Először is szeretnék már most elnézést kérni minden olyan tündéri olvasomtól, aki nem szereti, nem nézi/nézte a glee-t, és fogalma sincs, mi ejtett foglyul engem idén nyáron. Tudom, hogy túl gyakran árasztom el ezt a blogot csalódáskeltően glee-vel átitatott bejegyzésekkel, és túlzásba viszem. Igen, többek között ez is azért van, mert a szerelmünk viszonylag újkeletű. Anno dazuma a síugrásról is ennyit dumáltam, a One Direction - periódus is sokkal-sokkal borzalmasabb volt az elején, és abban is biztos vagyok, hogy ha egyszer ama megtiszteltetés ér engem, hogy szerelmes leszek, akkor sajnos arról is nullahuszonnégyben fogok ömlengeni. 

Addig viszont maradt a Glee, ez a csodasorozat, aminek ötödik évadát épp a héten nyitották meg a két részes Beatles-epizód első felével. Ezt terveztem a magam fannis módján kielemezni egy picit, elfogultan, spoilerekkel, fangirl-elemekkel, teljesen lényegtelen megjegyzésekkel. Ide elrejtem azt az infót, hogy ha valaki esetleg végigolvasta ezt az értelmetlenséget, majd jelezze nekem valahol, mert komolyan nyereményben fogom részesíteni. Megnyugtat a tudat, hogy valószínűleg senki nem veszi majd a fáradságot.

Hát akkor az új epizódról. Nagyon képben voltam már hetekkel ezelőtt, figyelemmel követtem a dallistákat, az újonnan kiszivárgott és megjelent képeket és előzeteseket, egyszerűen minden apró mozdulatot, ami arra irányult, hogy többet tudjunk meg az évadnyitóról. Így aztán úgy is álltam neki tegnap este a negyven perc ledarálásának, hogy sok meglepetés nem érhet, és csak reménykedhettem abban, hogy minden fordulatot és minden dalt úgy oldanak majd meg, hogy az megfeleljen a szájízemnek. Mint azt már tehát az előző heti eseményekből kitalálható volt, az 5.01 igazából négy kötőjel öt egységre volt osztható. Megkaptuk az elmaradhatatlan "the fabulous life of Rachel Berry" snitteket, ahol természetesen a fab jelző most is csak idézőjelekben volt meg. Aztán, valahol egy messzi-messzi galaxisban, Ohio-ban kaptunk egy jó adag  New Directions - jelenetet, hiszen a kórusnak valamilyen szinten még mindig a középpontban kellene lennie, vagy valami ilyesmi. Külön rész jutott az egyetlen és utánozhatatlan Sue Sylvesternek és az Artie-Kitty páros bimbózó kapcsolatának. Mindez viszont semmit nem ért volna a *pozitív jelzők minden mennyiségben* Klaine Reunion nélkül, ami miatt ennyire epekedve vártam ezt a rohadt évadot és ami miatt az életemnek természetesen megint vége lett jópárszor. De akkor végigmegyek az egész részen mint valami rossz kurva, és mindent kommentálok, hogy örüljetek. vagy ne. 

