Vannak sorozatok, amik évek óta pihennek a várólistádon, és hiába jutna rá minden nyáron időd, hanyagolod őket. Aztán meg vannak olyanok, amik előbukkannak a semmiből, és hiába lenne ezer más sorozat, amit nézhetnél, mégis pár nap alatt ledarálod őket. Ez utóbbi kategóriába esett nálam Bryan Fuller remekműve, a Halottnak a csók is, amihez (sajnos) még csak most volt szerencsém.

A történettel furcsa módon az amerikai sütik iránti rajongásom hozott össze, ugyanis a Pushing Daisies főhőse, Ned történetesen pitesütőként éli mindennapjait. Már amikor nem magánnyomozó barátjának, Emerson Codnak segít bűnügyeket felgöngyölíteni különleges képessége segítségével. Ned egyetlen érintésével képes visszahozni a halottakat az életbe, ám az "ajándék" nem jár ingyen, és a következményekkel nem egyszerű együtt élni. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Ned feléleszti gyerekkori barátnőjét, Chuckot, ám az újraegyesülést akadályozza, hogy Ned újabb érintése visszaküldené a lányt a halálba - ezentúl azonban örökre.


A sorozatnak összetéveszthetetlenül édes és karakteres stílusa van. Gyönyörűen keveri a Tim Burton-től megszokott, harsány színekkel és eltúlzott formákkal tarkított látványvilágot az Amelie csodálatos élete és az 500 nap nyár miatt ismerősnek tűnő narrációval és az abban megjelenő hirtelen csavarokkal, és az egészet megbolondítja pont kellő mértékű iróniával és öniróniával, valamint kellemes mértékű izgalommal, drámával, szerelemmel és humorral. Persze, habos-babos álomvilág az egész, de pont az teszi szerethetővé és különlegessé a Halottnak a csókot, hogy ezt a kellemesen jóleső realista iróniát és akár szarkazmust egy ilyen giccshalmazban kapjuk meg. Minden annyira valószínűtlen, mint egy gyermekmese, mégis ahogy sodródunk a sztorival, előbb-utóbb az érzelmek túlságosan is valóságossá válnak.

Ahhoz persze, hogy magával ragadjon ez a sorozat, nem volt elég a látvány, a történet és a stílus: elengedhetetlenek voltak a szerethető karakterek és az őket megformáló zseniális színészek is. Lee Pace tökéletesen hozta számomra a pitesütőt, legalább olyan édes volt, mint az általa készített süteményei, és az első pillanattól kezdve elkerülhetetlen, hogy a szívedbe zárd ezt a szerencsés/szerencsétlen srácot. A Chuck nevű lány karaktere bár néha idegesített, összességében messze a pozitív sávban mozgott a sorozat egésze alatt, Anna Friel a lehető legtöbbet kihozta a szerepből és úgy vált különleges csodabogárrá, hogy elkerülte, hogy közben Audrey Tautou vagy Zooey Deschanel kiköpött másává váljon. Az egyik kedvenc szereplőmmé a pénzéhes magánnyomozó, Emerson Cod vált, aki amellett, hogy a legjobb poénokat szállította a nézőknek, a két évad alatt hatalmas jellemfejlődésen is keresztülment. Külön öröm volt persze Kristin Chenowethet a képernyőmön látni, aki Olive-ot, a Nedbe reménytelenül szerelmes pincérnőt alakította. Olive is szinte állandóan a humor kimerülhetetlen forrása volt, ebben pedig, mint ez számomra már többször is kiderült, Kristin igazi királynő.

A Pushing Daisies groteszk, a szó legnemesebb értelmében. Vicces, izgalmas, ironikus, odaragaszt a képernyőhöz, szórakoztat és elvarázsol. Ha van egy kis időtök a nyáron, ha szeretnétek lehetetlenül nevetséges bűntények után nyomozni hőseinkkel, esetleg kedvet kaptatok a pitesütéshez, vagy csak okot kerestek, hogy órákon át bámulhassátok Lee Pace-t feltűnés nélkül (amit megértek), akkor nyugodt szívvel tudom ajánlani a Halottnak a csókot. A két évad mindössze 22 negyven perces részt ölel magába, úgyhogy az időhiány nem lehet kifogás.

