Sokadik éve vagyok Eurovízió-rajongó, blablabla. Már évek óta összeállítom a top tizes listás, blablabla. Idén pont érettségizni fogok, így nem várom annyira, blablabla.

Ennyit a szellemes bevezetőről. Andrást kivettem a listáról, mert természetesen elsősorban és mindenek felett neki szurkolok, és büszke vagyok rá, hogy ő képviseli az országot, valamint Magyarország választására az elmúlt három-négy évben, szerintem egyáltalán nincs semmi szégyelnivalónk. Na de. Egy kicsit a dalok minőségéről: Azt hittem, idén semmi jóra nem számíthatunk, erre meglepően sok szám elnyerte a tetszésem, még ha nem is tipikus ESC dalok. Így aztán a tíz kiválasztása is nehezemre esett. Egy valami azonban biztos: idén senki nem vádolhat azzal, hogy csak a skandinávok felé húz a szívem.

10. Hollandia: The Common Linnets - Calm After the Storm
Sajog a szívem Svájcért, mert ők voltak még nagyon esélyesek erre a tizedik helyre, és igazából, ha lehetne, megosztottan ők is ide kerülnének. Na de a hollandokról. Ha valami nagyon megfogott a dalukban, az a két énekes hangja együtt, meg a gitárok, és ez az eszméletlen nyugodtság. Mármint lehet, hogy egész Európa bealszik majd abban a három percben, de milyen édes álom lesz ez. A holland Kings of Convenience-re emlékeztetnek minimális szinten. Nem ESC-anyag, de én sokat fogom hallgatni.
9. Norvégia: Carl Espen - Silent Storm
Itt vegyük bele az elfogultságomat. Amennyire mondjuk a dánoknak és a svédeknek az elmúlt években összejött az élet, a norvégok néha úgy tudtak brutálisan mellényúlni. Idén sem mondanám, hogy a legszerencsésebb a választásuk, de még az én balladaellenes szívemet is meghatotta a Silent Storm. Sok jót nem jósolok Carlnak, de nekem tetszik.
8. Olaszország: Emma Marrone - La Mia Cittá
Az olasz nyelv egyszerűen annyira gyönyörű, hogy nekem zene sem kellene, elég lenne, ha szavalnának. Viccet félretéve, az olaszok sem a legerősebb oldalukat mutatják idén, pedig nagyon szívesen előrébb löktem volna őket a listámon. Így viszont bekerültek a közepes dal, de még mindig jobb, mint a többi kategóriába a dánokhoz és a norvégokhoz.
7. Fehéroroszország: TEO - Cheesecake
EZ UGYE VALAMI ROSSZ VICC? kérdezi mindenki. Igen, az. Vagyis, lehetne az is, de most kegyetlenül őszinte leszek: ez a dal a legfülbemászóbb dolog a világon és pont ezért imádom. Odavagyok az emberünk borzalmatos akcentusáért, az idióta dalszövegért, a hülye címért, egyszerűen mindenért. Gyanítom, hogy nem a fehéroroszok lesznek idén a befutók, de oda se neki. Megtaláltam az idei bűnös élvezetemet.
6. Egyesült Királyság: Molly - Children of the Universe
Na hát a britek annyira érthetetlenek és kb. biztos voltam benne, hogy idén sem fognak értelmes dalt kiküldeni, erre tessék, ők okozták a legpozitívabb csalódást az egész mezőnyben. A legjobban a kórus tetszik, nem is a csajszi maga, de összességében az egészben van valami furcsán megkapó. Végre a kis angolkák is megérdemelnének valami értelmesebb helyezést.
5. Németország: Elaiza - Is It Right
Na hát a németek a britek szöges ellentétei, szerintem Lena óta konkrétan minden évben beletaláltak az ízlésembe, egyedül a tavalyi Cascada-dal volt egy kisebb kilengés. Szóval Roman és Lena után ismét felfedezhettem magamnak valami szuper pontot a német könnyűzenében. Az Is It Right refrénje napok óta a fejemben jár és nagyon remélem, hogy a németek idén is a mezőny elején végeznek majd.
4. Finnország: Softengine - Something Better
A finn  ryan gosling és bandája nem maradhatott ki a listámról, szerintem ha valakinek tippelnie kellett volna, hogy kik lesznek a top 10emben, ez lett volna a legbiztosabb befutó. Minden, amire szükségem van a totális szerelemhez, a refrén ráadásul egyből beleragadt az agyamba, és bár a győzelemre őket sem igen tartom esélyesnek, azért egy-két szavazatot majd rááldozok a rokonokra.
3. Örményország: Aram MP3 - Not Alone
Annyira szkeptikusan álltam ehhez a dalhoz, hogy úúúristen, mindenkinek tetszik, akkor nekem biztos nem fog, és egy perc után majdnem be is zártam, hogy én ilyen lassú kis izéket nem fogok végighallgatni, de a dal második fele az egyszerűen zseniális, és nem sértődnék meg, ha a dobogón végezne az örmény dal, mert egyszerűen brutálisan jó, és le vagyok nyűgözve. Ha idén nem a vicces dalok nyerték meg volna a szívemet, simán megkapták volna az első helyet is.
2. Franciaország: Twin Twin - Moustache
Hát erre nem fogadtam volna, de ez a francia dal egy valami igenállat, én oda meg vissza vagyok, egyszerűen kéééész, nem bírom, annyira rohadt jó, nem tudom körülírni. Tök vicces, mert egy betűt nem tudok kiejteni franciául, és így csak dúdolom magamban, hogy zsövöszíííí, zsövöszááá, fogalmam sincs mit jelent, de megőrjit ez a zene, FANTASZTIKUS. Pedig a franciákat tényleg nem szoktam szeretni.
1. Görögország: Freaky Fortune feat. Riskykidd - Rise Up
A görögök a legnagyobb sunyik ám, mert minden évben annyira bőralámászós, de ezzel együtt nagyon görögös dalt választanak, és ez a furcsa kombó mindig bevonzza őket a legjobb tíz közé nálam. Eddig viszont még nem értek fel a csúcsra. De mindennek eljön az ideje. Szóval amellett, hogy tavaly után idén is sikerült olyan kis faszántos pasinénekest kiválasztani, ami vonzza a női szemeket, szerintem brutáljó partidalt hoztak össze. Nyerni nem hiszem, hogy fognak (bár adja isten), de én azért szurkolok nekik, meg szavazok.

