Június harmincadika mindig nagyon ijesztő nap a számomra, mivel elérkezünk az év feléhez és az ember akaratlanul is végiggondolja, mit sikerült ebben a hat hónapban teljesítenie. Mivel nagyon szeretek saját magam elé teljesen értelmetlen kihívásokat állítani, idén is nagy volt a tét: sikerül-e tartanom az ütemtervet, s megnézem 100 filmet június végéig? Vajon több könyvet olvasok el, mint tavaly ilyenkor? Mennyi és milyen új albumokat hallgatok végig? (Igen, ennyire unalmas az életem.)

Bár a blogolásban nem jelentkeztem, a kultúrát ilyen szempontból elég szépen sikerült megkörnyékeznem. Pont 100 új filmnél tartok az éves listámon, 12-szer moziba is eljutottam. Voltam 5-6 koncerten, meghallgattam egy csomó új dalt és albumot és elolvastam 20 könyvet is, ami így elsőre nem tűnhet soknak, de tavaly összesen 25 darabig jutottam, úgyhogy büszke vagyok magamra. Most ebben a posztban próbálom összegyűjteni a legnagyobb kedvenceimet, és meleg szívvel ajánlom bárkinek, aki a nyári szünet kitörésével máris azon kapná magát, hogy unatkozik.

Filmek

Mysterious Skin (2004)
Az itthon Titokzatos bőr címen futó film egyik főszereplője az akkor még kölyökképű, de már nagyon tehetséges Joseph Gordon-Levitt, de meglepő módon nem rajta keresztül találtam rá Gregg Araki rendezésére, hanem a témája ragadott meg teljesen. A Titokzatos bőr két fiú történetét meséli el, akiket összeköt a múlt a tragédiája, de ezt két nagyon eltérő módon dolgozzák fel. A Lolita elolvasása után került elém a történet, talán akkor így jelezném, hogy mire számítsatok. Nagyon kevés igazán mély, elgondolkodtató filmhez volt szerencsém mostanában, de a Mysterious Skin az volt.

Coffee and Cigarettes (2003)
Remélem, Jim Jarmusch rendező neve ma már nem ismeretlen számotokra, hiszen ez a furcsa fazon olyan filmeket álmodott képernyőre, mint a Ghost Dog vagy az Only Lovers Left Alive. Számomra mégis a Coffee and Cigarettes a legkedvesebb, ebben a szkeccsfilmben 11 történetet ismerhetünk meg, melyek mindegyike egy-egy csésze kávé és pár szál cigaretta mellett játszódik. A fekete-fehérben forgatott jelenetekben ráadásul olyan arcokkal futhatunk össze, mint Jack és Meg White, Steve Buscemi, Iggy Pop vagy Cate Blanchett.

Viharsarok (2014)
Nagyon ritkán nézek magyar filmeket, bár az elmúlt egy évben több nagy sikerű mozi is eljutott hozzám, a Liza, a rókatündér és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is messze felülmúlta az elvárásaimat. Én most mégsem ezekről beszélnék, hanem a Viharsarokról, ami remek kontrasztot ad az enyhén szólva bugyuta és nevetséges Coming Out mellé, egy olyan filmről beszélünk ugyanis, ami két magyar fiatal srác kapcsolatát mutatja meg. Azért is tartom kiemelkedőnek, mert eddig nem nagyon láthattunk a vásznon olyan meleg fiúkat, akik a magyar vidéken, egy apró faluban élnek. Érdemes megnézni, minden apró hibája ellenére tanulságos és FONTOS magyar film.

Kingsman: The Secret Service (2015)
Nem voltak nagy elvárásaim, amikor beültem a moziba megnézni ezt a filmet, őszintén szólva azt sem igazán tudtam, miről fog majd szólni. Ehhez képest rég nevettem ennyit és ilyen jót moziban, ennek a filmnek minden mozzanata aranyat ér, hatalmas színészi alakításokkal, egetrengető poénokkal és szerethető motívumaival engem teljesen levett a lábamról. Ha szeretitek a kémfilmeket, akkor azért, ha ki nem állhatjátok őket, akkor azért ajánlom. A zene és a látványvilág is megérne egy misét, és akkor is nézzétek meg, ha tetszettek Zendaya harci mozdulatai Taylor Swift új videójában, mert itt még menőbbeket láthattok.