A tovább után pedig, micsoda csoda, kiélem egy kicsit a rajongásom egy challenge kitöltésével, tele spoilerrel.

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték el a BBC Sound Of 2015 díjat. Ez sokáig nekem sem mondott semmit, de olyan elődök után jutott el hozzájuk az elismerés, mint Sam Smith, Ellie Goulding, Jessie J, Mika vagy Adele, akik azért azóta rendre álomszerű karriert tudhatnak maguk mögött. A rádiók által még itthon is felkapott King után így elég magas elvárásoknak kellett megfelelniük a srácoknak, Mike-nak, Emre-nek és Olly-nak, mikor kiadták debütáló albumukat, a Communiont, ami a héten került a boltokba és így hozzám is.

Ha a média és a kritikusok magas szintet vártak a fiúktól, akkor az én elvárásaim már felhőkarcolóknak voltak tekinthetőek. Nem is feltétlenül a King miatt, bár ez az első kislemez az év egyik, ha nem legjobb popdala és a szöveggel és a videóval együtt valami olyan egységet és konstrukciót alkot, amit abszolút nem várnék el egy épphogy megalakult friss bandától. Ami viszont még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám, az a többi, az elmúlt egy évben megjelenő dal volt, hiszen mind a Take Shelter, a Desire, a Shine és a Real is már jóval a lemez megjelenése előtt bezárta magát a szívembe. Nagyon nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az anyag végighallgatásába, hiszen kíváncsi voltam, tudnak-e még meglepetéseket okozni Ollyék, vagy egyáltalán képesek-e azt a magas színvonalat hozni, amihez hozzászoktattak.

Könyörgöm, hadd mondjam ki a lehető legegyszerűbben: IMÁDOM EZT AZ ALBUMOT. Minden hibája, minden apró tökéletlensége ellenére vált a kedvencemmé már az első hallgatás után, mindezt úgy, hogy én hosszú-hosszú évekig arra szavaztam, hogy rendes, domináns gitárjáték nélkül márpedig nem létezik jó zene és az "elekronikus zene" (is this even a thing?) csak rossz lehet. Azóta persze már számtalanszor mea culpáztam, rá kellett jönnöm, hogy az élet nem ilyen egyszerű, és ebben azért a Communionnak is szerepe volt.

A Foundation számomra inkább egy introként és bevezetőként üzemel, mint teljes értékű dalként, annak viszont tökéletes: letisztult, és nagyjából megmutatja, mire várhatunk az elkövetkező bő egy órában. A Real szerintem azért is  válhat az egyik legnagyobb kedvenccé a későbbiekben, mert nagyon egyszerűen tud a dalszöveggel mindenki összhangba kerülni, aki próbált már másnak megfelelni, esetleg olyan emberbe szeretett bele, aki ezt nem viszonozta. Ez a sok bizonytalanság és önbizalomhiány egyébként az egész albumon végigvonul, szinte mindegyik dalban érezhető a sebezhetőség, amit Olly hangja szerintem remekül hoz vissza, abszolút tükrözi azt a törékenységet, amit a dalszövegek hordoznak. A Shine zenei alapja számomra telitalálat lett, a refrén pedig talán a legfülbemászóbb az egész albumról. Nem csoda, hogy ez a dal hozta a King után a legnagyobb sikert az együttesnek, a UK Top 40 második helyéig sikerült felkúsznia és kellemes nyári sláger lehet belőle. A Take Shelter olyan szempontból lóg ki a lemezről, hogy a dallamvilága erőteljesen az R'n'B-re támaszkodik, és így egy kicsit kaotikus, de mégis fülbemászó hangzásvilágot képvisel. Épp ezért lett ez a legtáncolhatóbb szám az összes közül, nagyon jó kiegészítője a Communionnak. A Worship követi a kicsit gyorsabb tempót, amit az előző két dal hozott, stílusban viszont leginkább a Kinghez hasonlít, és az egyik legkönnyebben fogyasztható popdal lett az összes közül. A szöveg teljesen beleillik abba a képbe, amit Ollyék eddig a Reallel és a Take Shelterrel kialakítottak. Ezek után viszonylag éles váltás az Eyes Shut, ami egy gyönyörű, zongorára írt balladaként indul, és Olly hangja teszi különlegessé. A "Nothing's gonna hurt me with my eyes shut, I can see through them" sortól meg megbolondulok, annyira tetszik. Ha további fülbemászó, de minőségi popdalokra vágynánk, akkor nem kell messzire menni, mindent megkapunk a Tiestól. Ezt követi a még mindig az album húzódalának számító King, majd a Desire, ami ugyan dallamában követi a popdalok szabályszerűségeit, a szövege viszont legalább annyira átélhető és érthető, mint a Realé. A Gold és a Without szintén szépen beleillik ebbe a mintába, mindkét dal szerethető, bár nem kimagaslóan különlegesek a többi dal között. Ehhez képest engem a Border egészen felpezsdít, talán ez a másik "táncolható" szám a Take Shelter mellett, ráadásul olyan, mintha egyszerre két refrént kapnánk. Az album egy balladával, a Memoval zárul, ami valahogy egy kerek egésszé teszi a Communion történetét. Mind szövegvilágában, mind zeneileg összefoglalja és lezárja az albumot, megmutatja az erősségeit és kiteszi azt a három pontot is a végére, ami egy szép folytatás reményét jelentheti.