A kimaradottakról annyit, hogy még viszonylag tetszik a svéd és a spanyol dal is, de azokat így magamtól nem hallgatnám agyon. Aztán a dán dal nagyon sokáig top 10es volt, de már most kezdem unni egy kicsit, májusig veszélyes, hogy totálisan megunnám. A szlovén dal került még pozitív kalapba nálam, de a fuvolával való tellegetést nem értem, a macedón és az ír dalban is van talán fantázia, és a lengyel dalt is szeretem. Igazából meglepően sok dalt szerettem meg. Jézus. Na remélem májusig visszatalálok a szkeptikus énemhez.

Muszáj mindent kiírnom magamból ami bennem van, mert nem akarok semmit elfelejteni, úgyhogy elnézést minden teljesen logikátlan mondatsorrendért, vagy felépítési és nyelvtani hibákért, és akármiért, még mindig egy kicsit (NAGYON) a hétvége hatása alatt vagyok.

Előzménynek röviden tömören annyit mesélnék el, hogy évek óta nyaggatom anyuékat, hogy menjünk el megnézni egy síugróversenyt élőben, de sosem reménykedtem abban, hogy ez a valóságban meg is fog történni, mert a szüleim borzalmasan életképtelenek, bármilyen megszervezett eseményről van szó, ahol sok ember van. Komolyan, ti még egy ilyen tömegfóbiás családot, mint az enyém, nem láttatok. Néha nem is értem, mit keresek közöttük. Mindegy, ez most lényegtelen, az a fontos, hogy addig sikerült célozgatnom arra, hogy mit szeretnék, hogy anyu előállt a nagyon egyedinek hitt ötletével, hogy idő előtt megkapom a ballagási ajándékom egy részét, ami történetesen jegy a 2014-es sírepülő világbajnokságra Csehországba, Harrachovba. Leszámítva ironikus hozzáállásomat, tényleg örültem ám neki nagyon, mert ez volt a bakancslitám jelenlegi legeslegelső pontja (obvi mivel Norvégiában már jártam), és nem csak az életetett, hogy így csütörtökön és pénteken skipelhettem a sulit.

Egy rövid kitekintő azoknak, akik eddig nem voltak tisztában azzal, hogy miért jött nálam képbe a síugrás: A síugrás egy téli sport (wow. superfact) és kb. hatodik éve követem minden télen figyelemmel, masszívan a kedvenc sportommá vált, őrült módjára tudok szurkolni a kedvenceimnek, oda-vissza vágom az egyes országok versenyzőit, és tényleg minden hétvégén szánok rá időt novembertől márciusig, hogy leüljek és megnézzem a versenyeket, mert engem ez kikapcsol és szeretem. Ebből aztán meg egyenesen következik az is, hogy olyan kedvenceim vannak, akikért kisebb túlzásokkal ölni tudnék, mindenesetre kellően protective magatartást veszek fel, ha szidni kezdik őket, és a rajongásig tudom őket imádni, no matter what. Na ezért akkora szám ez a hétvége.

Elspoilereztem már, hogy csütörtökön indultunk, és egy röpke 4,5-5 órás út várt ránk, Harrachov ugyanis Észak-Csehországban található, közvetlenül a lengyel határ mellett. Az út az olyan volt, amilyen, a lényeg, hogy olyan tizenegy felé megtaláltuk a szállásunkat, ami kb. egy órányira volt a sánctól ( konkrétan Harrachov összes szállásán a csapatok, szervezők, stb. aludtak) és egy nagyon kis pofás sípálya mellett kaptunk szobákat. Kb. annyit időztünk a hotelben, hogy bepakoltunk, kicsit pihentünk meg ettünk, de egykor már indultunk is, mert 1. én biztosra megyek. 2. én biztosra megyek. Magyarul nem akartam, hogy eltévedjünk, és emiatt lekéssünk valamit (pedig annyira tipikus lett volna). Szerencsére öreg barátunk, a GPS nem hagyott cserben és ténylegesen odataláltunk a hegy aljához, megtaláltuk a parkolót is, ahol csodás mutogatósdiba kezdtem a cseh biztonsági emberkével, mert szegények semmilyen nyelven nem tudtak, én meg csehül nem tudtam, de csak megértettük egymást valahogy. Na és akkor itt jött a számomra sokkoló, bár így utólag természetesen teljesen logikusnak tűnő tény: ha a sánc egy hegyen van, és mi a hegy lábánál vagyunk, akkor nekünk oda fel kell gyalogolnunk. Fanni szervezete itt rendesen elkezdett tiltakozni, mert hát én meg bármiféle sportteljesítmény, az két külön dolog. Mert ha még sík terepen kell sétálni... hát napokig elsétálok, na de HEGYEN. lustaságom nem ismer határokat. Mindegy, egy jó negyedórás gyaloglásról volt amúgy szó, szóval nyílván nem haltam bele, de azért na. Álmaim síugróversenyén egyszer csak oda kerülök az első sorba, nem ám itt még hegységeket mászok meg. Miután nagyon egyszerűen átjutottunk az ellenőrző kapun (ilyenkor még szinte senki nem volt, mert nem is nagyon volt történés sem), beérkeztünk az aréna bal oldalára, és így egyszerre annyi minden érte a szememet, hogy így hűűű, azt sem tudtam, hova kapjam a fejem. Először is ott volt a sánc, ami egyszerűen gyönyörű, elképzelhetetlenül monumentális, és tényleg, nem tudom rendesen kihangsúlyozni, mennyire NAGY. Aztán meg ott volt ez az egész kordonokkal elkerített, a tv-ből már jó ismert rendszer, a piros kapuval, a sátrakkal, lelátókkal, én meg így nem hittem a szememnek. Ráadásul ilyenkor még nagyon jó időnk is volt, egy vékony kardigánban toltam végig az első délutánt. Egy negyed óra szerencsétlenkedés után végre megtaláltuk a fő lelátót, ahonnan a legjobb volt a kilátás, szépen elfoglaltuk a helyünket és... hát igazából próbáltam felmérni, mennyien vannak, de engem nagyon meglepett, hogy már a trainingre is jópáran kijöttek. Ami egyébként pont akkor kezdődött, amikor odaértünk, szóval láttam Diethart legelső sírepülését, ami egyébként meglepően jól sikerült. Ha most teljesen őszinte akarok lenni, az első tréning alatt még csak szoktattam a szemem a helyzethez, megpróbáltam felfogni, hogy mi van, és többször is elámultam azon, hogy igazából sokkal több mindent és sokkal jobban látok, mint azt így a tv elől képzeltem volna a nézőkről. Úgy a második tréning vége felé vettük észre, hogy a kis felvonó, amivel a síugrók megközelítik a sáncot, az konkrétan a lelátó felső soraiban ülők feje felett megy el, magyarul rohadt közel van hozzánk. Na ezek után már kétfelé kellett figyelni, mert bármelyik pillanatban felbukkanhatott valamelyik kedvencem a közelben. Ami többször meg is történt, ráadásul a kedvesebbjei még integettek is, és hát én körülbelül ott haláloztam el lelkileg meg mindegyhogy, amikor A KEDVENCEM, az egyetlen és utánozhatatlan Gregor Schlierenzauer itegetett nekünk. (feltételezhetően nekem, mivel az egész lelátón kb. csak én kapálóztam mint egy üregi nyúl). Ezeket már csak tetézte, hogy amikor a kvali előtti szünetben elmentünk enni valamit, megtaláltuk azt a csodahelyet is, ahol az ugrók felülnek a felvonóra, és pont ott volt Romoeren, aki kb. az első síugró volt, akit megkedveltem, szóval őt is kb. két méter távolságból látni, hát egy csoda volt. Jajj a kajálásról annyit, hogy a gulyásleves volt a legkelendőbb kaja a négy nap alatt, a norvégok, a németek meg a lengyelek is úgy kajálták, mint az állat. És elképesztő, de mindenki németül szeretett volna velünk kommunikálni, az angol nagyon nem volt divatban, úgyhogy bratwurston meg glühweinen éltünk, mert ezeket ismertem németül. A kvalira visszatértünk a lelátóra és befoglaltuk az első sort, ahonnan aztán tényleg brutáljó kilátásunk volt, és annyi, de annyi gyönyörű ugrást láttunk. Igazából mind a tréning mind a kvali alatt messze Prevc tűnt a legerősebbnek, de rajta kívül Kamil és Freund is nagyon szépeket ugrott. A közönség már itt is nagyon lelkes volt, én lespannoltam Anders Fannemel legnagyobb rajongóival, meg a mellettünk lévő cseh lányokkal is játszottam egy mutogatós-félnémetes-félangolos beszélgetős kört. A kvalinak eszméletlen hangulata volt, a kis műsorvezető nagyon odatette magát, de már akkor is érezhetően a lengyelek és a németek voltak a parti lelkei. Útközben visszafelé még vettünk magunknak egy hatalmas norvég zászlót, amit annyira lelkesen lengettem ott az első sorban, hogy még a cseh tvbe is bekerült. Nagyon boldogan settáltam visszafelé, lefelé meg amúgy is könnyebb volt, de azért hozzáteszem, hogy rohadtul fáradtan értünk vissza a hotelbe. Már említettem, hogy jó időnk volt, és nagy magabiztosan úgy voltam vele, hogy a továbbiakban is teljesen felesleges lesz nagykabátban járkálni, mert hát tavasz van... hogy aztán mekkorát tévedtem.