Rachel baba végre elérkezett a Funny Girl meghallgatásra, ami egy naaagyon zajos utcában van. A teremben ott próbál egy hapekkal, amire először azt hittem, hogy nem egy meghallgatás, hanem egy random conversation, szóval össze is voltam zavarodva, aztán meg még mindennek a tetejébe megjelenik Dr. Carlisle Cullen is, de meg sem próbálja vámpírrá változtatni egyetlen Rachelünket, hála az égnek, viszont primadonnánk elbizonytalanítására a két férfi a csöppet awkward véggel bíró meghallgatás után jól megbeszélik, hogy azért mégsem biztos, hogy olyan nyerő ötlet egy ilyen kis frisscsirkének adni ezt a nagy szerepet, amivel én egyébként egyet is értenék, még akkor is, ha ez valószínűleg egy csomó érfelvágósan szomorú Rachel dalt predesztinálna a jövőben. Amiből itt is az első szelet, Rachel az egyébként idegesítően magenta színű kabátkájában (hogy kinek a számlájára írhatjuk a Love, love, love outfitjeit, azt nem tudom, de hogy a szememet nagyon cseszték, az tutkó) meglepően jól elénekli a Yesterdayt, esküszöm tetszik ez a Lea Michele verzió, és el is szomorodom rendesen, mert eszembe jut Cory, meg mert a bevágások még New Yorkot is keserédessé teszik és CORYYYY, szóval megpróbálom még magamba fojtani a könnyeimet, amiben az segít, hogy rögtön átcsapódunk a glee klub próbatermébe, mr. Shue a gyöngybetűivel felírja a Beatles nevét a táblácskájára, közben a háttérben megszólal a Help, én szívbajt kapok, hogy csak ennyit kapok majd a kedvenc Beatles-dalomból, ééés... beindul a buli. Megtudjuk, hogy két hétig fogjuk ezeket a babusokat két hétig csak Beatles dalokkal kapcsolhatnak össze, aminek én roppantul örülök, mert mióta megnéztem a sorozatot erre várok, és mintha Ryan Murphy csak a gondolataimban olvasna, már itt is van. Nem mindenkinek tetszik persze a rendszer, az ügyeletes kisribi Kitty már pampog is, hogy ő nem fog ilyen őskövületekkel dolgozni (shame on you bitch). Szerencsére a többiek gyorsan lerendezik. "Seriously, can anyone still relate to The Beatles?" kérdésére sassy Blainetől jön a "Pretty much the entire world" válasz, amivel én lezártnak is tekintem a témát. Ezután kapunk egy kis Artie-Kitty évődést, igazából épp leszarnám, egyikük sem tartozik a kedvenceim közé, de már énekelnek is, jön a Drive my car, amit a változatosság kedvéért imádom, ahogy az egész vidámparkos-jelenetet, amit hozzárendeltek, olyan kis cukormázas az egész, épp, ahogy vártam. Természetesen itt sem lehet fenékig tejfel minden, jön egy ilyen kis új kiskurva, aki pompomlány és breenek hívják, és annyira hasonlít valakire, aki valami ilyen gonosz lánykát játszott valahol és aaa ez zavar, hogy nem tudom, honnan ismerem, meg az is, hogy azért Santanara is hajaz, és nekem nem kell még egy Santana, nekem bőven jó az eredeti. Itt ilyen kis high school drama van egyébként, Kitty azt javasolja Artienak, hogy csak titokban járjanak, mert Kitty menci Artie meg nyomi, true story. Éééés... hirtelen váltás, vissza New Yorkba, ahol megtudjuk, hogy Santana szerzett ilyen kis pincérkedős állást Rachelnek, ahol az a lényeg, hogy menő az egyenrucijuk meg van egy enyhén perverz főnökük ugyi. Én már közben tövig lerágtam a körmöm, mert hol marad BLAINE ÉS KURT? hová tűntek? Ahaaa... itt vannak. A suliudvar, és piknikeznek, és még ha ezt a környezetet nagyon műnek is tartom, igazából csak azért imádkozom, hogy beszélgessenek is és ne csak daloljanak arról, hogy újra összejönnek. Igazából azért szerettem minden Klaine-veszekedést, mert amikor kibékültek, akkor Blaine-nek mindig előjött az elérzékenyülős-olyanminthanátháslennék hangja, Kurtnek pedig volt egy ilyen basszus újra minden rendben közöttünk my life is done mosolya, és én csak annyiért imádkoztam egészen eddig, hogy ezeket megkaphassam, és ne ugorjunk át minden problémát...