Big Hero 6 (2014)
Nagyon mérges voltam, hogy a Lego Movie-t nem jelölték az Oscarra, de ha már így történt, a Big Hero 6 abszolút és teljes mértékben megérdemelte az aranyszobrocskát, ugyanis azon kevés (hahh) mese közé tartozik, amin úgy elsírtam magam, mint egy kisbaba. Egyszerűen gyönyörű történet, de tele édes poénokkal és a világ legszerethetőbb robotjával, akiből kérek egyet én is itthonra. Évek óta a legértékelhetőbb film, ami kikerült a Disney gyárból és bele tudnék nyugodni, ha a jövőben is hasonló minőségben dolgoznának.

Könyvek

Andy Weir: A Marsi
Amikor eljutott hozzám a film híre, egyből lecsaptam az öcsém szobájában leledző könyvre, pedig engem általában abszolút nem érdekel a sci-fi, mint műfaj, sem filmekben, sem könyvekben. Ennek ellenére a Marsi egyszerűen lenyűgözött, teljesen magával ragadott és egyetlen nap alatt végeztem az olvasással. Valamiért teljesen magával ragadott a Mars világa, az, hogy milyen lehet ott egyedül túlélni, a könyv sajátságos humora pedig még emberibbé, még elképzelhetőbbé varázsolta számomra a történetet. Alig várom a filmes verziót.

J. D. Sallinger: Franny és Zooey
Kétféle ember létezik a világon, a "Zabhegyező zseniális könyv és mindenkinek el kellene olvasnia" és a "a Zabhegyező aaaannyira túlértékelt, nem értem, mit esznek rajta annyira" csoport tagjai, és ha ez utóbbiba tartoztok, nos akkor... inkább nem mondok semmit,  (Bár sokat elárul a személyiségetekről. Nem mondom meg, miért meg hogyan. De higgyétek el.) Szóval igazából még annak is ajánlanám a Franny és Zooey-t, aki nem rajongott a Zabhegyezőért, mert teljesen más értékei vannak és kicsit nehezebb is olvasni. Lenyűgöző, de nagyon selejtes karakterekkel dolgozik Sallinger, akiket érdemes a regényen keresztül megismerni. Bár beszélhetek itt akármit, a tamáskodók továbbra is tamáskodni fognak.

Erlend Loe: Elfújta a nő
Szégyen nélkül promózom a norvég írókat a blogon, mivel úgy érzem, muszáj az egész világnak megismernie, mire képes ez a kis ország. Szóval Erlend Loe-t legtöbben talán Doppler című regénye által ismerik, ha ismerik. Ha esetleg még nem hallottatok róla, mindenképp guglizzatok rá, egy próbát megér. Az Elfújta a nő Erlend első regénye, és ez a kis tapasztalatlanság meg is érződik rajta, ennek ellenére egy kellemes, olvasható könyvről van szó, amelyben egy kapcsolat mindennapjait ismerhetjük meg kisebb pontokba foglalva. És *spoiler* VAN BENNE SÍUGRÁS. két mondat erejéig, de akkor is. *spoiler vége*

Albumok

Fall Out Boy: American Beauty / American Psycho
Gyönyörűen indult a januárom, hiszen megjelent gyerekkorom egyetlen kedvenc zenekara, a Fall Out Boy új albuma, ami ráadásul két kedvenc filmemről kapta a nevét. Ugyan szerintem nem feltétlenül lett a legjobb FOB lemez, de simán dobogóssá tenném, és nagyon sok dal belelopakodott a szívembe. Az Uma Thurman és a Fourth of July instant kedvencek lettek, de imádom a Centuries-t, a Jet Pack Bluest, és a Novocaine-t is. Igazán tudnám értékelni, ha Pete-ék a közeljövőben erre koncerteznének, mert szeretnék ezekre a dalokra élőben is tombolni.

Imagine Dragons: Smoke + Mirrors
Az unalomig emlegettem már itt a blogon is, de az Imagine Dragons második lemeze egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, talán jobban is megszerettem egy-két dalt róla, mint a Night Visions-ről. Örökre szívembe zártam a Shots szövegét és videóját, de imádom még az I'm So Sorry-t, a Frictiont, az It Comes Back To You-t, a Trouble-t és a Hopeless Opust. oh meg a Summert, a Polaroidot... lényegében felsorolhatnám az egész albumot. Alig várom a januári koncertet.

twenty one pilots: Blurryface
Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra ez az album. Bár a fiúkról már hallottam, amikor a Fall Out Boy-jal és a Panic! At The Disco-val turnéztak, de a zenéjüket csak most ismertem meg, és a szövegeiktől egyszerűen lehidaltam. Komolyan, annyira erős ez az egész album, minden egyes dalban megtaláltam egy kicsit saját magamat és a környezetemet is, és rengeteg erőt és jókedvet lehet meríteni ezekből a számokból. Külön kedvenceim lettek: Tear In My Heart, Stressed Out, Ride, Polarize és a We Don't Believe What's On TV. Hallgassátok őket, nagyon-nagy királyság ez az egész.