Pénteken egykor nyitott az aréna, és fél négykorra írták a próbaugrás kezdetét, így aztán próbáltuk besaccolni, hogy mégis mikorra kell odaérni. Nem akartunk órákat a hidegben üldögélni, viszont az sem lett volna szerencsés, ha már helyünk sincs, a lelátós ülőhelyeket ugyanis érkezési sorrendben lehetett elfoglalni. Délelőtt annyi időnk azért volt, hogy körülnézzünk abban a faluban, ahol a szálláshelyünk van, és bevásároltunk is jó kis csehszlovák termékekből .(azért csehszlovák, mert pozsonyban ugyanazokat lehet kapni, mint prágában, én meg egyiküktől sem venném el a kreditet) A családi kupaktanács aztán arra jutott, hogy azért kettőre érjünk oda. Ami utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, mivel már így is csak egy kicsit távolabbi parkolóban lett helyünk, ami azt jelentette, hogy más útvonalat követve közelítettük meg a sáncot. Magyarul előbb leszánkáztunk egy sáros-földes meredek sípályán (lefelé még egész jó volt), majd utána felmásztunk újra, ténylegesen a hegyre. Meglepően sok társunk akadt egyébként ezen a kis mellékvágányon, norvég ütősbandával, meg egy nagyon hangos-nagyon dudálós lengyel társasággal caplattunk fel a sánchoz. Ott a bejutással még nem volt annyira nagy gondunk, viszont csak a szerencsén múlt, hogy lett ülőhelyünk, ugyanis kb. az utolsó karszalagokat kaptuk meg. Ami azzal is járt, hogy csak a lelátó felső soraiban kaptunk helyet. Persze ennek is megvoltak a maga előnyei, amit pofátlanul ki is használtam. A próbaugrások előtt ugyanis felálltam a legutolsó sor padjára, és kihajoltam a korláton. Na most, én nem vagyok egy ilyen tériszonyos csóka, de ez rendesen megijesztett engem is. Mindegy, a cél érdekében mindent, ez ugyanis azt jelentette, hogy kb. karnyújtásnyira tőlem mentek fel az ugrók, és tökéletes képeket lehetett készíteni. És hát itt értek aztán a legjobb élmények, mert ismételten voltak nagyon cuki pillanatok, egy csomóan integettek, meg Diethart és Kraft is telibe rám mosolyogtak, Schlieri is tiszta kis édes volt, így aztán nagyon lelkesen vártam a próbaugrásokat. Amik alatt aztán már tényleg a tetőfokára hágott a hangulat, a lengyelek és számomra meglepő módon a házigazda csehek is nagyon lelkesen szurkoltak. Schlierenzauer nagyot betlizett és az ugrás után idegesnek is tűnt, ennek ellenére, az első körre is még mosolygósan ment fel. Na aztán elkezdődött a verseny és én teljesen odáig meg vissza voltam, ahhoz az előre megjósolható volt. Eddig nem hittem benne, de tényleg igaz, hogy ha élőben nézed a versenyt, egyszerűen mindenkinek szurkolnod kell. Egy idő után nem is az érdekel, ki ugrik, hanem, hogy minél messzebb jusson. Aztán élőben nem is érzékeled annyira a sok drámát a széllel, nem látod olyan fontosnak a pontokat, és az sem tűnik fel, ha Ammann telemarkja nem tökéletes. Egyszerűen magával ragad a hangulat és kész. A másik: vannak ugrók, akiknek egyszerűen mindenki szorít. Szívszorítóan gyönyörű volt látni, ahogy mondjuk Kasai ugrása előtt az egész stadion felpattant, és a lengyelek is úgy örültek a sikerének, mintha legalábbis Kamil ugrott volna, aki persze legalább ekkora ovációban részesült. Hasonló szeretet övezi egyébként még Ammannt is, az osztrákok előtt viszont meglepően csendessé vált mindenki, velem együtt csak pár elvetemült rajongó ujjongott eszeveszetten egy-egy jobb ugrásnál. Az első kör után ugye Prevc vezetett, akinek nagyon-nagyon örültem, mert abszolút megérdemelte volna a győzelmet, az egész hétvégét tekintve messze ő volt a legerősebb. Schlierenzauer és Ammann is rontottak, de legalább továbjutottak. Kraft, Wellinger, Diethart, Kot és Fannemel ugrásainak örültem a legjobban az első körben. Na de hogy a szünetben mi történt, azt még mindig nem hiszem el . Történt ugyanis, hogy mint minden emberi lénynek, nekem is pisilnem kellett. Elindultam a rettentő gusztusos tojtoj wc-k felé ( a fesztiválozás után az ilyen engem már meg sem hat), értitek, tök nyugodtan sétálgatok, trappolok a sárban, egyszer csak elsuhan mellettem egy piros melegítő, konkrétan majdnem fellök (igazából kocogott így aztán arrébb tudtam állni, de a hatás kedvéért így mesélem) és tudjátok ki volt az? Anders Bardal !!!!!!! Úristen. Én meg így teljesen lefagytam, azt sem tudtam mi történik, se fényképező nálam, se semmi, meg hát amúgy is mekkora orbitális bunkóság lett volna melegítés közben megállítani, szóval csak elhebegtem-habogtam egy good luckot (lélekjelenlét level 100), mire ő rámmosolygott (arany szive) és futkározott tovább. Na hát ezek után a második körre alig-alig tudtam koncentrálni, de annyi még megmaradt, hogy ahogy sétáltam vissza, Schlieri pont akkor ült be a felvonóba és meglehetősen idegesnek tűnt, plusz még csak akkor huzogatta a cipőjét, pedig valami negyedikként kellett volna jönnie. Be is jelentette a bemondó, hogy nem fog ugrani, de én már akkor sejtettem, hogy amilyen szerencsétlen a drága, csak elkésett. És tényleg. Hajek bukása volt messze a legijesztőbb pillanata a versenynek, és élőben látni, ahogy elviszik... nem volt semmi. A második kör végén ugye Freund vezetett, így hagytuk el az arénát pénteken. Amit még elmondhatnék, az talán az, hogy ahogy lefelé sétáltunk, mellettünk ment el a mentőautó, ami Hajeket vitte, az volt a négy nap messze legmegrázóbb élménye. Emlékeztek, amikor elmeséltem, hogy odafelé először egy sípályán jöttünk lefelé? Na most ott kellett visszamásznunk, brutál meredek volt, azt hittem, kiköpöm a tüdőmet, de csak sikerült.


