsit, belenéznék, aztán keresnék mást. Ilyen szempontból pedig nem érzem úgy, hogy rossz döntés lenne az ng, sőt. Ennek ellenére persze mindenképp szeretnék majd sunyiban egy második szakot is elvégezni, és egyelőre, akármennyire is viccesnek tűnik, a szabad bölcsészet tűnik befutónak, azon belül is a filmelmélet és filmtörténet szakirány. Elég éles váltásnak tűnhet a régi terveimhez képest (hol van már a pszichológia ingoványos talaja és a nemzetközi tanulmányok?), de mindenképp szeretnék olyat is tanulni, amit szeretek. Amiért tudok rajongani. Amihez nem úgy ülök le, hogy jajj, már megint ilyen hülyeséggel kell foglalkozni, hanem ami leköti a figyelmemet és magával ragad. És kerülgethetjük a forró kását akármeddig, a vége úgyis az lesz, hogy az elmúlt egy-két évben ezt a szerepet az életemben a filmek töltötték be. De messze van még az, hogy én nekiálljak a szabad bölcsészetnek, egyelőre pezsgőt bontok majd akkor is, ha ezt a félévemet sikerül abszolválnom.

Ennyi nyafogás és értelmetlen filozofálgatás után viszont megérdemli mindenki, hogy egy minimális kontent-szaga is legyen ennek a bejegyzésnek, így nagyon röviden összefoglalom, milyen gyöngyszemekre bukkantam kéthónapos száműzetésem alatt.
Nagyjából végigdaráltam az Oscar-esélyes filmeket még a díjátadó előtt, és egyértelműen a Whiplash nyerte nálam a kört, ha és amennyiben arról szólt a verseny, hogy melyik produkció érintett meg a legjobban. Sőt, kijelenthetem, hogy igazi érzelmi töltettel csak ez a film (és a Hős6os) látott el, de természetesen a maga nemében valahol a Birdman is belopta magát a szívembe, csak egészen más megközelítésből. Az Imitation Game sem volt kifejezetten rossz, sőt, összességében tetszett, csak az előző két film plusz a rengeteg meg nem értett zseni Oscar-film mellett nálam nem robbant akkorát. Ahogy a Theory of Everythingnek is megtaláltam a saját hibáit, bár Eddie Redmayne szerintem jó volt, és képes vagyok őt megvédeni a furcsa kritizáló fazonok elől. Leszámítva az akadémiai kötelezőket, nagyon tetszett még az idei felhozatalból a Kingsman, a legnagyobb meglepetés volt, abszolút nem vártam tőle sokat és a humora teljesen lenyűgözött. "Szerencsém" volt már a Szürke 50 árnyalatához is, és bár szerintem lehetett volna sokkal-sokkal rosszabb is, természetesen messze a leggyengébb dolog volt, amivel az elmúlt pár hónapban találkoztam.

A sorozatokkal sem haladtam úgy, ahogy kellett volna, de pár elmaradást legalább sikerült pótolnom. Átestem a House of Cards tűzkeresztségemen, le is daráltam szépen az első két évadot, hát megér egy misét ez a sorozat, meg Kevin és Robin (ez így olyan, mint egy ZS kategóriás képregénycím). Megismerkedtem az In The Flesh-sel is, és nagyon örülök, hogy így tettem, hiányoztak már a brit sorozatok az életemből. Elkezdtem végre, így egy évtizednyi késéssel a Supernaturalt is, az első évad nagyon kellemes meglepetés volt, de el nem tudom képzelni, mikorra fogom majd behozni a lemaradásom. A Glee is folytatódott, de bár ne tették volna, nem is tudok mit kezdeni ezzel a hatodik évaddal, gyengébb, mint valaha, de ezt a pár részt csak kibírom valahogy, aztán majd megszakadhat a szívem, hogy ennek a sorozatnak is vége van. Tv-t nem sokat néztem ebben a két hónapban, egyedül a Rising Start követtem többé-kevésbé, mert nem csalhatom meg a tehetségkutató-rajongó énemet sem. Örültem Mira győzelmének, bár nálam az abszolút favorit Fehérvári Gábor Alfréd volt, ölni tudnék egy ilyen hangért, szerintem zseniális tehetség. Megy A Dal is, igazából rettentő lázban kellene égnem, hogy kit küldünk ki az Eurovízióra, de egyszerűen egyik dal sem fogott meg annyira, hogy szurkoljak neki. De a májusi bécsi hacacárét már nagyon várom.

Zene, zene, zene. Ilyenkor télen mindig nyitott vagyok az újdonságokra, így rengeteg kis csodára leltem a spotify segítségével. a Catfish and the Bottlemen albumáról posztot is tervezek írni, egyelőre legyen annyi elég, hogy nagyon nagy kedvenceimmé váltak, ahogy belopta magát a szívembe Catey Shaw és Katie Herzig is. Azért természetesen az év elejét zeneileg nálam elég erősen a Fall Out Boy új albuma uralta, az AB/AP erős anyag lett, és elképesztően fülbemászó dalokkal jöttek elő Pete-ék, az Uma Thurman, a Jet Pack Blues és a 4th of July konkrétan hetekig jártak a fülemben.

Véget ért a mese mára, ha minden igaz. Igyekszem gyakrabban jönni, de azt hiszem, ígérgetnem már teljesen felesleges.