és bumm, minden összejött, hála az égnek meg Murphyéknek és hát én kicsattantam a boldogságtól, ahogy hirtelen visszajött minden apróság.Ahogy előjöttek ezzel a hasonlítgassuk magunkat híres filmes/musicales/akármilyen párocskákhoz így a When Harry met Sally mellé most már itt van a Kurt és Goldie part is és jajj hát amikor Kurt leülteti Blainet, hogy az már mindennek a teteje, hogy minden évadban ő énekel neki a lépcsőn, és ezért most ő fog és akkor jön a Got To Get You Into My Life és az egész tudom hogy roppantul rózsaszín felhős-muffinos - pónilovas, és Kurt naaagyon sok is lehetne, Blaine meg egy pillanatra nem venné le róla a szemét, mintha muszáj lenne odanézie, de akkor is, a szívem már kész van meg én is kész vagyok, és akkor a végén az a csók, hát arra nincsenek szavak, mármint HOGY FOGJA A KIS CSIPŐCSONTJÁT TE JÓ ÉG. Jó, oké, lehiggadtam, jön Sue Sue Sue, akiről már trailerek alapján is tudni lehetett, hogy igazgató lesz, és itt fény is derül, hogy hogyan, kicselezi a tündérbogár Figginset, pornómagazinokat meg egy dedikált mein kampfot tesz az asztalába (ezen kb. öt perces röhögőszünetet kellett tartanom. HATALMAS) de megnyugodhatok, mert Figgins nem tűnt el, hanem takarító lett, én megpusztultam volna figgins nélkül. Újabb Artie-Kitty duett, igen, tekerjünk, igazából aranyosak, de semmi extra. Na de ami ezután jön, az szívinfarktus number one.  Blaine a szexi zöld pólójában (mármint komolyan skacok Darren Criss és az almazöld. hát killing) belibben a próbaterembe és kijelenti, hogy hát ő megfogja kérni Kurt kezét, mire jön az epizód legjobb pillanata, Sam Fucking Evans felpattan a sokkolt tagok közül és elkezdi a hegyi beszédet, ami valahogy így hangzik: Gay marriage...Good, It's good, it's good things, they're all happening so fast, let's go. erre Blaine: Sam, not now. hát én ezt a jelenetet azóta már vagy tízszer visszanéztem, egyszerűen priceless. Na mindegy, Blainey drága kitalálta, hogy ő ugye egyesíti az összes létező kórust a naagy eljegyzésre, és ezért eléneklik a Help!-et ami tökéletes és mindenhova elröppennek és már sírni tudnék a boldogságtól és ofc sírok is, de ez titok. Jön egy nagyon mérges és feldúlt Tina, kiosztja Artiet, hogy hol az önbecsülése (TINA COHEN CHANG YOU RULE THE WORLD)Aztán back to new york, dr. cullenék betérnek Rachel vendéglőjébe, az bizonyítani akar neki, ezért eltolják Santanával a Hard Day's Nightot tök jól amúgy, Santana hangja meg hát még mindig elkepesztő.. aztán van egy kis Sue közjáték, utána sassy Tina bemártja Kittyt, aki hirtelen szerelmet vall Artienak, dráma dráma hátán én meg már a körmömet rágom az eljegyzés miatt. Blaine aztán cserkészgyűlést tart a három kis chipmunkkal, alias Jake-kel, Ryderrel és Sammel, akik olyan... gyerekesek a drágák. Mindegy, ők is észrevették, milyen kis keserű Tina, úgyhogy összedobnak egy nagyon jó kis I saw standing theret, ahol egyrészt AJJ MILYEN ÉDESEN NÉZ KI BLAINE EZZEL A HAJJAL, másrészt figyeltek arra, hogy balkezes gitárja legyen (hasasasasa), harmadrészt Marley egyszerűen tökéletes fangirl-reakciókat dobál, az elmúlt egy évadban egyszer nem volt olyan szimpi, mint most. Tina úgy dönt, Sammel megy a bálba, a kis mázlista, így Mike és Blaine után ROHADTUL IRIGYLEM. És akkor végre. Kurt és Burt utaznak a kis kocsikában a reptér felé és Kurt kijelenti hogy tud az eljegyzéstől és én ettől sikítani tudnék örömömben mert jajj nagyon nem akartam, hogy teljes meglepetés legyen, mert úgy aztán tényleg a mézesmáz teteje lett volna, így legalább minimális realitás marad benne. Aztán imádom, ahogy Burt finoman rávezeti a fiát, hogy igazából úgyis igent fog mondani, mert ezt ő is meg én is tudom muhahahahah. Aztán hát ez az All you need is love, ez egy álom, konkrétan nem látok a könnyeimtől, mert Blaine végig Kurtnek énekel még akkor is, amikor Kurt épp tökre nem figyel rá, és imádom, ahogy Kurt még így is egy sokkban van és meglepődik és ahogy Rachel kis proud momként végig ott van, aztán amikor A LÉPCSŐNÉL ott van Mr. Shue meg Burt is és aww.,....HE LOVES YOU YEAH YEAH YEAH. Na hát a szöveges rész az meg már olyan szinten romantikus és gyönyörű hogy meg tudnám fojtani Murphyéket is, meg Chris Colfer és Darren Criss szüleit amiért ilyen szemszínnel áldották meg a gyerekeiket, és hát azok a mondatok, méghogy én nem szeretem a romantikát meg méghogy blaine nem jó a kapcsolatokban, hát szívárványokat hányok és KURT IGENT MOND ÉS CSÓÓÓÓÓÓK. és meghaltam. 

