Elég gyakran előfordult velem az elmúlt tizenkét évben, hogy bosszankodtam a kötelező olvasmányaim miatt. Pedig nem is igazán azzal volt problémám, hogy olvasnom kell: ötéves korom óta önszántamból falom a könyveket, és sajnos hiába veszünk egyre nagyobb könyvespolcokat, újra és újra sikerül őket feltöltenem a kedvenceimmel. Még csak nem is ott van a hiba, hogy a szépirodalmat unalmasnak és érthetetlennek találom. Nagyon sok kötelezőmet idő előtt kiolvastam, és Bulgakov A Mester és Margaritája vagy Ibsen drámái a mai napig a kedvenceim közé tartoznak. Ezért aztán minden magyar tanár álma is lehetnék. Rajongok az olvasásért, és a korosztályomhoz képest feltűnően nagy érdeklődést mutatok a klasszikusok iránt.

Ennek ellenére szerintem sokkal több elégedettlenséggel átfűzött mondatcsokor hagyta el a számat az irodalom oktatásával kapcsolatban, mint méltató szöveg. Könnyű lenne persze arra fogni, hogy peches voltam, és rossz tanárokat fogtam ki, de az az igazság, hogy az elmúlt 12 évben mindhárom magyar tanárom nagyon különleges személyiség volt és nagyon nagy szerepet játszottak abban, hogy ennyire megszeressem az olvasást. Ami viszont egyáltalán nem nyűgözött le, az a kötelező olvasmányok listája volt. Azért is gondoltam, hogy megírom ezt a bejegyzést még most, mert jelen pillanatban még aktuális a kérdés. Nem akarok abba a hibába beleesni, mint annyi kedves és aranyos felnőtt "ismerősünk", akik kilépve az életbe, eljutva bizonyos pozíciókba, úgy döntöttek, hogy "nekem is ezt kellett elolvasnom, a gyereknek is jó lesz ez". Hát nem az. Több szempontból sem.

A MENNYISÉG
Kezdjük akkor ezzel. Aki szerint attól a gyerek meg fogja szeretni az olvasást. és örömmel vesz a kezébe könyvet, hogy évente 10-11 klasszikust lenyomatnak a torkán, az teljesen el van tévedve. Sok szempontból lehet szidni az amerikai oktatást, és nagyon sok kritika jogos, ezt aláírom, de nekem például sokkal elfogadhatóbb az a módszer, ahogy ők feldolgozzák a kötelező olvasmányokat. Mert lehetne arról beszélni, hogy melyik ér többet: Ha a gyerek rövidítve elolvas 15 könyvet egy évben, de ezáltal tulajdonképpen egyiket sem olvassa el, vagy ha fél évig rágunk egyetlen könyvet, de ennyi idő alatt minden egyes szenvedő alany ténylegesen végigrágja magát az említett olvasmányon? Érdekes kérdés, ugye?

AZ AKTUALITÁS
Először is szeretnék elkerülni egy nagyon lényeges félreértést. Nem azt mondom, hogy a Légy jó mindhalálig, vagy a Kincskereső kisködmön nem értékes alkotások. Nem állítom, hogy a maguk idejében nagyon fontos olvasmányok voltak a fiataloknak, és nagyon szépen kifejezték az akkori problémákat. Na de itt jön a kulcsmondat: az  AKKORI dolgokat. Nem hiszem, hogy a fiatalokat azzal lehetne megfogni, hogy egy olyan világ lenyomatát adjuk a kezükbe, amit sosem tapasztaltak, és épp ezért nem is tudnak a fent említett történetekkel együtt élni (Tiszetelet a kivételnek. Nekem például a Légy jó mindhalálig még tetszett is, de a környezetemben nem ezt tapasztaltam). A legbosszantóbb persze az egészben, hogy igenis vannak mai, kortárs, fiataloknak szóló regények, amik szerintem sokkal aktuálisabb mondandókat tárnának a gyerekek és tinik elé és irodalmi értékük is van. Nem véletlen, hogy Janne Teller Semmije Finnországban mára kötelező olvasmánnyá vált, és még abban sem látok semmi kivetnivalót, hogy pár amerikai középiskolában az Egy különc srác feljegyzései került fel a kötelezők listájára. Ez a két köny nálam ugyanis tökéletesen megtestesíti, amit fontosnak tartok egy irodalom órán vett könyvben: engem is érintő problémáról beszél úgy, hogy közben értékeket közvetít, rászoktat az olvasásra, és bevezet az irodalom világába.