Szombaton arra keltünk reggel, hogy esik...A HÓ. Na igen, március 15 nem hazudtolta meg önmagát. Emellett nagyon látványosan fújt a szél is, így én kb. már reggel nyolckor biztos voltam benne, hogy nem lesz aznap verseny, de hát a remény hal meg utoljára. Délelőtt wellneseztünk (a fancy mindenünket), és az istenért sem lehetett rávenni a szüleimet, hogy kapunyitásra érjünk oda, ugyanis abban a tévhitben éltek, hogy ez az idő eltántorítja majd a szurkolókat. Hát nem. Egy órával nyitás után értünk oda, olyan egy körül, de már megint csak távolabb parkolhattunk, mint előző nap. Így újabb útvonalat fedezhettünk fel, ami viszont az ugrók szállodája mellett vezetett el, így integethettem az erkélyen álldogáló Prevcnek (jajjjj), aztán lélekszakadva siettünk fel a hegyen (nagyon jó lett a kondim a hét végére), ahol sikerült megint még ülőhelyet találnuk ,szintén kb. utoljára érkeztünk. Ami viszont ezután következett, arról nem beszélnék sokat. Konkrétan három és fél órát fagyoskodtunk a mínusz fokokban, hatalmas szélben és hóesésben. Közben persze próbáltunk ilyen forró teával meg mozgással életet lehelni magunkba, de nem volt egyszerű.  A hangulat persze kifogástalan volt, még többen voltak, mint pénteken, egyszerűen tényleg hatalmas volt a tömeg, így nagyon sajnáltam a szervezőket, hogy le kellett fújni a versenyt. De hát brutális volt a szél, mi is halálra fagytunk már, így aztán fél öt körül el is jöttünk, többedmagunkkal, mert látszott, hogy ott ma már verseny nem  lesz. És most jön Fanni ciki sztorija. Komolyan, nem is én lettem volna. Szóval sétálunk le nagy nyugodtan a hegyről, ilyen betonos úton, pont jön velünk szembe egy nagy szlovén csapat, Kranjec fanklubos hivatalos kabátokkal, zászlókkal. Fannika nézi őket, nézi őket, közbe rálép egy ilyen jeges felületre, és bumm, akkora seggest dob, hogy Bella az Alkonyatból tanulhatna tőlem. Jajj, nagyban röhögök magamon, próbálom magam összeszedni, tiszta sár vagyok minden bajom, erre még egy amúgy nagyon cuki szlovén srác odajön, és megjegyzi először szlovénül, majd miután bután nézek rá, angolul, hogy nem kellett volna ennyit innom. Hát mondom ok. Mindegy, vicces volt,a hét sztorija is megvolt. Visszafelé bementünk még egy tescoba, ahol meg pont a cseh utánpótlás síugrócsapat vásárolgatott, és a fiúk így civil ruhában ijesztően vékonynak tűntek. De legalább fánkot vettek, jó tudni, hogy nem mindig éheznek. Hazaérve még jobban megszívtam a kis esésem, mert még reggel összefutottunk a liftnél pár nagyon édes angol sráccal a hotelben, erre visszafelé is nem ott voltak a bárban, és nem végignézték, ahogy tiszta sáros seggel végigvonulok a folyosón? Fanni, gratulálok.

