Az év végére azért beerősödött a vizsgaidőszak miatti instant pánikom, így nem nagyon jutott már arra energiám, hogy a tavaly megnézett sorozataimról és elolvasott könyveimről is írjak nektek, de itt az ideje, hogy bepótoljam ezt a lemaradásom. Tudom, hogy senki nem kérdezte, de legalább a vizsgákkal ebben a félévben elég jól haladok, már csak három van hátra, úgyhogy szűk két hét és fellélegezhetek.

Ami a könyveket illeti, a tavalyinál mindenképp sikeresebb évet zártam. Bár az ötven könyvet tartalmazó reading challenge nem jött össze (mondjuk erre nem is nagyon számítottam), azért 40 darabot lehúzhattam a listáról és ezzel egyben teljesítettem a goodreads kihívást is. Tavaly összesen 26 könyvet olvastam, úgyhogy mindenképp örültem az idei eredménynek, mégis van ezeknek a hülye kihívásoknak valami ösztönző erejük, és sok olyan könyv a kezembe került, ami azóta kedvencemmé vált. Mindenfajta rangsorolás nélkül összeszedtem az idei legnagyobb kedvenceimet, amik közül párat talán már említettem, de sosem lehet elégszer hangsúlyozni nagyszerűségüket.

James Frey: Endgame
Nem tagadom, a borítója miatt vettem meg James Frey regényét, szerintem ti is találkoztatok már vele könyvesboltokban, egyszerűen kiszúrja az ember szemét ez a tömény csillogó arany borítás. A könyv egyébként nagyjából annyit tartalmaz, amit egy sokszereplős, tinikről szóló disztópiától elvár az ember, kellően megcsavart a sztori és elkülöníthetőek a karakterek (bár hirtelen most egyikőjük nevét sem tudnám elmondani), és gyorsan olvasható, könnyed olvasmány volt, ami miatt izgulhattam is, de közben rettentően szórakoztatott és ennél nem is vártam többet. Messze nem tökéletes könyv, de várom a folytatást.

David Nicholls: Starter For Ten
Egy alexandrás akcióban jutottam hozzá A nagy kvízválasztóhoz, ami méltánytalanul csúnyácska borítót kapott ahhoz képest, hogy mennyire jó könyv. Mindig is szerettem az ilyen random műveltségi vetélkedőket, a regény főszereplője ráadásul pont akkor kezdte az egyetemet, és olyan pontosan megfogalmazta mindenféle érzésemet az egyetemi élettel kapcsolatban, hogy ha jól emlékszem, még itt a blogban is idéztem a könyvből. Amiből egyébként film is készült, James McAvoy főszereplésével, amit szintén csak ajánlani tudok.

Ernest Cline: Ready Player One
Megint egy olyan könyv, amiről soha nem is képzeltem, hogy tetszeni fog, mivel olyan messze állok a videójátékoktól, mint... ööö úgyis mindenkinek Makó és Jeruzsálem jut eszébe, szóval mint Makó Jeruzsálemtől. Ennek ellenére ez a könyv engem rettentően lekötött és elszórakoztatott, lenyűgöztek a nyolcvanas évek popkultúrájára tett utalások és damn it még ahhoz is kedvet kaptam, hogy egyszer-egyszer majd odaüljek öcsém ps konzolához. És halálra idegesítsem a bénaságommal, de ez megint másik kérdés.

Ned Vizzini: It's Kind Of A Funny Story
Már régebben megrendeltem bookdepóról ezt a könyvet, de csak 2015 elején volt alkalmam elolvasni. Nem is emlékszem, hogy anno mi fogott meg a leírásában, de a könyv őszintesége és az, amit képviselt így utólag abszolút meggyőzött arról, hogy jó vásárt csináltam. Imádtam azt a hangot, amivel a főszereplő megszólalt, imádtam, ahogy történetet mesélt, és sokkal-sokkal jobban tetszett a könyv, mint a film, szóval ha valaki Craig sztorijával csak a vásznon találkozott volna, azért adjon esélyt az eredeti történetnek is, megéri.