Hogy elégedett vagyok-e? Igen is, meg nem is. Végülis hatalmas pirospont azért, hogy semmit nem rontottak el, meg hogy Kurt és Blaine beszélgettek.  Összességében izgalmas volt ez a rész, nekem meg szívderítő is, és nagyon boldog és a Beatles dalok meg imádnivalóak, a feldolgozások is, ilyen szempontból mindenképp minden fantasztikus. Aztán meg közben mégis ott mászkál bennem, hogy eredetileg ez így volt-e megtervezve, vagy Cory halála mindent átírt. Vajon évadnyitó lett volna ez a duplarész, vagy épp későbbre került volna? Vajon akkor több idő lett volna mindent kibontani? Vagy ez eredetileg is így volt? Meg hogy azért ilyen rózsaszín most minden mert tudom jól hogy a harmadik résznél kisírom majd a belem? Huhhh... nem tudom, de hát engem ez a sorozat, és főleg Klaine TÖNKRETEEEESZ. Köszönöm, hogy ha valakinek volt ereje, ezt végigolvasni. 

001. Keresve sem találnátok olyan embert, aki kevésbé szereti a futást, mint én. Tudom én, hogy mostanában marha menő futni meg fogyni meg egészségesen élni, de hát engem a futás felbosszant mert annyira céltalan és értelmetlen körbe-körbe rohangálni, ráadásul a bokasüllyedésem miatt kb. 5 perc lassú kocogás után is már úgy fáj a bokám, mint másnak így 1 óra után szokott, plusz hála a hófehér bőrömnek kb. ugyanennyi idő elég, hogy át is váltsak malackába, majd rák úrba színügyileg. Lényeg a lényeg, a futást nem nekem találták ki, hiába a legultraszuperebb sport. Plusz, ilyen szar szmogos győri levegőben még nagyobb kínzás futni. 

002. Még mindig rohadtul félek az angol nyelvvizsgától, mert mintha SENKI, de ténylegesen senki nem értené meg, hogy én soha nem tanultam rendesen angolt, csak ami így rámragadt az elmúlt három és fél évben, abból kellene egy felsőfokú nyelvvizsgát produkálnom. Hát hogyan? Hát miből? 

003. Ma kivételesen bűnöztem és vettem magamnak két gombóc fagyit, ami lassan tényleg indokoltá tenné a nagy fagyis posztot, amit már bosszantóan régóta tervezek, csak aztán mindig elmarad. De most már tényleg érkezni fog lassan.

004. Bakancskeresőben is vagyok, mert a szüleim megunták, hogy mindig ilyen párezres "szarokban" vészelem át a teleket, és úgy döntöttek, hogy idén, ha beledöglenek is normális cipőt találunk nekem, ami általában azért nehéz, mert borzalmasan eltér az ízlésünk cipők terén és szörnyen nem találjuk a közös hangot. De kihívás elfogadva. 

005. azt hittem, ha jövök ezekkel a kis pontjaimmal, sokkal könnyebben összehozok egy bejegyzést, de nem, ez továbbra sincs így. Pedig a piszkozatokban rengeteg iromány figyel már félkész állapotban, van harry potter meg glee challenge, belevágtam a youtubers for beginners első részébe, aztán a kedvenceim közül is már összeírkáltam nagyjából a filmes gonoszaimat, meg színészeimet, meg rendezőimet és hasonlókat, csak egyszeráen perpill nulla a motivációm.

006. Gondolom illene megosztanom mivel éltem ma túl a fél órás futást (igen, életem traumája. és nem, nem futottam gyorsan. a teknősbéka is simán lehagyott volna. de akkor is depressszívé tesz). a futós zenei listám résztvevői a mai délelőtt ők voltak:

Glee Cast/Just Can't Get Enough

Simple Plan/ You Suck At Love

Blink-182/Feeling This

All Time Low/I Feel Like Dancin'

Green Day/ She's A Rebel

Fall Out Boy/The Take Over The Breaks Over

New Politics/Harlem

Maroon 5/Lucky Strike

Glee Cast/It's Not Unusual

Glee Cast/Hit me with your best shot-One Way Or Another

Glee Cast/Thriller-Heads Will Roll

007. Említettem már, hogy a 17-es szobában lakok idén a koleszban?

008. Aludtam egy kicsit délután, de ettől így annyira bekómáltam, hogy azóta csak sokkal fáradtabb vagyok, nyűglődöm, és a maradék kedvem is elvesztettem, hogy németezzek vagy angolozzak. 

009. Beragadtam a sorozataimmal. Ha végre megnézném a Teen Wolf első évadjának utolsó részét, az talán rávenne, hogy tovább nézzem az egészet, de nem tudom... igazából így egy évad alatt kb. arra jöttem rá, hogy Stiles miatt folytattam a cuccot, csak miatta.

010.Ha valaki lemaradt volna a nagy hírről, a mostani hét Darren Criss hét, mert nem vasaltam ki a hajam. Szörnyű egy lustaság vagyok.  