A Years & Years nagyon szépen találta meg azt a csapásvonalat az indie és a mainstream pop között, ami mindkét oldal hallgatói számára fogyaszthatóvá teszi őket, és ezt szerintem gyönyörűen képviselik a debütáló albumon is. Az igényes popzene, bár ma már kevésbé hiánycikk, mint pár éve volt, még mindig közönségre talál és ezért reménykedek abban is, hogy a Years & Years-t is később úgy emlegethetjük, mint Adele, Sam Smith vagy Ellie Goulding nevét. Addig pedig, ha másnál nem is, nálam eddig az év egyik legerősebb debüt lemezét sikerült produkálniuk.

A héten megfordultam a Volt Fesztiválon, így végre idén is elindulhatott a fesztiválszezonom, ami igazából 1-2 nap Szigetes munkában és az augusztusi Strand Fesztiválban fog kimerülni, hacsak nem keveredek le véletlenül újra a Veszprémi Utvazenére. Igazából a csütörtöki Bastille koncert előtt jutott eszembe, hogy rengeteg olyan ember/csoport állt már mellettem különböző koncerteken, akik halálra - de tényleg halálra idegesítettek. Ezeket próbálom most összeszedni. Ha bárki magára ismerne, ne vegye fel, én is természetesen rengeteg embert idegesítettem már, szóval no para.

Sikoltozó kislányok
Oké, szóval szerencsére elég sok olyan együttest szeretek, akiknek nem (csak) a tizenéves lányok (ami lényegében én is vagyok, szóval lehet, hogy bort iszok, de vizet prédikálok) tartoznak a célközönségébe, így általában el vagyok kényeztetve, mert nem kell koncertek előtt a nagyon felszínes fangirlködésüket hallgatnom, majd egész koncert alatt ott üvöltenek a fülembe. Egyébként nem is feltétlenül a sikoltozással van a baj, mert az én is szoktam csinálni, hanem hogy konkrétan az eszetlen marhák még akkor is visonganak, amikor az énekes épp beszél valamit és így ROHADTUL nem lehet hallani, mit mond. Nézzétek, én megértem, hogy valaki nem tud angolul, de jó lenne megadni legalább az esélyét annak, hogy aki szeretné, felfogja, hogy a kedvence miről beszél a színpadon. Na. Mértéket kell csak tartani. A mértékkel sikoltozókkal semmi, de semmi gondom nincs.