A KORTÁRSOK HIÁNYA
Az előzővel szervesen összekapcsolódó probléma az, hogy milyen kevés kortárs irodalmat tanítanak nekünk ténylegesen. Pedig pont ezt lenne a legfontosabb megértenünk. Az lenne valahol az irodalom óra lényege is, hogy ha a kezünkbe kapunk egy könyvet majd felnőtt életünkben, el tudjuk róla dönteni, értékes-e vagy sem. S amíg ezt a klasszikusoknál az idő ezt már eldöntötte, a kortársaknál sokkal veszélyesebb vizeken lavírozunk. Talán épp ezért nyúlnak a tanárok is a biztoshoz. Pedig, hangsúlyoznám újra, az irodalom óráink egyik fontos céljának kellene lennie, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk ezzel az irodalommal, hiszen pont ez az, ami körülvesz minket és a legkönnyebben becsap minket. Nem is értem, miért csodálkoznak a szülők, hogy a generációnk falja a Szürke 50 árnyalatát és a Szent Johanna Gimit. Most komolyan, kaptak ezek a fiatalok rendes alternatívákat? Vagy komolyan azt várnák el egy 14-15 éves kislánytól, hogy a Hamlet és az Antigoné legyen a kedvenc olvasmánya?

Az IDŐZÍTÉS
Itt érkeztünk el a következő nagy gondhoz. Annyira ragaszkodunk ahhoz, hogy időrendben száguldjunk végig az irodalmon, hogy borzalmas nagy akadályokat gördítünk a fiatalok elé pont a kezdetekkor. A gimnáziumba bekerülve elindulunk szépen a kezdetektől, és ami kilencedikben következik, az nagyjából a tömör szenvedés. A homéroszi eposzok nehéz nyelvezete, az antik drámák stílusa, de még a shakespeari kifejezések sem segítenek túlzottan abban, hogy rajongani kezdjünk az olvasásért. Nem állítom, hogy nincs logikája ennek az időrendi sorrendnek, de néha úgy érzem, sokkal többet érnénk vele, ha a gyerekek ilyen korban azokat a könyveket kapnák kezükbe, amiket talán tudnak is értelmezni, és nem veszi el a kedvüket még jobban az irodalomtól. Csak hogy egy példával éljek: Mi hetedikben (hatosztályos gimibe járok/jártam) 19. századi és kortárs novellákkal ismerkedtünk először, és Örkény Leltárja  például azóta is a kedvenceim között van. Ezek a történetek sokkal inkább közel álltak hozzánk. Arról nem is beszélve, hogy itt is visszakanyarodhatunk ahhoz, hogy szegény gyermek így milyen későn találkozik a kortársakkal, ha egyáltalán találkozik velük.

HOL VANNAK A REGÉNYEK?
SZögezzük le: drámákat olvasni nem egyszerű. Soha nem is volt az, és a jövőben sem hiszem, hogy sok ember fog rákapni arra, hogy szabadidejében drámákat olvasgasson. Ennek ellenére gimnáziumi éveink meghatározó elemei ezek a drámák. Mindez szép és jó, és én tényleg nem akarok elvenni az értékükből, de néha úgy érzem, hogy a regények háttérbe szorulnak. Pedig, ismételten a későbbiekre gondolva, a legtöbb ember a gimnázium után nagy valószínűséggel már csak regényeket és novellásköteteket fog rendszeresen a kezébe venni. Én viszont igazán jó, izgalmas regényt csak tizenkettedikben olvastam. Persze, átszenvedtem magam Jókai Köszívűjén meg Aranyemberén, de finoman szólva sem lettek a kedvenceim, ahogy az Arany virágcserép és a Robinson sem késztetett arra, hogy dobjak egy hátast. Pedig a 19-20. században már rengeteg olyan regény született, ami olvasható lenne.

MERJÜNK VÁLTOZTATNI!
Összességében szerintem egyetlen, hatalmas problémája van az oktatásnak, amit eddig nagyon ügyesen pontokba szedegettem. Ez pedig a következő: Ugyanazokat a könyveket olvassuk, mint a szüleink, de még a nagyszüleinkkel is rengeteg az egyezés. Pedig azalatt változott rengeteg minden. Egyrészt felgyorsult a világ. Bár a Szigeti veszedelem Zrínyi korában biztos nagyon izgalmas történet lehetett, mára tömör szenvedés maradt. Másrészt ma már sokkal összetettebb szerepe is lehetne a kötelezőknek, mint régen. Hallgatjuk, hallgatjuk, ahogy az idősebb generációk arról panaszkodnak, hogy a mai fiatalok nem olvasnak eleget, de a fenti példák alapján én nem látom, hogy ennek megváltoztatásán sürgölődnének. Szerintem a mai fiatalok igenis érdeklődőek és nyitottak, igen, akár a könyvek iránt is, csak fontos lenne egyeztetni az ő igényeiket és az irodalmi értékeket, és ez alapján kötelezőket választani.

Végezetül itt egy egyáltalán nem teljes, de elég színes lista könyvekről, amik megállnák a helyüket a kötelező olvasmányok között:
Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!
Janne Teller: Semmi
Salinger: Zabhegyező
William Golding:  A legyek ura
Orwell: Állatfarm
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak
Huxley: Szép új világ
Burgess: Gépnarancs
Robert Merle: Madrapur
Oscar Wilde: Dorian Gray
Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Laurie Halse Anderson: Hadd mondjam el
Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában
Erin Morgenstern: Az éjszakai cirkusz
John Green: Csillagainkban a hiba (ez a gyenge pontom, ezt aláírom)