NNNa. ma meg. Borzalmas időjárás fogadott minket Harrachovban, zuhogott az eső, és ha lehet, még erősebb volt a szél. Azért gondoltuk, kinézünk utolsó nap is a sánchoz, bár ezer százalék volt, hogy nem lesz verseny, minden sáncközeli élménylehetőséget ki kell próbálni. Felsétáltunk a zuhogó esőben, szörnyű volt, ráadásul ember is alig-alig lézengett, de gyönyörű élmény volt az üres arénát látni.  A szervezőkkel is beszélgettünk egy kicsit, kaptunk ingyen posztereket, meg vettünk még osztrák zászlókat, de el is jöttünk, mert látható volt, hogy semmi nem lesz. Visszafelé még mellettünk húzott el kocsival Kraft is, úgyhogy boldogan zártam a napot.

Az egész egy igazi csoda volt, és ha egy átlagembernek nem is, számomra életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, és ritkán voltam ilyen boldog életemben. Most pedig nincs mivel kitöltenem az űrt a szívemben.

Emlékeztek arra, amikor szeptember környékén még teljes lelkesedéssel vetettem bele a Glee új évadába, és olyan bohókás-fannis módon odáig is eljutottam, hogy kifejtsem véleménem a részről? Azóta jópár részt magunk mögött hagyhattunk már, és bennem is rengeteg érzés és gondolat kavargott a sorozattal kapcsolatban. Bár az meg sem fordult a fejemben, hogy kaszáljam újonnan rajongásig szeretett dalospacsirtáimat, de nekem is be kellett látnom, hogy az új évad korántsem muzsikál olyan fényesen, mint elődjei. Leginkább az ötödik résznél éreztem a teljes csődöt és mélypontot, valamint a karácsonyi rész sem férkőzött a kedvenceim közé, így aztán nagy elvárásaim nem voltak akkor sem, amikor a viszonylag hosszú téli szünet után a Glee visszatért a képernyőkre és így az életembe is.

Múlt héten a Frenemies címre keresztelt történettel vethettük bele magunkat Ohio és New York csodálatos világába (ami hála az égnek lassan tényleg csak ez utóbbira fog redukálódni). A történet igazából megint több szálon futott, és ahogy a cím is utalt rá, a rivalizálós barátság-ellenség kapcsolatok kerültek terítékre, ami azért lássuk be, a kórusunk háza táján mindig is nagy szerepet betöltő elem volt. Ezért sem éreztem annyira erőltetettnek ezt a "mindenkivel ugyanaz vagy majdnem ugyanaz történik" dolgot, mint mondjuk anno a negyedik évad Break up részénél (AZ A RÉSZ. ARRÓL NEM BESZÉLÜNK), de kétségkívül elég lett volna csak a legjobban kiélezett Rachel-Santana szálat meghagyni. Amibe ha már így belefutottunk... Olvastam több kritikát az epizódról és sokan túlzásnak tartották az eseményeket, de szerintem az elmúlt két évad talán legepicebb jeleneteit és párbeszédét sikerült összehozni, és ha valami, akkor ez húzta ki a sorozatot a mocsárból. Nekem már régóta túl szimpatikus volt Rachel - értsd túl kedves volt, nem jöttek ki a tipikus sztárallűrjei, az a sok kis apróság ami miatt sokszor ki sem lehetett állni a csajt. Na és ezt tökéletesen visszahozták, régóta várt már egy ilyen konfliktusra ez a karakter, és az az igazság, hogy Santanáról is csak ezt tudom elmondani. Mióta New Yorkba költözött, többször is úgy éreztem, elveszett belőle minden sátáni, de végre az ő karakterébe is visszakerült az élet. A vitájuk pedig azért is tetszett különlegesen, mert, mint minden rendes vitában, pont azt vágták egymás fejéhez, ami a legjobban fáj a másiknak. És lássuk be az is gyanús volt, hogy három ekkora díva sokáig bírja egy apartmanban, valakinek mennie kellett. A történet többi szála, bevallom, nekem nem volt ANNYIRA érdekes, de nem is untam annyira, mint az évad eddigi részeit. Kurt természetesen féltékeny Elliotra, szerintem benne kb. az első évad óta nagyon erősek az ilyen érzések, azt viszont egyelőre nem tudtam eldönteni, Starchildnak mi a stiklije, pedig biztos lesz valami, eddig nekem mindig mindent túl jól, a gleehez nem illően jól reagált le. Az ohioi sztoriline pedig... Hát, szegény Tinát már nem lehet tovább roncsolni, nagy szívfájdalmam, amit ezzel a leányzóval tettek az elmúlt másdél évben, mivel az egyik kedvenc szereplőm a mai napig, de amikor az írók valamilyen furcsa okból előhozzák a bitch énjét, néha még én is kirohannék a világból. Viszont hozzá kell tennem, hogy én Artiet sem szeretem, és kicsit mérges is vagyok, hogy ő jön New Yorkba, mert nekem a srác évadok óta semmi olyat nem tud nyújtani, ami miatt egy kicsit is figyelnék rá, az egyik legneutrálisabb-érdektelenebb karakterré vált. Így aztán a vitájuk is teljesen ignorálható volt. Sue ebben az évadban mindig egy kicsit több volt a kelleténél, most viszont pont eltalálták az oltásainak mennyiségét. A dalok viszont kifejezetten pozitív csalódást jelentettek, az évadban messze most éreztem leginkább, hogy érdemes még néznem a sorozatot - ha más nem, a dalok miatt. Kiemelném Santana Don't Rain On My Parade feldolgozását, a zenei alap nagyon érdekes volt és nekem kifejezetten TETSZETT, hogy kb ugyanaz volt a koreográfia mint Rachelnél anno. Számomra ez csak azt jelképezte, hogy míg Rachelnél ez egy gyerekkori álom volt, addig Santana igazából csak meglátott egy lehetőséget és megragadta, így aztán szerintem egyedi koreográfiája sem lehetett pont ehhez a dalhoz. Ez az életszerűség viszont hiányzott nekem Kurt és Elliott hangszerboltos duettjénél, mert ilyen biztos nem történik sehol. Viszont Adam és Chris hangja együtt... A Breakaway tetszett még egyébként.
Összességében szerintem jó irányba halad a sorozat, de mivel a kicsiket konkrétan fullosan leszarják már és ebben az évadban sem történt semmi említésreméltó velük, nem értem, miért nem lehetett volna az évadot már New Yorkban kezdeni egy kis időugrással, így nagyon-nagyon sok dolog sokkal értelmesebbnek tűnt volna - a Klaine eljegyzés, Finnre emlékezés, lényegében mindegy. Így viszont megint egy csomó időt elpazaroltunk az egyébként mostanra nagyon lapossá vált ohio-jelenetekkel. És egy kicsit mintha a Glee gimis lelke fogyott volna el - teljesen érthetően. Most, hogy már a főbb szereplők része sokkal komolyabb gondokkal van elfoglalva, mint hogy ki mondja a ballagási beszédet, a végzős New Directions tagok gyerekesnek, és eszméletlen hisztisnek tűnnek. Nem állítom persze, hogy hisztisebbek, mint Rachelék voltak anno, csak akkor, a mostani kontraszt nélkül ez sokkal természetesebbnek tűnt. Bár azt elárulhatom, hogy a mostani seniorok 3/4e a kedvenc szereplőim között van, így az ő történetük ha mást nem is, engem még egy kicsit érdekel.