Mr. & Mrs. Know It All
Ha valaha valamilyen koncerten voltatok már, biztosan találkoztatók azzal az embertípussal, aki úgy érzi, ő a földkerekség legnagyobb rajongója, és rengeteg felhalmozott információáradatát a koncert előtt az egész közönséggel meg kell osztania. Nem is lenne ezzel baj, ha tényleg érdekes tényeket tudnánk meg, de amikor olyanokat hallgatsz egy órán keresztül, hogy [MEGTÖRTÉNT ESET!] Tudod hogy hívják az Arctic Monkeys új albumát? AM. Hogy miért? Hát mert A, mint Arctic, M, mint Monkeys, ééééérted? Igen bazdmeg értem.

Nyiff-Nyaff hercegnők
Az megvan, hogy ha előkelő (hahh fancy) helyet szeretnél egy viszonylag híres előadó koncertjén, akkor azért időben oda kell battyognod, fesztiválok esetén pedig akár több számodra érdektelen koncertet végigállnod? Na, eddig eljutnak a drágaságos hercegek és hercegnők is, csak azt nem mérlegelik, hogy ez milyen fizikai megpróbáltatásokkal jár. És akkor olyan 1-2 óra után elkezdenek hisztizni. Mindenen. Hogy meleg van. Hogy túl sokat ivott. Hogy nem mer többet inni, mert majd pisilnie kell. Hogy pisilnie kell. Hogy fáj a lába. Hogy milyen unalmas ez a koncert. Hogy miért vannak ilyen sokan. Hogy ő ezt nem fogja bírni. Mármint csesszétek meg, ez egy rohadt koncert/fesztivál. MÉGIS MIRE SZÁMÍTOTTATOK?

Az "X.Y. egy rohadt geci" csoport
Gondolom, ismerős helyzet, mikor fiatal fiúk a lányaikkal tartanak szolidaritásból vagy gyávaságból egy olyan koncertre is, ami őket nem annyira érdekli, sőt, esetleg kifejezetten nem bírják az adott előadót. Ilyenkor szokott belőlük előjönni a nagymenő swagyolo mittudomén mi, és elkezdik üvöltözni a legnagyobb rajongók között, hogy az adott énekes/zenekar egy nagy ratyi, egy rohadt geci, vagy hasonlók. Way to go, guys, ez ám a férfias és civilizált viselkedés, tényleg.

Beléd kötök, mint a beton
Van aztán a magyar, részeg, koncertre járó állatoknak egy külön alfaja, a kötekedősök. Ők arról híresek leginkább, hogy bármilyen apró atrocitás éri őket (valaki véletlenül nekik megy, rálépnek a lábukra, túl nagy a tömeg, stb.. ), elkezdenek kötekedni, és az egész koncert alatt azt hallgathatod, ahogy arról beszélnek, hogy ez a kis innuendo nekik az egész koncertjüket, az egész fesztiváljukat, sőt, az egész életüket tönkretette és mi lesz most velük. Ahelyett, hogy figyelnék azt a nyamvadt zenekart, akit állítólag annyira szeretnek. Furcsa egyébként, hogy ezek az emberek általában a harmincas korosztályból jönnek. Múltkor voltam egy Quimby koncerten, ott annyi ilyen volt, Dunát lehetett volna velük rekeszteni.

Freakin' Lovebirds
Na, komolyan, nagyon sok tündérien édes párocskával összehozott már a sors koncerteken, úgyhogy ezt ne vegyétek általánosításnak. Tényleg, például tavalyi Szigeten, Bombay Bicycle Club-on a világ legmenőbb szerelmespárjával beszélgettünk. De sajnos léteznek ezek a rohadt idegesítő egybenőtt identitások, akik, ha nincs szerencséd, akkor pont az előtted lévő sorban nyalják-falják egymást az összes szám alatt, kivéve, mikor a csávó nyakába veszi a nőt, és akkor meg konkrétan több számon keresztül csak egy segget látsz. Ünnepélyesen fogadom, hogy jövőbeli one and onlymmal nem, nem, és nem fogjuk ezt csinálni (és nem csak azért, mert valószínűleg sosem lesz majd képes a nyakába venni, kivéve, ha egy gorillát választok).

Hirtelen ennyi jutott eszembe. Persze nagyon sok iszonyat jófej emberrel összeakadtam már ilyen helyeken, szóval ne képzeljétek el egy hatalmas kínzásnak az egészet (különben senki sem járna koncertekre).