Még idén áprilisban került először a kezembe John Green regénye, és már akkor is olyan szinten felbolygatta a lelki világomat, hogy viszonylag hosszan tudtam róla ömlengeni egy blogbejegyzés formájában. Azóta a napokban angolul is kiolvastam, de a varázsából semmit sem vesztett ez a könyv. Ugyanazt gondolom, ami pár hónappal ezelőtt is kialakult bennem:

Úgy vezeti fel neked az élet nagy kérdéseit és válaszait, hogy észre sem veszed. Magával ránt, mint egy hurrikán, és egy egészen más világba visz. Nevetsz, sírsz, dühöngsz és legszívesebben magadra zárnád az ajtót és napokig csak csapkodnál, de szereted. Szereted, még ha szilánkraira zúzza a szívedet is, és napokig vörösek a szemeid az első olvasás után. Szereted, mert megváltoztat és mert nem változol semmit. Szereted, mert a tiéd, de nem. Szereted, mert rólad szól, de mégsem. Szereted, mert megértheted. És szereted, mert nem értheted meg.

De azért természetesen rengeteg dolog ülepedett le bennem és formálódott át az első olvasás óta, ezekről szeretnék egy kicsit írni. A szokásos, jól bevált bemásolom a fülszöveget részt most kihagynám, és ugornék arra a részre, ahol elmondom, hogy miben különbözött az angol verzió a magyar fordítástól. Hát pontosan annyiban, hogy az eredeti az mégiscsak eredeti, és John  Green zseniális szófordulatait a legnagyobb igyekezet ellenére sem mindig lehet hasonlóan visszaadni. Angolul sokkal élénkebbnek tűntek Hazel és Augustus párbeszédei, Van Houten írásai is egy leheletnyivel karizmatikusabbá váltak a szememben, és az egész könyvet áthatotta egy olyan csodahangulat, amit csak az angol nyelv képes sugározni. 

A legnagyobb különbség pedig az volt, hogy egyetlen könnycseppem sem csordult ki a háromszáz oldal elolvasása után, ami azért az első olvasás utáni könnyzáporhoz képest elég radikális változásnak számít, főleg annak ismeretében, hogy én a létező összes jó könyvön is filmen órákig tudok könnyezni. Azt hiszem, azért is lettem most másképp szomorú, és nem a könnyeim fejezték ki azokat az érzelmi skálákat, amiket bejártam a napok alatt, mert teljesen új dolgokat fedeztem fel a könyvben, amely gondolatokon annyit kellett gondolkodnom, hogy időm sem volt a könnyeimre koncentrálnom. Sokkal mélyebben megérintett a könyv most, mint elsőre. Leginkább Van Houten karaktere bontakozott ki bennem sokkal szerteágazóbban, mint elsőre. Sikerült megértenem többet abból, amit vele keresztül üzent nekünk Green, és bár még mindig úgy gondolom, hogy rengeteg olyan apró üzenet van a könyvben, amit nem fedeztem fel, már egyre tisztábban látom azt a rohadt csillagos eget. 

És mintha most sokkal jobban egy rugóra járt volna az agyam Green bácsival (báácsi, na mindegy. úriemberférfiú) A könyv legérdekesebb és libabőrözőbb része volt, amikor az egyik Van Houten-gondolatmenetről beugrott az Anne Frank naplója, de teljesen random, hát erre nem két oldalon belül már SPOILER! az Anne Frank múzeumban köt ki Hazel és Gus. SPOILER VÉGE! Annyira sírnom kellett volna itt is a felismerés gyönyörétől, de egyszerűen John Green annyi gondolkodnivalót adott, hogy igazából azóta is ezen kattog az agyam. 

Meg egyébként azon is, hogy amennyire elképzeltem, hogy egy csodálatos bejegyzéssel tisztelem meg újra ezt a lélegzetelállító könyvet ( a morbid humorra most nem vagyok vevő, szimplán kifogytam a jelzőkből), úgy jártam, mint az egyetlen Augustus Waters és az istennek sem sikerül csillagképekbe rendeznem a gondolataimat. Milyen keserédes ez a rohadt világ, nem?

Aki egyébként még nem olvasta ezt a könyvet, az inkább hagyjon ki egy hétvégi partit, és a megspórolt utazási költségből, piaárból meg belépőkből vegye már meg és olvassa el mert meg fogja változtatni. 

A füzetekről és könyvekről meg sem próbálok szót ejteni, mert kb. annyira lennék izgalmas, mint egy unatkozó lajhár (bár a lajhárok, ezt meg kell hagyni, sokkal cukibbak). Régebben mindig nagyon ügyeltem rá, hogy ilyen húúú de stílusos füzetecskéim legyenek, mostanában már csak becseszem az ilyen full egyszerű füzeteket a táskába a tescoban, aztán év közben előbb-utóbb úgy is kidekorálom őket dalszövegekkel meg rajzocskákkal. Meg sok füzetet nem is használok, pár tantárgyból papírokra, vagy ilyen mindenesfüzetekre firkálok, mert nem szeretem a rendszert. A könyveim meg hát... olyan tankönyvek. Mondjuk elég gyűröttek, mert nem tudom, az én táskámban minden összegyűrődik pedig semmit nem csinálok máshogy. Na jó, néha csak így belecseszek mindent egyszerre, de annak még nem kellene ezt eredményeznie, nem? hagyjuk is. 