Fifth Harmony: Reflection
Simon Cowell, hogy rohadjon meg, már megint megcsinálta. A Fifth Harmony ugye az amerikai X Factorban alakult csapat, nagyjából megfeleltethető a női One Directionnek, except like these girls really know how to sing and stuff. Nagyjából ennyi, de nem hittem volna, hogy ilyen remek debütáló albummal rendelkeznek, főleg hogy a verseny utáni első pár daluk nagyon kis gagyi volt. Kislányokból viszont igyekeztek most igazi nőkké válni, és a Reflection sokkal nőiesebb lett, ráadásul nagyon jól teletömködték feminista üzenetekkel is, és sikerült olyan poplemezt készíteniük, amit élvezet agyonhallgatni. A legnagyobb kedvencemmé a Sledgehammer vált, de nagyon jó a címadó Reflection, a Top Down, a Them Girls Be Like, és a Going Nowhere is.

Catfish and The Bottlemen: The Balcony
A tavalyi listámra sajnos nem került fel a The Balcony, mivel akkor még nem ismertem Catfishéket, idén viszont sikerült rongyosra hallgatnom debütáló albumokat és ha tehetném, még rengeteg embert erre köteleznék. Indie-ért dobogó szívem már az első taktusoknál tudta, hogy szeretni fogja ezt az albumot, komolyan. Kezdésnek szerintem tökéletes, a srácok nagyon-nagyon jók, és szeretném őket jó magasra jutni a ranglétrán, köszönöm szépen. Fogyasztásra ajánlom a Homesick-et és a Rango-t, de zseniális a Kathleen, a Cocoon, a Business, a 26 és az Hourglass is. Meg a borító. Az a legjobb.

Dalok

Már régóta szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, egyfajta bocsánatkérésként minden barátomtól, ugyanis tényleg nem vagyok a barátok gyöngye, és nagyon sok türelem meg jó idegrendszer kell ahhoz, hogy hosszútávon el lehessen viselni. Összeszedtem tehát a legidegesítőbb szokásaimat és tulajdonságaimat a barátkozás témakörében, de hogy ne csak egy hatalmas szörnyetegnek lássatok, a végére odabiggyesztettem pár pozitív dolgot is, biztos ami biztos.

1. Elérhetetlen vagyok és nem válaszolok az üzenetekre
Komolyan, beteges méreteket öltött már ez a rossz szokásom, és nagyon nehéz elhitetnem az emberekkel, hogy nem direkt csinálom. Vagyis de, egy részét, a telefont tényleg nem szívesen veszem fel. Senki nem olyan awkward, ha telefonálásról van szó, mint én, mindig is utáltam a telefonálást, és lehetünk akármilyen jó barátok, nem fogom szívesen telefonos fecsegéssel tölteni az időt. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hívtam fel én valakit. És nincs függvényszerű kapcsolat aközött, hogy milyen gyakran veszem fel, ha hívsz és mennyire szeretlek. Szóval nem úgy működik, hogy ha ugrasz egy lépcsőfokot a barátságmércén, akkor majd felveszem. Teljesen kiszámíthatatlan és random. Borzalmas. Tényleg. Még kínosabb a facebook üzenetek kérdése, mert ott már nem védekezhetek azzal, hogy nem szeretek beszélgetni. Mármint tényleg, ha valaki jó pillanatban kap el, nagyon-nagyon  jó beszélgetéseket lefolytathatunk. DE! néha (ne szépítsük, sokszor) lusta vagyok elolvasni az üzeneteket, később pedig - és itt jön a fontos rész - egyszerűen elfelejtem őket. Szóval nem arról van szó teljesen, hogy nem szeretnék válaszolni, csak egyből nem teszem meg, mert lusta vagyok, vagy félek, vagy egyéb bajom van, később pedig fullosan kimegy a fejemből és egy idő után (lásd több nap, vagy hét) már olyan kínos reagálni. És ez így rettentően kínos, mert napi szinten bántok meg hozzám közel álló embereket azzal, hogy lusta vagyok vagy épp abban a pillanatban nem szeretnék egy tök átlagos kérdésre válaszolni. Kín, kín, kín az egész, és ha nem tettem volna meg elégszer, ismételten bocsánatot kérek mindenkitől, aki érintett.