Nektek is voltak hasonló élményeitek? Mit hagytam ki a listáról?

Június harmincadika mindig nagyon ijesztő nap a számomra, mivel elérkezünk az év feléhez és az ember akaratlanul is végiggondolja, mit sikerült ebben a hat hónapban teljesítenie. Mivel nagyon szeretek saját magam elé teljesen értelmetlen kihívásokat állítani, idén is nagy volt a tét: sikerül-e tartanom az ütemtervet, s megnézem 100 filmet június végéig? Vajon több könyvet olvasok el, mint tavaly ilyenkor? Mennyi és milyen új albumokat hallgatok végig? (Igen, ennyire unalmas az életem.)

Bár a blogolásban nem jelentkeztem, a kultúrát ilyen szempontból elég szépen sikerült megkörnyékeznem. Pont 100 új filmnél tartok az éves listámon, 12-szer moziba is eljutottam. Voltam 5-6 koncerten, meghallgattam egy csomó új dalt és albumot és elolvastam 20 könyvet is, ami így elsőre nem tűnhet soknak, de tavaly összesen 25 darabig jutottam, úgyhogy büszke vagyok magamra. Most ebben a posztban próbálom összegyűjteni a legnagyobb kedvenceimet, és meleg szívvel ajánlom bárkinek, aki a nyári szünet kitörésével máris azon kapná magát, hogy unatkozik.

Filmek

Mysterious Skin (2004)
Az itthon Titokzatos bőr címen futó film egyik főszereplője az akkor még kölyökképű, de már nagyon tehetséges Joseph Gordon-Levitt, de meglepő módon nem rajta keresztül találtam rá Gregg Araki rendezésére, hanem a témája ragadott meg teljesen. A Titokzatos bőr két fiú történetét meséli el, akiket összeköt a múlt a tragédiája, de ezt két nagyon eltérő módon dolgozzák fel. A Lolita elolvasása után került elém a történet, talán akkor így jelezném, hogy mire számítsatok. Nagyon kevés igazán mély, elgondolkodtató filmhez volt szerencsém mostanában, de a Mysterious Skin az volt.

Coffee and Cigarettes (2003)
Remélem, Jim Jarmusch rendező neve ma már nem ismeretlen számotokra, hiszen ez a furcsa fazon olyan filmeket álmodott képernyőre, mint a Ghost Dog vagy az Only Lovers Left Alive. Számomra mégis a Coffee and Cigarettes a legkedvesebb, ebben a szkeccsfilmben 11 történetet ismerhetünk meg, melyek mindegyike egy-egy csésze kávé és pár szál cigaretta mellett játszódik. A fekete-fehérben forgatott jelenetekben ráadásul olyan arcokkal futhatunk össze, mint Jack és Meg White, Steve Buscemi, Iggy Pop vagy Cate Blanchett.

Viharsarok (2014)
Nagyon ritkán nézek magyar filmeket, bár az elmúlt egy évben több nagy sikerű mozi is eljutott hozzám, a Liza, a rókatündér és a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan is messze felülmúlta az elvárásaimat. Én most mégsem ezekről beszélnék, hanem a Viharsarokról, ami remek kontrasztot ad az enyhén szólva bugyuta és nevetséges Coming Out mellé, egy olyan filmről beszélünk ugyanis, ami két magyar fiatal srác kapcsolatát mutatja meg. Azért is tartom kiemelkedőnek, mert eddig nem nagyon láthattunk a vásznon olyan meleg fiúkat, akik a magyar vidéken, egy apró faluban élnek. Érdemes megnézni, minden apró hibája ellenére tanulságos és FONTOS magyar film.