Joe Dunthorne: Submarine
Egy nemrégi posztban már kifejtettem, mennyire szerettem Dunthorne regényét, de úgy látszik, ismétlés a tudás anyja, én meg még mindig túl sok felesleges szólás-közmondást építek bele a bejegyzéseimbe. Mindegy, jó pap holtig tanul, előbb-utóbb én is leszokok erről. És különben is, jobb később, mint soha. Na, ígérem, abbahagytam. Szóval a Submarine-t én filmként ismertem meg először, és már úgyis az egyik kedvencem volt, de ez a könyv legalább annyira beférkőzött a szívembe. Imádtam a stílusát, imádtam a tempóját, minden sorát csak úgy szívtam magamba és még egy csomó új szót is tanultam közben.

J.D.Sallinger: Franny and Zooey
Még januárban vettem meg Sallinger regényét, mert igen, már nagyon égett az arcom, hogy csak a Zabhegyezőt olvastam, de a Franny és Zooey talán egy picivel jobban is tetszett, mint Holden kalandjai. Nem állítom azt, hogy szívesen ajánlanám minden olyan ismerősömnek, akik hipszterbüszke módon fanyalognak a Zabhegyezőtől (why am I still friends with these people? I don't know), de szerintem egy remek könyv, nagyon különleges karakterekkel, eszmefuttatásokkal és párbeszédekkel, és különleges élmény lehet sokak számára.

Bill Konigsberg: Openly Straight
Az első könyv volt, amit a karácsonyra kapott, azóta William névre keresztelt Kindle e-book olvasómon olvastam, és milyen jó döntésnek bizonyult ez az egyébként teljesen random választás! Bill Konigsberg regénye egy gimis fiú életébe kalauzol el minket, aki új bentlakásos iskolába megy, ahol nem vállalja fel melegségét, hogy ne csak úgy ismerjék, mint "a meleg srácot". Szerintem egy nagyon érdekes felvetés és egy király alapszituáció, amivel az író ráadásul remekül játszott tovább, nagyon szerethető karaktereket és érdekes problémákat hozott fel és egy elgondolkodtató, de szórakoztató könyv kerekedett belőle.

Szabó Magda: Abigél
Már meg nem mondom nektek, miért emeltem le újra a könyvespolcról Szabó Magda regényét, de eszméletlenül örülök, hogy sok-sok évvel az első élmények után újraolvashattam, mert egy egészen új történet bontakozott ki előttem is. Sokkal kevésbé értettem meg a főszereplő Gina most már kislányosnak tűnő hisztijeit, viszont sokkal többet tudtam figyelni a felnőtt karakterekre, az ő indítékaikra és viselkedésükre, és nagyon régen sírtam annyit könyvön, mint idén az Abigél végén. Ezek után persze újranéztem a sorozatot is, szerencsére pont adták a részeket a tvben, és abban sem csalódtam.

Andy Weir: The Martian
A marsi még azelőtt került a kezembe, hogy megtudtam volna, hogy film készül belőle, így csakis azért olvastam el, mert az egész családom áradozott róla és utáltam, hogy nem tudtam részt venni a beszélgetésekben ebéd közben. És ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekel a sci-fi, az űrutazás, a fizika és a kémia, és úgy összességében ez az egész humbug, hát én iszonyatosan élveztem ezt a könyvet. Konkrétan nem tettem le a kezemből hosszú-hosszú órákon keresztül és imádtam azt a stílust, amit Weir Watney szájába adott, igazi élmény volt.Ahogy a film is, de azt a filmes összefoglalóban már említettem.

Piper Kerman: Orange Is The New Black
Nem láttam még a sorozatot furimuci módon, a könyv viszont már régóta várólistás volt. Nem igazán tudtam, mire számítsak, de megfogott a Kerman által megütött hang, az őszinteség és az, hogy valamilyen szinten bele tudtam magam képzelni a helyzetébe. Sok minden tetszett ebben a könyvben, olvasmányos volt, izgalmas, és alig vártam, hogy a végére érjek, de azért egy-két hiányosságot éreztem. Ennek ellenére azért kedvet adott a sorozathoz, amit így lehet hogy bepréselek majd a következő évembe.

A tovább alatt jönnek a sorozatok, tudom, hogy sokan csak azért jöttetek, de nehogy csalódjatok!

Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.