2. Sokszor lemondom a programokat
Van ez a hülye szokásom, hogy nagyon lelkesen igent mondok mindenre, aztán az event előtt egy-két nappal vagy pár órával anxiety strikes again, valami miatt már nem tartom olyan fantasztikusnak, hogy kimozduljak a komfortzónámból, megijedek, és valami igen idióta indokkal visszalépek. Merthogy imádok tervezgetni. Meg elméletben mindig nagyon szociálisnak és társaságkedvelőnek képzelem magam. Csak nagyon könnyen megijedek minden kicsit is ismeretlen helyzettől. Amit viszont fontos megértenetek, hogy ez sem azzal áll összefüggésben, hogy kit és mennyire szeretek. Egyszerűen nem a ti hibátok, ha valamit lemondok, csak én vagyok hülye. Ráncigálni kell és bátorítani, mint egy háromévest.

3. Sosem készülök el időben a szülinapi ajándékokkal
Két alaptétel:1. általában nagyon személyes és kedves ajándékokat kaphatsz tőlem, ha a barátomnak tartalak. 2. kilencven százalék rá az esély, hogy jóval a szülinapod után kapod meg. Nem csak arról van szó, hogy rossz az időmenedzsmentem és nem tudom a bevásárlást két-három nappal előrébb tenni. Ennél sokkal fontosabb, hogy annyira szeretnék különleges dolgot választani, hogy a mindent vagy semmit elvet követve addig nem választok ajándékot, amíg eszembe nem jut valami tényleg ütős ötlet. Ez beletelhet viszont hetekbe vagy hónapokba és így nagyon gyakran kicsúszom az időből és ez olyan csalódást kelthet sok emberben, de tényleg nem rosszindulatból csinálom, vagy azért, mert nem fontos nekem az illető, csak egyszerűen keresem a tökéletes ajándékot.

4. Kerülöm a konfliktusokat
Ez egyébként sokszor jól jöhet és ezer százalék, hogy nem fogok senkivel apróságokon marakodni, mert nem igazán szeretem kihúzni a gyufát senkinél, de nálam ez az elkerülő stratégia eszméletlen méreteket ölthet, és még akkor sem fogok szólni semmit, mikor már valamivel nagyon nem értek egyet vagy valami eszméletlenül zavar. Viszont mielőtt mindenki elkezdene azon gondolkodni, hogy vajon idegesít-e és titokban felforr az agyvizem minden alkalommal, amikor találkozunk, akkor nyugodjon meg, alapvetően is egy béketűrő kismókus vagyok, ritkaságszámba megy, hogy valami tényleg idegesítene.

5. Néha elzárkózom. Teljesen
Vannak ezek a hangulatingadozásaim, ami miatt időnként előbújik belőlem a hagyjatokbékénegyedülakarokmeghalniegysarokban hangulat és teljesen elzárom magamat a külvilágtól. Ez megtörténhet szó szerint is, de néha csak arról van szó, hogy az emberek beszélnek hozzám, kérdeznek valamit, én tőmondatokban válaszolok, ha válaszolok, de egyszerűen nem vagyok jelen a beszélgetésben. Ez persze összefüggésben áll a konfliktuskerülésemmel is, mert nincs merszem, hogy megmondjam, hogy figyelj, most hagyj békén, mert nyugira van szükségem, nem, én ehelyett mindent ugyanúgy csinálok, mintha minden rendben lenne, közben meg rohadtul nincs.

Meg sokak szerint idegesítően nevetek. Meg túl sokat. Meg hogy kinevetlek. De én sosem nevetek senkin. Én szituációkon nevetek, meg emberekkel nevetek. De ebbe nem mennék bele. Lássuk inkább, hogy szerintem (bár biztosan nem engem kellene megkérdeznetek) mi tesz engem egy csodálatos baráttá (ami nem vagyok. ez már a fentiek alapján kiderült).

1. Érdekel, hogy mi érdekel
Komolyan. Ha azt mondod, hogy "hé haver, kezdd el nézni ezt a sorozatot, nézd meg ezt a filmet, hallgasd végig ezt az albumot, olvasd el ezt a könyvet, vedd meg ezt a csokoládét", akkor nagyon  nagy az esélye, hogy meg fogom csinálni. Nem csak megígérem, hogy persze, majd megcsinálom, hanem ha úgy érzem, hogy ez számodra fontos, akkor tényleg szánok rá időt. Plusz abszolút érdekel, hogy mi tetszik neked, általában megjegyzem, a barátaimnak és ismerőseimnek kik a kedvencei, és ha meglátom az adott filmet, énekest, sorozatot, könyvet, akármit, már kapcsolok is, hogy hűűű ezt XY szereti, gondolok rá, meg ilyenek. Mert szerintem ez nagyon fontos és több figyelmet kellene rá fordítani a mindennapokban.