Kingsman: The Secret Service (2015)
Nem voltak nagy elvárásaim, amikor beültem a moziba megnézni ezt a filmet, őszintén szólva azt sem igazán tudtam, miről fog majd szólni. Ehhez képest rég nevettem ennyit és ilyen jót moziban, ennek a filmnek minden mozzanata aranyat ér, hatalmas színészi alakításokkal, egetrengető poénokkal és szerethető motívumaival engem teljesen levett a lábamról. Ha szeretitek a kémfilmeket, akkor azért, ha ki nem állhatjátok őket, akkor azért ajánlom. A zene és a látványvilág is megérne egy misét, és akkor is nézzétek meg, ha tetszettek Zendaya harci mozdulatai Taylor Swift új videójában, mert itt még menőbbeket láthattok.

Big Hero 6 (2014)
Nagyon mérges voltam, hogy a Lego Movie-t nem jelölték az Oscarra, de ha már így történt, a Big Hero 6 abszolút és teljes mértékben megérdemelte az aranyszobrocskát, ugyanis azon kevés (hahh) mese közé tartozik, amin úgy elsírtam magam, mint egy kisbaba. Egyszerűen gyönyörű történet, de tele édes poénokkal és a világ legszerethetőbb robotjával, akiből kérek egyet én is itthonra. Évek óta a legértékelhetőbb film, ami kikerült a Disney gyárból és bele tudnék nyugodni, ha a jövőben is hasonló minőségben dolgoznának.

Könyvek

Andy Weir: A Marsi
Amikor eljutott hozzám a film híre, egyből lecsaptam az öcsém szobájában leledző könyvre, pedig engem általában abszolút nem érdekel a sci-fi, mint műfaj, sem filmekben, sem könyvekben. Ennek ellenére a Marsi egyszerűen lenyűgözött, teljesen magával ragadott és egyetlen nap alatt végeztem az olvasással. Valamiért teljesen magával ragadott a Mars világa, az, hogy milyen lehet ott egyedül túlélni, a könyv sajátságos humora pedig még emberibbé, még elképzelhetőbbé varázsolta számomra a történetet. Alig várom a filmes verziót.

J. D. Sallinger: Franny és Zooey
Kétféle ember létezik a világon, a "Zabhegyező zseniális könyv és mindenkinek el kellene olvasnia" és a "a Zabhegyező aaaannyira túlértékelt, nem értem, mit esznek rajta annyira" csoport tagjai, és ha ez utóbbiba tartoztok, nos akkor... inkább nem mondok semmit,  (Bár sokat elárul a személyiségetekről. Nem mondom meg, miért meg hogyan. De higgyétek el.) Szóval igazából még annak is ajánlanám a Franny és Zooey-t, aki nem rajongott a Zabhegyezőért, mert teljesen más értékei vannak és kicsit nehezebb is olvasni. Lenyűgöző, de nagyon selejtes karakterekkel dolgozik Sallinger, akiket érdemes a regényen keresztül megismerni. Bár beszélhetek itt akármit, a tamáskodók továbbra is tamáskodni fognak.

Erlend Loe: Elfújta a nő
Szégyen nélkül promózom a norvég írókat a blogon, mivel úgy érzem, muszáj az egész világnak megismernie, mire képes ez a kis ország. Szóval Erlend Loe-t legtöbben talán Doppler című regénye által ismerik, ha ismerik. Ha esetleg még nem hallottatok róla, mindenképp guglizzatok rá, egy próbát megér. Az Elfújta a nő Erlend első regénye, és ez a kis tapasztalatlanság meg is érződik rajta, ennek ellenére egy kellemes, olvasható könyvről van szó, amelyben egy kapcsolat mindennapjait ismerhetjük meg kisebb pontokba foglalva. És *spoiler* VAN BENNE SÍUGRÁS. két mondat erejéig, de akkor is. *spoiler vége*

Albumok

Fall Out Boy: American Beauty / American Psycho
Gyönyörűen indult a januárom, hiszen megjelent gyerekkorom egyetlen kedvenc zenekara, a Fall Out Boy új albuma, ami ráadásul két kedvenc filmemről kapta a nevét. Ugyan szerintem nem feltétlenül lett a legjobb FOB lemez, de simán dobogóssá tenném, és nagyon sok dal belelopakodott a szívembe. Az Uma Thurman és a Fourth of July instant kedvencek lettek, de imádom a Centuries-t, a Jet Pack Bluest, és a Novocaine-t is. Igazán tudnám értékelni, ha Pete-ék a közeljövőben erre koncerteznének, mert szeretnék ezekre a dalokra élőben is tombolni.