És akkor a kedd éjjeli Trio részről is essen szó. Mindannyian sejthettük, hogy ez a rész eléggé el lesz sunnyogva, lévén a Nationals és az utána következő 100. epizód sokkal nagyobbat kell, hogy durranjon. Így számomra érezhető is volt, hogy egy kicsit visszafogták a gyeplőt, nem éreztem semmiféle katarzist, de azért egynek elment, és az évad eleji szenvedést még mindig rendesen felülmúlta. Itt is megtartották a párhuzamosan fut, de ugyanaz a történet szálat, de nekem a kialakuló triók közül egyedül a Kurt-Danny-Elliott hármas mozgatta meg a fantáziámat, pedig komolyan mondom, hogy nagyon imádom a Sam-Blaine-Tina triót, és igazából csak miattuk maradt meg a minimális érdeklődésem Ohio felé. Aminek nagyon örülök, hogy ha már el kell búcsúznom az egyik kedvenc szereplőmtől, legalább előtte megkapja azt a reflektorfényt, amit eddig is megérdemelt volna. Tina, igen Tina. Tudom, hogy a negyedik évad eleje óta folyamatosan kereszttűzben áll, és természetesen én sem örülök neki, hogy néha (NÉHA?) eszméletlenül kisarkított szerepeket és szövegeket kap, ennek ellenére én nem tudom nem imádni, mert ha lefejtjük róla ezeket az eszméletlenül hisztis külsőségeket, akkor még mindig egy nagyonis igazi karakterrel állunk szemben, és csak azért, mert mi nem fetrengünk az elválás gondolatától a padlón, szerintem - és így végzősként jogosan beszélek - páran azért legszívesebben megtennénk. És a Sam-Tina párosítás nálam egy hatalmas guilty pleasure, annak ellenére, hogy Tinát visszarepíteném Mike karjaiba, Samnek pedig egyik New Directions lányt sem ajánlanám sok szeretettel, de én Blaine kirohanását viccesnek tartottam, mert, ugyanúgy, mint Tinánál, azért mert mi nem csináljuk meg ezeket a dolgokat, titokban szerintem sokunkban benne van a gondolat. Persze itt már érdemes azt is behozni, hogy az írok miért sarkítják le ennyire ezeket a karaktereket, de erről meg nem tudok érdemben nyilatkozni. A Wemma rész engem körülbelül a második évad környékén kezdett el totálisan hidegen hagyni, és ez most sem változott. A jeleneteiket legszívesebben átpörgettem volna, nem tudom, miért váltak számomra ennyire érdektelenné. New Yorkban meg egy icipicit változtak a dolgok, de azért azon kívül, hogy Rachel pont Adam karakteréhez tartozott, nem tudtam semmin sem nevetni. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a new yorki szálon jelen pillanatban Rachel az egyetlen hetero karakter, ráadásul Finn meg pár hónapja halt meg, szóval minimális az esély egy jó szaftos hetero kapcsolat kialakulására. Mármint félreértés ne essék, nekem az égegyadta világon semmi, de semmi bajom nincs az LGBT szereplőkkel, mint azt már annyiszor kifejtettem, fontosak is a történet szempontjából meg hát Klaine forever, de az arányok mostanában egészen furcsa módon tolódtak el. A rész csúcspontja messze a Gloria volt, igazán fantasztikus feldolgozás lett, de Chord és Darren sem panaszkodhatnak a mély hangjaik miatt, a Don't You is teljesen korrekt lett, pedig ettől nagyon tartottam. A többi dallal sem volt gond, a The Happeningben például Demi hangja rettentően jó volt, de azért a Frenemies dalait nálam nem tudták überelni. Ezek után nem is nagyon tudom, mit várjak a holnapi résztől, ugyanis a versenyes részek általában jók szoktak lenni, de már nem merek miben reménykedni. New Yorkban van minden hitem.