2. Oda megyek, ahova csak szeretnél
Érdekel egy film, amit a környezetedben senki nem szeretne megnézni? Szólj nekem. Kiállításra mennél, ami a giliszták szaporodásával foglalkozik? Szólj nekem. Boltba mennél, de unod, hogy egyedül kell mászkálnod? Szólj nekem. Érdekelne egy görög nyelvű előadás az egyetemen, de senki nem tud görögül? Én sem, de azért elmegyek veled. Focimeccsre mennél? Menjünk, biztos vicces lesz. Majdnem mindenre rá lehet venni, abszolút nem érintő dolgok is meg tudnak fogni, és ígérem, nem fogok nyafogni, ha már ott leszünk. Kivéve az aktív sportolást. Maratont még akkor sem futok veled, ha nagyon-nagyon szeretlek. Komolyan. Az egy saját magam ellen elkövetett bűntett lenne.

3. Nem kések el, kivéve, ha direkt csinálom
Általában én vagyok az, aki mindenhol minimum tíz perccel előbb ott van és türelmetlenül várja a többieket. Kivéve akkor, ha pontosan ismerem a többieket. Olyan embereknek ugyanis nem fogok pontosan érkezni, akik tudom, hogy minimum egy negyed órát késnek majd. Megspórolom magamnak az aggodalmakat. Nem, de amúgy komolyan, mindig nagyon pontos szoktam lenni, a körülményekhez képest még Budapesten is (bár vidéken nyilván könnyebb számolni).

Remélem sikerült mindenkinek elvennem a kedvét, hogy közelebbi barátságba kerüljön velem. Ha esetleg bárki azon gondolkodna, hogy tekinthet-e a barátjának, amúgy valószínűleg igen a válasz, mert nagyon könnyen válok nagyon ragaszkodóvá ,tényleg, két kedves szó és megfogtatok.

Azok számára, akiknek csak a mára négytagúra csökkenő, de még mindig brit-ír fiúbanda kislemezeihez volt szerencséjük, furcsa lehet, hogy a négy albumon milyen mélységekbe és magasságokba kalandoztak a One Direction tagjai. Most olyan dalokat próbáltam összeszedni, amikre abszolút nem számítani a Steal my girl és a Best Song Ever elképesztő sablonossága mellett, vagy ahol egy minimális kísérletet láttam kitörni a csodálatos skandipop alapokból. Magyarul olyan dalok, amiket azoknak ajánlanék, akik tényleg abban a tévhitben élnek, hogy a One Direction rajongók (ahonnan egyre biztosabban tudom magam végre kihúzni) hetven ugyanolyan dalt hallgatnak egyfolytában.

Stockholm Syndrome (FOUR)
Tulajdonképpen azon kevés dal közé tartozik, ami kihúzza az utolsó albumot a teljes jellegtelenségből és valószínűleg az egyetlen szám, aminél több kritikus is felkapta a fejét, hogy hoppá, itt még lehet valami (persze aztán ez el is múlt). Egyrészt, bár a Stockholm Syndrome is értelmezhető szerelmes dalnak, ha csak minimálisan is, de rétegeltebb a szövege, másrészt viszont a zene is jelentősen eltér a megszokottól, és valamiért a dallam is egészen máshogy fülbemászó, mint a többi. A dalhoz egyébként Harry Stylesnak volt a legtöbb köze szerzőileg, ami indikálja, hogy a gyermek tényleg érti egyébként ezt az egész populáris zenevilágot, csak viszonylag kevés lehetőséget kap kibontakozni.

Change Your Ticket (FOUR Deluxe)
Csak a deluxe dalok között kapott helyet ez a dal a 2014-es lemezen, pedig nálam több "standard" dalt is kenterbe ver. A sokak által csak a the 1975 és a One Direction szerelemgyerekének tartott számról nekem is először Matty Healy és bandája jutott eszembe, és valószínűleg ezért is került olyan kezül a szívemhez. Természetesen azért nem kell olyan minőséget elvárni sem szövegben, sem zenében, mint mondjuk a Girls-től vagy a Chocolate-től, de ez a slightly familiar dallamvilág is előrelépés a megszokottól. A szöveg viszont sajnos marad a szokásos szerelem témakörben, még ha nagy ritkán legalább elejtenek szexuális töltetű célzásokat, ezzel is összezavarva a tizenkét éves lánykákat, megijesztve viszont édesanyjukat. Fun fact: én is most tudtam meg, de a dalhoz a srácokon kívül annak a Sam Martinnak is köze van, aki mostanában David Guettával "zenélget" (feel the irony).