Imagine Dragons: Smoke + Mirrors
Az unalomig emlegettem már itt a blogon is, de az Imagine Dragons második lemeze egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, talán jobban is megszerettem egy-két dalt róla, mint a Night Visions-ről. Örökre szívembe zártam a Shots szövegét és videóját, de imádom még az I'm So Sorry-t, a Frictiont, az It Comes Back To You-t, a Trouble-t és a Hopeless Opust. oh meg a Summert, a Polaroidot... lényegében felsorolhatnám az egész albumot. Alig várom a januári koncertet.

twenty one pilots: Blurryface
Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra ez az album. Bár a fiúkról már hallottam, amikor a Fall Out Boy-jal és a Panic! At The Disco-val turnéztak, de a zenéjüket csak most ismertem meg, és a szövegeiktől egyszerűen lehidaltam. Komolyan, annyira erős ez az egész album, minden egyes dalban megtaláltam egy kicsit saját magamat és a környezetemet is, és rengeteg erőt és jókedvet lehet meríteni ezekből a számokból. Külön kedvenceim lettek: Tear In My Heart, Stressed Out, Ride, Polarize és a We Don't Believe What's On TV. Hallgassátok őket, nagyon-nagy királyság ez az egész.

Fifth Harmony: Reflection
Simon Cowell, hogy rohadjon meg, már megint megcsinálta. A Fifth Harmony ugye az amerikai X Factorban alakult csapat, nagyjából megfeleltethető a női One Directionnek, except like these girls really know how to sing and stuff. Nagyjából ennyi, de nem hittem volna, hogy ilyen remek debütáló albummal rendelkeznek, főleg hogy a verseny utáni első pár daluk nagyon kis gagyi volt. Kislányokból viszont igyekeztek most igazi nőkké válni, és a Reflection sokkal nőiesebb lett, ráadásul nagyon jól teletömködték feminista üzenetekkel is, és sikerült olyan poplemezt készíteniük, amit élvezet agyonhallgatni. A legnagyobb kedvencemmé a Sledgehammer vált, de nagyon jó a címadó Reflection, a Top Down, a Them Girls Be Like, és a Going Nowhere is.

Catfish and The Bottlemen: The Balcony
A tavalyi listámra sajnos nem került fel a The Balcony, mivel akkor még nem ismertem Catfishéket, idén viszont sikerült rongyosra hallgatnom debütáló albumokat és ha tehetném, még rengeteg embert erre köteleznék. Indie-ért dobogó szívem már az első taktusoknál tudta, hogy szeretni fogja ezt az albumot, komolyan. Kezdésnek szerintem tökéletes, a srácok nagyon-nagyon jók, és szeretném őket jó magasra jutni a ranglétrán, köszönöm szépen. Fogyasztásra ajánlom a Homesick-et és a Rango-t, de zseniális a Kathleen, a Cocoon, a Business, a 26 és az Hourglass is. Meg a borító. Az a legjobb.

Dalok

Már régóta szerettem volna megírni ezt a bejegyzést, egyfajta bocsánatkérésként minden barátomtól, ugyanis tényleg nem vagyok a barátok gyöngye, és nagyon sok türelem meg jó idegrendszer kell ahhoz, hogy hosszútávon el lehessen viselni. Összeszedtem tehát a legidegesítőbb szokásaimat és tulajdonságaimat a barátkozás témakörében, de hogy ne csak egy hatalmas szörnyetegnek lássatok, a végére odabiggyesztettem pár pozitív dolgot is, biztos ami biztos.