Ki akartam bírni anélkül, hogy regényeket írjak az Oscar-díj mint olyan fontosságáról vagy nem fontosságáról, úgyhogy ezt az örökérvényű vitát inkább semmisnek veszem, a lényeg, hogy a mai napig rohadt sokan figyelnek erre a díjátadóra, szóval én is haladok az árral, meg úgy egyébként is, na. Idén pedig, életemben talán először, viszonylag sok jelölt filmet láttam már a tegnap éjjel előtt is, így kivételesen nem csak random válogattam ki, kinek is adnám a díjakat. Itt kéremszépen minden meg van alapozva rendesen.
Annyit még azért hozzátennék, hogy szerintem olyan szempontból igenis jelentősége van az Oscarnak (tessék, nem bírom ki hitvita nélkül), hogy teljesen más úgy nézni valamit, hogy egy film, meg úgy, hogy 7 Oscart nyert. CSAK ÚGY MONDOM, GRAVITÁCIÓ. (nem vagyok mérges. nem.)
Kezdődik a lecsó, amibe belecsapunk.
Dolgok, amiknek nagyon örültem
A HER KAPOTT OSCART!
Nem hittem volna, nem is nagyon mertem remélni, mert bár eszméletlenül tetszett a film a másodszori megnézés után (elsőre csak elgondolkodtatott, és addig cseszte az agyam, hogy meg kellett néznem még egyszer. TÖKÉLETES), valahogy nem tartozott a nagyágyú esélyesek közé, pedig az Oscar szezon szerintem egyik legfontosabb darabjáról beszélünk, főleg, ha a történetet nézzük. Így aztán a legjobb eredeti forgatókönyv totálisan megérdemelt volt, és elégedett vagyok.
12 ÉV RABSZOLGASÁG!
Az Oscar előtt írt posztomban már kiemeltem, hogy nagyon-nagyon megérdemeltnek érezném, ha a 12 Years a Slave vinné haza a legjobb filmnek járó szobrocskát és booomshakalaka sikerült is. Ugyanitt: Brad Pitt mint producer így kapott Oscart, kedves Akadémia szedd már össze magad, és színészként is csesszetek már neki oda egypárat. Zárójeles megjegyzés: BRAD PITT HOGY TUD MÉG MINDIG (MÁR MEGINT) ÍGY KINÉZNI? like really. Aztán ahogy Steve McQueen örült, élmény lehetett.
MATTHEW MATTHEW MATTHEW
Messze a legjobb színész kategória volt idén az egyik legerősebb (meg a mellékszereplő), bár igen, ezt fogjuk arra, hogy elfogult vagyok, blablabla, de hát ez van. Na de a lényeg, hogy Matthew szerintem brutálisan jól játszott a Dallas Buyers Clubban, és én már a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alatt? óta örök szerelmet táplálok iránya, de még a rózsaszín ködfelhőn át is brutálisan megérdemelte ezt a díjat, és legalább tovább gyártódhatnak a Leo-mémek. Egyébként, ha az Akadémia lennék én minden évben jelölném Leot, mert rohadtnagy médiahajhászat van már körülötte és a nem létező díja között, és alapjáraton megsokszorozza az érdeklődést, ha jelölve van, hát még, ha nem nyer.
A NAGY GATSBY
Aki szerint más érdemelte volna meg ezeket a kosztümös/látványos dolgokat az bújjon el egy sarokba sírni, addig én meg örülök a Gatsby győzelmének, mert szerintem megérdemelték, meg mert ha valami, akkor a kinézet tényleg ütősre sikeredett.
FROZEN
őszinte kirohanás: én összességében nem szeretem a Let It Go-t, bár engem a disney dalok csak nagyon ritkán fognak meg, de most még Idina hangja sem segített. Mindegy, a dalok ide, vagy oda a Frozen tényleg mérföldkő a Disney-mesék történetében, és szemfüles nézők észrevehették, hogy ezt a történetet pont nekem írták, tudniillik Norvégiát vették mintául a helyszínek kidolgozásánál, van benne egy rohadt beszélő rénszarvas, meg egy Olaf nevű hóember és a herceg nagydarab és szőke, és Erik után az első herceg aki nekem tetszik (nem is herceg. mittudomén. pasika)
ELLEN. ELLEN. ELLEN. ELKÉPESZTŐ EZ A NŐCI.
Dolgok, amik totálisan hidegen hagytak
Lupita nemtudoménki lett a legjobb női mellékszereplő, igazából várható volt, mert hát afrikai, meg nő, meg 12 év rabszolgaság, meg vélhetőeg jól is játszott bár nekem őt abszolút túltündökölték a férfiak a filmben, de hát egye kutya. Nem tudtam volna mást választani helyette, jó ez így.
Cate Blanchett lett a legjobb női főszereplő. Ez a díj csak azért érdekelt, mert az, hogy Amy Adams nem nyert, majdnem annyira vicces, mint hogy Leo ismét hoppon maradt, csak erről mégsem fognak annyit cikkezni. A Blue Jasminet amúgy nem láttam, így erről nem tudok nyilatkozni, de egye kutya, legalább nem Sandra Bullock.
Az összes ilyen hangeffektes cuccot én mindig Oscarszaporító-díjnak hívom. Szóval igazából hozzáteszem magamban mindig, hogy a Gravity a hétből jópárat azért ilyen futottak még kategóriában kapott (félreértés ne essék, nagyra becsülöm és tisztelem a hangmérnökök munkáját, csak egyszerűen ezek a kategóriák tényleg nem olyan népszerűek, na)
Jajj és a Dallas Buyers Club kapta a sminket. Jól is néztünk volna ki, ha nem ez a helyzet.
Amik pedig ilyen-olyan mértékben, de bosszantottak
HOL VAN FASSBENDER OSCARJA?
Jared Leto az egyik kedvenc színészem, és tényleg borzalmasan jól alakított a Dallas Buyers Clubban, és imádtam, amilyen játszi könnyedséggel varázsolta elő magából a természetes, és nem az affektálós-megjátszós nőiességet,NA DE FASSBENDER.
AZ, HOGY AZ AMERICAN HUSTLE HOPPON MARADT
Tudom, hogy sokaknak nem tetszett a film, és tényleg nehezen élvezhető, de szerintem az elmúlt évek egyik legkomolyabb karakterfilmjéről beszélhetünk, és ha EGYES FILMEK(nem vagyok ideges) semmitmondó nudli történetekkel Oscarokat halmozhatnak, akkor valaki igazán, valami kis vigasz-random díjat odadobhatott volna ennek a gárdának, mert nagyon-nagyon-nagyon-nagyon jól játszottak. Ja izé igen.
GRAVITY
Miért? Nem azt mondom, a látvány, az effektek varázslatosak, vita sincs, hogy ezeket megérdemelte a Gravity, ami a maga nemében még csak nem is rossz film, de számomra olyan bűn unalmas mint három másik. Cuarón rendezői sikerének nem örülök, hogy őszinte legyek, mert sok más fickóbarát megérdemelte volna onnan, de mindegy, lenyelem a békát, ennek ellenére a Gravity nekem nem tetszett.
Összességében idén azért viszonylag nagy mértékben tudtam nyugodt maradni, és sokkal több díj vándorolt jó kézbe, mint általában, na de na de. Van még hová fejlődni, ugye.