Act My Age (FOUR Deluxe)
Hangsúlyozni szeretném, hogy a lista nem a legjobb One Direction dalokat szedi össze, mivel az Act My Age a legnagyobb jóindulattal sem pakolható a leghallgathatóbb és legelviselhetőbb számok közé, viszont... iszonyatosan vicces. Konkrétan olyan, mintha a fiúk lennének az új részeg tengerészek, vagy valamilyen ír kocsmában ünnepelnének két pofa sör mellett. Abszolút elbírna egy videóklipet például, kifejezett felüdülés lenne. Biztos ilyen ajándéknak kapták a sok munka után.

Right Now (Midnight Memories)
Nem kisebb név jegyzi ezt a dalt, mint Ryan Tedder, akinek a OneRepublic összes slágerén kívül olyan dalokat köszönhetünk, mint a Bleeding Love, Beyoncé Halo-ja vagy Demi Neon Lights-a. Nem csoda tehát, hogy előbb-utóbb a One Direction is felkérte, így született meg a Right Now, aminek a producere ráadásul az a Jake Gosling, aki Ed Sheerannel dolgozik  már egy ideje. A Right Now egyébként egy középszerű Tedder dal, de még így is az egyik legerősebb One Direction dal. Az azóta normális huszonévesként tengődő Zayn Malik javára kell viszont írnom, hogy a refrén, és lényegében az egész dal miatta működik rendesen, talán az ő hangi adottságaihoz passzol a legjobban ez a dal Hogy nélküle milyen lesz, azt megtudják azok, akik pár héten belül ellátogatnak a bécsi koncertre. Bár fogalmam sincs, rajta van-e a setlisten.

Little Black Dress (Midnight Memories)
És itt jön Fanni kedvenc One Direction dala, amit valószínűleg azért szeretett meg ennyire, mert teljesen kilógónak és különlegesnek érezte a Midnight Memories albumon (meg mert Louis sokat énekel benne, de az ilyen gyenge pontokat nem illik nagy nyilvánosság előtt megvitatni). Kivételesen nem az az fő erőssége, hogy milyen rövid a dal (két és fél perc), és még csak nem is a hosszú gitárszóló miatt tetszett meg, hanem leginkább azért, mert teljesen olyan, mintha kereszteztük volna a Ramones-t a One Directiontől megszokott skandináv popzenével (ezzel a skandináv poppal tudom, hogy sokat jövök, de szerintem sokkal inkább arra hasonlít, mint a brit popra). Ez a szerelemgyermek pedig meglehetősen jól sikerült.

Rock Me (Take Me Home)
Fontos hozzávaló, hogy a Rock Me a második albumon jött ki, amikor a One Direction fiúk tényleg nagyon kisfiúsak voltak még, akkor épp a baby boy kinézet és image volt a divatban. Ezért is ért aztán meglepetésként, amikor kijöttek ezzel a fuck me-vel, pardon rock me-vel, ami ráadásul nyomokban tartalmazta a we will rock you tapsolós rendszerét is, meg egy egy kilencvenes évekbeli fiúbanda-érzetet is keltett az emberben. Én a mai napig a felnövési kísérletük egyik első állomásának tartom a dalt, ami egyébként egy Dr. Luke szerzemény. Hit the pedal, heavy metal,

Over Again (Take Me Home)
Azt talán többen is tudják, hogy Ed Sheeran több dalt is odaadományozott a világ kedvenceként kezelt fiúbandának, a Little Things-ből például kislemez is lett, az 18 pedig a FOUR egyik legszebb szerelmes dalának számít. Az Over Againről viszont sajnos hajlamosak elfeledkezni az emberek, pedig egyszerűen gyönyörű szövege van és a fiúk nagyon szépen, kimérten, finoman, nem túl nyálasan adják elő, és szerintem egyáltalán nem gyalázzák meg vele Ed munkásságát (nem egy ilyen kommentet olvastam, és még hatalmas Ed Sheeran rajongóként sem tudok vele egyetérteni).

Moments (Up All Night)
Ha már Ed Sheeran, emlékezzünk meg erre a dalra az első albumról, ami mindenkinek adott reményt azzal kapcsolatban, hogy a fiúk jó irányba haladnak majd. Nagyon egyszerű és visszafogott dal, és csodák csodájára mind az öten énekelnek benne (the good old days, amikor azon kellett izgulni, hogy az másfélórás lemezen Louis és Niall négy vagy ötpercnyi szólót kap összesen). Szóval egyértelműen a legszebb lassú dal az Up All Nightról, mérföldekkel veri nálam a Gotta Be You-t és mindig nosztalgikus hangulatba kerülök tőle, szóval engedjétek meg, hogy most átadjam magam ennek a csodának.