De akkor ténylegesen a táskámról... Mint azt már szemfüles és kiváló memóriával rendelkező rajongótáborom észrevehette ( ma kivételesen igen, ilyen idiótán fogok fogalmazni. túlpörög bennem a boldogsághormon, azééé), a csodásan varázslatos hátizsákomat idén nyáron sikerült megszereznem Szegeden a Pull and Bear (ez itt a reklám helye) nevezetű boltban és hát azóta tart a szerelmünk. Sokáig én is ilyen mindenféle válltáskákkal hülyültem, de hát pont nem hiányzott ez a hátamnak idén is, így maradt a jó öreg hátizsák. Amit parfümböltba nem ajánlok, viszont ezt leszámítva TÖKÉLETES. Életem legeslegjobb hátizsákja. A kép elég béna lett róla, mert nem, még fényképezni sem tudok, de értékeljétek, hogy próbálkoztam.  

A második kép, na az rejti az igazi izgalmakat. Ezen található minden, ami így belecsempésződött a táskámba a szokásos tanszereken és az elmaradhatatlan regényen kívül. Meg természetesen a telefonkám is rajta lenne a képem, de hát azzal fényképeztem, szóval... képzeljétek oda. Akkor haladok fentről lefelé, sakklépésben, meg néha így crossing overezek ( helló szia meiózis), aztán legfeljebb követhetetlen lesz. Szóóóóval.... A jobb alsó sarokban az a nagy bumszli a pénztárcám próbál lenni, ami nem azért ilyen nagy, mert televagyok kessel, és nem férne el máshova, hanem mert hajlamos vagyok minden blokkot, gyógyszert, hajcsatot és egyebet bennehagyni, ami egyszer véletlenül belemászott. Itt tartom még a kajajegyeimet is, meg a külföldről megmaradt kb. teljesen használhatatlan centeket meg pennyket, just for fun. Felette vannak legújabb szerzeményeim, a NEONSZÍNŰ stabilo filcek. Nagy firkálós vagyok, minden unalmasabb órán ilyen kis krikszkrakszokat meg mintákat alkotok, és ehhez eszméletlen jól jön. Én nem kiemelek, én ilyen kis firkálmányokra pazarlom az amúgy nagyon menő és TÉNYLEG neonszínű filceket. Még a narancssárgát is, pedig a narancs nem is a kedvenc színem. ( a szőnyegem azért narancs, mert amikor azt megvettük, még kicsit máshogy gondolkodtam a világról.) A bal felső sarok a szerintem sokatok által ismert kis pöttyös túró rudis uzsonnás doboz, amiben sajnos nem túró rudi utazik az iskolába, hanem úgy általában sárgarépaszeletkék, alma, körte, szilva, vagy tulajdonképpen bármilyen zöldség és gyümölcs, amit anyu el tud csomagolni nekem koleszba. Paradicsom és szőlő is volt már :D Lényeg a lényeg, imádom a gyümölcsöket, és nekem szünetekben ilyen kényszeres evésmániám van, és idén nagy okosan kitaláltam, hogy nem mindig csokira kellene elcsesznem büfében a pénzem, szóval ez az új megoldás. Nem, nem ilyen fogyókúrás hülyeség, nyugi. Jajj hát ott fent pedig legújabb szerelmem, az új fejhallgatóm van. A szüleim annyira kivoltak azon, hogy a "nagyon minőségi"' fülhallgatóim állandóan tönkrementek, hogy beruháztak egy ilyen Bench csodára. Ami amúgy brutáljól hangzik, csak olyan fura hordani, de tényleg, még nem szoktam hozzá. De azért mencin néz ki, és még tartót is adtak hozzá. Akkor a bal szélt elfoglalja a tolltartóm, ami eredetileg fehér színű volt két éve, amikor megvettem, de hát nálam semmi nem marad tiszta hosszú ideig. Egyébként heavy tools, és mindig ki szoktam színezni a stabilo filceimmel a mintákat, aztán minden nyáron domestosszal lesikálom. (Igen. Ennyire ráérek. Igen.) Amúgy tele van tollakkal, meg ceruzákkal, meg törpojácás törppel, meg ollóval meg néhány hajgumival. Alatta az a kis baglyos cucli a neszesszerem próbál lenni. Magát ezt a cukiságot az osztrák claire'sben vettem egy egész euroért (volt olyan akció, hogy 10 euroért bármilyen tíz cuccot elvihettem. hát ki is használtam.) benne meg hát... tükör, szempillaspirál, szemceruzák, korrektor, kisolló, ragtapaszok... ilyen túlélőkészlet. Mellette meg a csodás avonos testpermetek közül a gránátalmás, még anyutól kaptam ajándékba, aztán így... bármikor jól jöhet. Az a kis virágos csoda, az pedig a HATÁRIDŐNAPLÓM. Mert elhatároztam, hogy idén legyőzöm a hanyagságom , és gondosan és pontosan felírok mindent, amit meg kell jegyeznem. Egyelőre sikerült, de három hét azért még nem a teljesítmények csúcsa. Kiskanál arra az esetre van nálam, ha reggelente vennék magamnak kefírt vagy joghurtot a boltban, mert ez is megesik. Az a kék cucc, az a bérlet- és igazolványtartóm, minden hülye kártyával és papírral, amit el lehet képzelni. A kis tehenes füzetkém, ő meg az ilyen firkálós füzetem, általában dalcímeket írkálok bele különböző betűtípusokkal, és kiszínezem őket. Meg ha bármilyen, nem a naptáromba illő információ a tudomásomra jut, azt is ide írom. Meg pont belefér az ellenőrzőm, így legalább azt sem veszítem el. És akkor az egyetlen dolog, ami mindenki fantáziáját megmozgatta valószínűleg, az a pofátlanul virító cigisdoboz ott középen. Sokatokkal ellentétben viszont még mindig nem cigizem és nem is tervezem, valamint nem is egy Augustus Waters féle metaforával van dolgunk, hanem ez a cigisdoboz, amit öcsém szobatársától kaptam, ez az egyik pénztárcám. El sem tudjátok képzelni azokat a fejeket, amiket meglátsz, mikor valahol ezt előveszed. Mindenki elszörnyülködik, hogy "Te CIGIZEEEL?" aztán mikor megvillantom az ezrest belőle, akkor meg csak szimplán hülyének néznek. Imádom. Életem döntése volt, hogy ezt fogom használni. 