Fogalmam sem volt mivel térjek vissza, a tyúkszaros kis életem annyi fordulatot vett mostanában, hogy már én sem tudom követni, viszont fleurnél megláttam ezt a csodálatosan fantasztikus movie challenget, a filmeket meg hát imádom, az ilyen kitöltögetős hülyeségeket meg még jobban, élvezkedjetek. Néha elgondolkodom, mi a frinces francnak tartom én még fent ezt a blogot, but then again, olyan vicces néha visszaolvasni milyen kis szánalmas vagyok. Voltam. Mindegy is.
a movie you were forced to see
Star Wars  - magamtól valószínűleg nehezen éreztem volna késztetést hogy a hatrészes Lucas-univerzumba belevessem magam, de öcsém hatalmas rajongó lévén ha ötszer nem nézette meg velem ezeket a filmeket, akkor egyszer sem. Egyébként nem panaszkodom, sokkal rosszabbul is járhattam volna, így meg legalább tudom ki az a csuvakka.
a terrible movie you love
Pitch Perfect -  tudom, tudom, egyszerűen borzalmas, bújjak el az utolsó sarokba, de kívülről tudom a Pitch Perfect minden sorát, rohadtul élvezem nézni és képtelen vagyok megunni. Nálam kenterbe veri kategóriája összes vetélytársát, de mérföldekkel.
great performance in a film
Barbra Streisand a Funny Girlben - ezer meg ezer kedvenc színészemet fel tudnám sorolni, de a Funny Girl volt az utolsó nagy wtf pillanatom, mert én általában nem szeretem a színészőket így im allgemeinen, és Streisand kisasszonyról sem gondolkodtam pozitívan, főleg a műfaj viszonylagos keretei miatt is, de úristen, mea culpa, minden visszavonva, KLASSZIS EZ A NŐ KOMOLYAN.
great movie with a bad ending
The Rocky Horror Picture Show - nem tudom megmagyarázni miért, mert összességében egy csoda ez a film, és mindenkinek csak ajánlani tudnám, de valamiért a végével sosem voltam kibékülve, sőt, ha őszintézek már itt, akkor a film első órája számomra messze übereli az azt követő snitteket.
best trilogy
a Nolan-féle Batmanek - viszonylag sok trilógiát néztem végig mostanában, és majdnem sikerült ide kiválasztranom a Gyűrűk urát, but then again, CHRISTOPHER NOLAN. És azért is, mert alapvetően egyáltalán nem  szeretem a szuperhős-filmeket, de ezekkel a Batmanekkel kivételt vagyok képes tenni bármennyiszer.
worst trilogy
Mátrix - ne nézzetek furcsán, az első Mátrix filmet egyszerűen imádtam, szerintem zseniális, kész pont. De ami utána jött... Érzéseim szerint a Mátrix is az a kupac, aminél a kevesebb néha több, és a második és a harmadik rész nekem már semmi újat nem jelentett, untam és túl sok volt a számomra teljesen érdektelen harcos-akciós jelenet.
a movie that can make you feel better
500 Days of Summer - nem tudom, biztos rosszul vagyok bekötve de nálam a feelgood movie nem felhőtlen boldogságot és kacagást jelent, hanem ilyen Tom és Summer féle furcsán melankolikus nem is vagyok boldog de mégis állapotot, meg ikeás csapnyitogatást, meg karaoket, meg The Smiths és Hall & Oates dalokat.
worst film to come out this year
Coming Out  - nem láttam ezt a filmet DE NEM IS AKAROM.
favourite pixar film
Finding Nemo - Kiderült, hogy alig láttam Pixar filmeket. Furcsa. A Fel-t például nem bírtam végignézni, a lecsó már vagy két éve itt csücsül megnézetlenül. Mindegy, a Némó nyomában kb. az egyik első mesék között volt amit moziban láttam és hát úristen ennél jobb mesét nekem nem nagyon tudnak mutatni egyszerűen tökéletes.
a film that angered you
The Hours - különösebb indokot nem tudok mondani, de valamiért szerintem nem a kellő hatásokat érte el nálam ez a film, Meryl ellenére sem. Azóta is bánt egy kicsit.
a film you will never watch again
The Artist - egyszer nagyon jó volt, de nem hiszem, hogy másodszorra jobban elvarázsolna ez a némafilmes téma, és annyi-annyi hangos film van, amit még nem láttam.
a film you're embarrased to say you watched
This Is Us - szerintem nem sok 17 éves lány reklámozza szívesen hogy szabadidejében One Directionre nyáladzik. Vagyis ja, én is találhatnék mindenféle kifogást, de minek is. Ha valaki nyomorék, az nyomorék. (bölcsesség of the day)
tv show you would love to see as a movie
Hannibal - mármint ezzel a casttel én nagyon megnéznék egy jó kis Hannibal történetet mert Hugh Dancy hát úristen, Mads meg annyira tökéletes mint Hannibal hogy bűn lenne nem filmet készíteni. Csak mondom.
best cameo
Tarantino, is this even a question.
favourite animated film
Finding Nemo, Shrek 2, Hercules, Winnie The Pooh - elég olyan vagyok mint a korosztályom. Leszámítva hogy nem bírom a harcos hercegnőket. MIÉRT SZERETI MINDENKI A HARCOS HERCEGNŐKET? MIÉRT?
best cast
Inception, Fight Club, The Departed - nem szeretném nagyon indokolni mert a nevek magukért beszélnek mármint komolyan.
best book-to-film adaptation
A clockwork orange  - szerintem ahhoz képest, amennyire lehetetlen küldetésnek tűnhetett, a gépnarancs borzalmasan jól át lett ültetve filmre. Ugyanitt a Harcosok klubja, de erről később szeretnék írni külön posztot mert elolvastam a könyvet és furcsa volt.
least favourite film by a favourite director
Hugo - nem, nem, nem, nem, nem nagyon nem tetszett ez a film, mármint megfogott, de közben annyira unalmas volt, mármint gyönyörű és szerintem nem Scorsesen múlt a történet, hanem a színészeken, de mindegy is.
most anticipated film of 2014
THE FAULT IN OUR STARS - omg csillagokat fogok hányni ha kijön.
a movie you've seen in the theatersmore than once or desired to
The Great Gatsby - jó hát ha Leoról meg a Gatsbyről van szó, nekem nem kellett kétszer mondani. Egyébként megérte. Szerintem. És majd a Csillagainkban a hibára is többször szeretnék menni.
a movie you've walked out on or wanted to
szerintem nem volt. óvatosan válogatós vagyok ilyen téren.
a movie you would love to see re-released
Grease - amúgy is guilty pleasure kategória, de hát na. Megnézném. Biztos. Első sor. .
best film by a favourite director
Snatch - wahahahaahahaha imádom guy richiet ne mondjátok el senkinek de hát egy isten kettő.
favourite christmas movie
Love Actually - nem érdekel ki szerint mennyire nyálas és közhelyes és sablonos szerintem meg rohadt jó és imádom a poénjait meg a szereposztást úgyhogy kuss.