Az egyetem mellett egyáltalán nem volt egyszerű a Bécsben jövő héten megrendezésre kerülő Eurovíziós Dalfesztivál részleteire odafigyelnem, így aztán annyira nem is ismerem a dalokat, mint amennyire az elmúlt években. Ennek ellenére megpróbáltam összeállítani egy top 10-es listát, a változtatás jogát a szombati döntőig viszont fenntartom, mert vannak olyan dalok, amiket még csak félszer hallottam, és ki tudja, élőben milyen meglepetést okoznak majd.

Szerintem a mezőny amúgy kicsit egysíkú lett idén, nem meglepő módon túlsúlyba kerültek a balladák és a powerful women előadások, a dalok témája sem fogott meg annyira, és egyelőre hiányoznak a szokásos eurovíziós viccesen szörnyű dalok is, de az élő előadások talán még becsempésznek majd mókuskerekeket meg vajköpülő néptáncos lányokat. Ennek ellenére azért nehéz volt csak tíz dalt kiválogatnom, mert imádom például az orosz, az észt és az azeri dalt is, ezek épphogy kiszorultak csak a legjobbak közül.

10. Macedónia: Daniel Kajmakoski - Autumn Leaves
Igazi kis kuriózumnak tartom ezt a dalt a sok nagyívű éneklés között, megfogott ez a nyugalom és kedves báj, ami a verzékből árad. A refrén alapján pedig valamelyik befutott fiúbandának is simán odaadhatták volna ezt a dalt, simán elvitték volna. Danielnek pedig nagyon jó hangja van, és a videóklip külön megérdemelne egy pluszpontot.

9. Moldova: Eduard Romanyuta - I Want Your Love
Ez a dal egy valóságos nosztalgiabomba. Komolyan, mintha egy az egyben valami kilencvenes évek fiúbandáját hallanám, kicsit belecsempészve a refrénbe a keleties hangzásvilágot is. A srác hangjáról pedig a JLS jutott eszembe, úgyhogy duplán igaz a fiúbanda hatás. Ha idén nem lenne ennyire lassú az egész mezőny, valószínűleg nem került volna nálam a top 10-be, de nem volt túl széles a választék partidalokból.

8. Grúzia: Nina Sublatti - Warrior
Egy girlpower dallal indultak a grúzok és az egyetlen visszahúzó erő az lehet, hogy még egy warrior című dal is van a mezőnyben. A kettő közül mindenképp Nináé viszont az erősebb, a verzék kifejezetten erősek és fülbemászóak lettek, és ha jól megcsinálják a produkciót élőben, akkor a grúzok meglepően elől is végezhetnek szombaton.

7. Izland: Maria Olafs - Unbroken
Nagyot csalódtam az északi országokban idén, mivel a norvégokat és az izlandiakat leszámítva nem igazán azt hozták, amit vártam. A svéd indulót például már évek óta ismerem és szeretem, de a Lovers on the sunt már David Guettától sem bírtam, a finnekkel nem tudok mit kezdeni, a dánok pedig inkább átlagosak. Viszont ez az izlandi kiscsaj egészen odarakta magát, a dal fülbemászó, úgyhogy igazán remélem, hogy a döntőben is találkozunk vele.

6. Ausztrália: Guy Sebastian - Tonight Again
Szerintem teljesen jogos az ausztrálok ittléte, évek óta jobban érdekli őket ez a csinnadratta, mint sok európai országot, ráadásul ők nem is nagyon tudnának maguknak hasonló nagyságú dolgot szervezni, hát hagyjuk őket kibontakozni egy kicsit. Az énekest ráadásul én már évek óta ismerem, mint az ausztrál X Faktor zsűrijét, szóval nagy reményeim voltak. És igazából nem is csalódtam, elképesztően fülbemászó ez a dal, a bridge meg nagyon emlékeztet egy-két régebbi Elvis slágerre, így nekem már biztosan van egy down under szavazatom.

Lassan vége a második szemeszternek is az egyetemen és a változatosság kedvéért továbbra is csak olyan semmitmondó kijelentésekkel tudok szolgálni, mint Charlie tette a Perks-ben, azaz egyszerre vagyok boldog és szomorú, és még mindig azon agyalok, hogy ez hogyan lehetséges.