Na ennyi lett volna a móka mára. Remélem élveztétek ezt a csodát, és ha csak feleannyira unatkoztatok, mint én írás közben, már megérte :D Micsoda önreklámot tolok itt, hát mindjárt lehidalok. 

Amúgy kezdek kételkedni abban, hogy itt bárki is olvas engem, de aztán ha néhanapján beesik egy komment, annak úgy tudok örülni, mint (nem jut eszembe jobb mint) a majom a farkának. Áldás békesség hallelujah. Keresem még a megfelelő írási stílust, bocsi. 

Fel nem tudom fogni, hogy voltam képes régebben annyit olvasni. Valamiért viszont az elmúlt egy évben nagyon elhanyagoltam az egyébként egyik kedvenc időtöltésemet, és ezt az őszt arra is szeretném szánni egy kicsit, hogy újra felfedezzem magamnak a könyvek csodáit. A történethez hozzátartozik, hogy mániákus könyvvásárló vagyok, és jelen pillanatban legalább húsz, még olvasatlan de már megvett könyv hever szétszórva a szobámban, ezekből próbáltam összegyűjteni a legfontosabbakat és egy kis bakancslistába rendezni. 

Sophie Hannah: Idegen arcocska

Még karácsonyra kaptam unokatestvéreimtől ezt a meglehetősen ijesztő borítójú könyvet, és talán emiatt, talán csak a lustaságom miatt, de a mai napig nem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam. Pedig amúgy a leírás alapján minden megvan, amire nekem szükségem lenne: lélektan, krimi, féltékenység, dráma. Épp ezért került fel erre a listára is. 

Anthony Burgess: Beteg a doktor

Burgess még a Gépnaranccsal vett le a lábamról, aztán ott volt az Egy tenyér, ha csattan, ami legalább ennyire varázslatos volt, így aztán azóta ami Burgess-könyv a kezembe kerül, azt előbb-utóbb el is tulajdonítom. A Beteg a doktorra példának okáért egy antikváriumban találtam rá, de még ezen sem sikerült végigrágnom magam. 

Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

A Nero, a véres költővel pont a napokban végeztem, és ahogy utánaolvastam a többi Kosztolányi regénynek, az Aranysárkány története egyből magával ragadott. A könyvet egyébként még az egyszeri nyári bookline-rendelésem alkalmával vettem, úgyhogy épp ideje lesz elolvasni.