Találtam útközben viszont egy nagyon jó könyvet, ami az első egy fejezetében szóról szóra megfogalmazta, hogy mit is várnék el az egyetemi éveimtől, aztán egy egész könyvön keresztül döntötte meg ezt az álomképet, de meglepően élvezetes módon. David Nicholls A nagy kvízválasztójáról beszélek, és minden egyetem előtt álló, vagy épp a magyar felsőoktatásban sínylődő, a nyolcvanas évekért nosztalgikus rajongást kifejlesztő sorstársamnak előszeretettel ajánlanám ezt a remekművet. A könyvből egyébként film is készült, James McAvoy, Rebecca Hall és egyetlen Benedict Cumberbatch-ünk főszereplésével, szóval ha a 400 oldalas könyv el is riaszt titeket, legalább a másfél órás filmre hagyhattok időt két vizsga vagy érettségi között. Kedvcsinálónak pedig hoztam egy részletet is, ami more than accurate, mint mostanában minden, ami nagy ritkán ide kiderül. Eljátszom a rejtélyes ladyt, olvassatok a sorok között.

mióta egyetemre járok, észrevettem, hogy az emberek szívük szerint mindig ugyanarról az öt fő témáról beszélnének: 1. „Az emelt szintű érettségin elért osztályzataim”; 2. „Az idegösszeomlásom / étkezési zavaraim”; 3. „Az ösztöndíjam”; 4. „Miért tölt el tulajdonképpen megkönnyebbüléssel, hogy miért nem Oxfordba/Cambridge-be vettek fel”; 5. „A kedvenc könyveim”.

Rájöttem közben arra is, miért veszítette el mára szinte minden funkcióját ez a blog, és miért esik olyan nehezemre, hogy viszonylagos rendszerességgel előszüljek magamból valami vállalhatót. A sokat akar a szarka tipikus mintapéldája lettem, ahogy egyszerre szeretném, hogy ez a blog kulturális fellegvárként lépjen működésbe, másrészt viszont igényem lenne arra is, hogy a legaprócseprőbb problémáimat is itt fogalmazzam viszonylag ovális mondatokba. A kettő között pedig egyelőre nem látom, hogyan lehetne párhuzamot vonni, vagy egyáltalán lehetséges-e bármilyen univerzumban, hogy ez a kettő megférjen egymás mellett. Mindegy, ebben az egyben legalább rendesen képviseli a chameleonblonde a személyiségemet: szétszórt és elviselhetetlen.

Sokat gondolkodtam azon is az elmúlt pár hétben, hogy mennyit változhattam tavaly május óta. Születésnapok előtt akaratlanul is beleköltözik az emberbe ez a nyugtalanító érzés, hogy akármennyire érzi magát ugyanannak, aki tavaly májusban elballagott a középiskolából, külső szemmel egészen másnak tűnhet. Teszem azt irgalmatlanul sokat beszélek egyáltalán nem lényeges dolgokról. Persze, a hétvégi családi vacsorák eddig is arról szóltak, hogy valamelyik világmegváltó tervemet osztottam meg felmenőimmel, mostanában viszont amint hazaérek péntekenként, elindul a szólavina, és szegény szüleim meg kisöcsém levegőt sem kapnak a sok irreleváns adathalmaz között. A teljesség igénye nélkül a következő témákkal szoktam untatni egyetlen olyan közösségemet, amelyik nem hagy ott két mondat után:

• A popipar árupiacként való értelmezése, külön kitérve egyes előadók piacirés-betöltő szerepére és arra, hogy ennek mennyi köze van elért sikerük mértékéhez

• A szexizmus bármilyen formájának mély elítélése és elutasítása

• A magyar kritikusok helyzete, kiemelve a női kritikaírók nehézségeit

• Miért fontos az LGBTQ közösség jogainak védelme, valamint miért kell elfogadnunk és támogatnunk őket?

• A magyar felsőoktatási rendszer problémái, sokszor a saját életemből merített példákkal alátámasztva

• Aktuális olvasmány- és filmélményeim

• Miért nem fogom elkezdeni nézni a Trónok harcát?

• Miért felületes az a kijelentés, hogy a popzene rosszabb, mint a rock?

• Hogyan oldhatnánk meg a roma gyerekek integrációját és hogyan változtassuk meg a begyöpösödött rasszista gondolkodásmódot, ami az emberek többségében él?

• Miért gondolják azt az emberek, hogy attól jobbnak és többnek számítanak nálam, ha valamilyen filmet/sorozatot szeretnek, amit én nem?

• Miért volt a nyolcvanas évek popzenéje zseniálisan fantasztikus?

• Madonnának vagy Gagának volt könnyebb a sikereit elérnie, és egyáltalán melyikük volt nagyobb hatással a világra?

Ezek után képzelhetitek, milyen nálunk mostanában egy családi étkezés. De ha bármelyik témáról van véleményetek és szívesen megosztanátok velem, keressetek.