Babits Mihály: Gólyakalifa

Szintén a bookline-csomaggal érkezett (azért mindent elmond az olvasási szokásaimról meg a hülyeségemről, hogy tizenhét éves létemre önszántamból Kosztolányi és Babits könyveket olvasok. ) A Gólyakalifa még a magyaróráinkon hívta fel magára a figyelmemet, mivel mindig is érdekeltek az ilyen speciális lélektani-pszichológia-pszichiátriai dolgok, ezért tökéletes lesz. 

John Green: The fault in our stars

A könyvet magyarul természetesen már nem egyszer végigpörgettem, péntekre viszont megérkezett a megrendelt angol verzióm, így alig várom, hogy eredetiben élvezhessem John Green zsenialitását. Aki még esetleg nem olvasta volna a Csillagainkban a hibát, az tegye meg, szerintem messze az egyik legjobb fiataloknak íródott könyv, ami az elmúlt egy évtizedben piacra került. 

Christopher Priest: A tökéletes trükk

Öcsém nagy rajongója a Nolan-filmnek, így aztán nem volt kérdés, milyen könyvet kapjon születésnapjára. Azóta már az egész család végigfutott rajta, kivéve engem, így aztán be kell hoznom a lemaradást, hogy megtarthassuk a szokásos "vitatkozzunk egy könyvről" ebédünket. (Igen, nálunk komolyan van ilyen)

Dmitry Glukhovsky: Metro 2033

Szintén öcsémnek köszönhető, hogy egyáltalán megvan a könyv, bevallom őszintén, engem az ilyen történetek egyáltalán nem vonzanak, viszont ezt a Metro könyvet annyi, de annyi ember kezében láttam már, hogy érdekelni kezdett, miért is kapták fel ennyien. Állítólag viszont kitartás kell az olvasásához, úgyhogy nem ma fogom elkezdeni. 

F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján

Ebbe pont a mai napon lapozgattam bele, de lehet, hogy még egy kicsit jegelni fogom, mivel ijesztően vastagnak tűnik. Az alexandrás akciósorozatban viszont nem tudtam otthagyni, mert ki tudja, mikor áraznak le legközelebb Fitzgerald köteteket fél árra. Meg a történet is nagyon-nagyon nekem valónak tűnik, úgyhogy nem hiszem, hogy csalódást fog okozni.

Chuck Palahniuk: Kísértettek

Ezzel a Palahniuk kötettel is totálisan úgy jártam, mint megannyi mással, amit az Alexandrás akció keretében vettem. Egyszerűen túl jó ára volt ahhoz, hogy szívem legyen otthagyni. Még akkor is, ha így lemondtam kb. három tábla csokiról, ami az ilyen koleszosoknak nagyon sokat tud jelenteni. Szóval Palahniuk írásművészete már csak a Harcosok klubja miatt is érdekel, így kerülhetett a Kísértettek a kosaramba. 

Stephanie Perkins: Anna és a francia csók

Legalább másfél éve nem vettem magamnak Könyvmolyképzős könyvet, és most nem viccelek. Az olvasás éjszakája miatt kiírt 30%-os akcióhullámot viszont nem tudtam kihagyni, az Anna és a francia csók pedig már ősidők óta a kívánságlistámon szerepel, így remélem megéri majd, hogy újra ilyen kötetekre áldoztam egy kicsit. 

Ryan Loveless: Ethan és Carter

Fogalmam sem volt, mit takarhat a Szívárvány kör - kategória a könyvmolyképzőnél, teljesen ganyútlanul kattintottam oda, viszont kiderült, hogy itt ilyen kis fantasztikus gay-sztorikat lehet majd olvasni, hát kapva kaptam az alkalmon, és megrendeltem az első kiadott kötetet, az Ethan és Cartert. Érdekes élmény lesz, az biztos. 

Sara Gruen: Vizet az elefántnak

Shame on me, hogy még sem a könyvet nem olvastam, sem a filmet nem láttam, de hát így alakult. Viszont nagyon remélem, hogy ha már egyszer megvettem, legalább annyira szeretni fogom, mint amilyen lelkesen többen is ajánlották ezt a regényt. Ha megjön a csomagom, valószínűleg erre fogok lecsapni először. 

Ugyanitt: Mivel valószínűleg olyanok állnak neki a bejegyzés elolvasásának, akik maguk is sokat olvasnak, kettősnyíl talán használják a moly.hu-t, amit én nem, megkérdezném, hogy mi most az a nagy botrány, amitől az összes könyvesblog harsog, mert én valamiről nagyon lemaradtam. Ha valaki elmagyarázná, azt megköszönném.