1. Elérhetetlen vagyok és nem válaszolok az üzenetekre
Komolyan, beteges méreteket öltött már ez a rossz szokásom, és nagyon nehéz elhitetnem az emberekkel, hogy nem direkt csinálom. Vagyis de, egy részét, a telefont tényleg nem szívesen veszem fel. Senki nem olyan awkward, ha telefonálásról van szó, mint én, mindig is utáltam a telefonálást, és lehetünk akármilyen jó barátok, nem fogom szívesen telefonos fecsegéssel tölteni az időt. Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor hívtam fel én valakit. És nincs függvényszerű kapcsolat aközött, hogy milyen gyakran veszem fel, ha hívsz és mennyire szeretlek. Szóval nem úgy működik, hogy ha ugrasz egy lépcsőfokot a barátságmércén, akkor majd felveszem. Teljesen kiszámíthatatlan és random. Borzalmas. Tényleg. Még kínosabb a facebook üzenetek kérdése, mert ott már nem védekezhetek azzal, hogy nem szeretek beszélgetni. Mármint tényleg, ha valaki jó pillanatban kap el, nagyon-nagyon  jó beszélgetéseket lefolytathatunk. DE! néha (ne szépítsük, sokszor) lusta vagyok elolvasni az üzeneteket, később pedig - és itt jön a fontos rész - egyszerűen elfelejtem őket. Szóval nem arról van szó teljesen, hogy nem szeretnék válaszolni, csak egyből nem teszem meg, mert lusta vagyok, vagy félek, vagy egyéb bajom van, később pedig fullosan kimegy a fejemből és egy idő után (lásd több nap, vagy hét) már olyan kínos reagálni. És ez így rettentően kínos, mert napi szinten bántok meg hozzám közel álló embereket azzal, hogy lusta vagyok vagy épp abban a pillanatban nem szeretnék egy tök átlagos kérdésre válaszolni. Kín, kín, kín az egész, és ha nem tettem volna meg elégszer, ismételten bocsánatot kérek mindenkitől, aki érintett.

2. Sokszor lemondom a programokat
Van ez a hülye szokásom, hogy nagyon lelkesen igent mondok mindenre, aztán az event előtt egy-két nappal vagy pár órával anxiety strikes again, valami miatt már nem tartom olyan fantasztikusnak, hogy kimozduljak a komfortzónámból, megijedek, és valami igen idióta indokkal visszalépek. Merthogy imádok tervezgetni. Meg elméletben mindig nagyon szociálisnak és társaságkedvelőnek képzelem magam. Csak nagyon könnyen megijedek minden kicsit is ismeretlen helyzettől. Amit viszont fontos megértenetek, hogy ez sem azzal áll összefüggésben, hogy kit és mennyire szeretek. Egyszerűen nem a ti hibátok, ha valamit lemondok, csak én vagyok hülye. Ráncigálni kell és bátorítani, mint egy háromévest.

3. Sosem készülök el időben a szülinapi ajándékokkal
Két alaptétel:1. általában nagyon személyes és kedves ajándékokat kaphatsz tőlem, ha a barátomnak tartalak. 2. kilencven százalék rá az esély, hogy jóval a szülinapod után kapod meg. Nem csak arról van szó, hogy rossz az időmenedzsmentem és nem tudom a bevásárlást két-három nappal előrébb tenni. Ennél sokkal fontosabb, hogy annyira szeretnék különleges dolgot választani, hogy a mindent vagy semmit elvet követve addig nem választok ajándékot, amíg eszembe nem jut valami tényleg ütős ötlet. Ez beletelhet viszont hetekbe vagy hónapokba és így nagyon gyakran kicsúszom az időből és ez olyan csalódást kelthet sok emberben, de tényleg nem rosszindulatból csinálom, vagy azért, mert nem fontos nekem az illető, csak egyszerűen keresem a tökéletes ajándékot.

4. Kerülöm a konfliktusokat
Ez egyébként sokszor jól jöhet és ezer százalék, hogy nem fogok senkivel apróságokon marakodni, mert nem igazán szeretem kihúzni a gyufát senkinél, de nálam ez az elkerülő stratégia eszméletlen méreteket ölthet, és még akkor sem fogok szólni semmit, mikor már valamivel nagyon nem értek egyet vagy valami eszméletlenül zavar. Viszont mielőtt mindenki elkezdene azon gondolkodni, hogy vajon idegesít-e és titokban felforr az agyvizem minden alkalommal, amikor találkozunk, akkor nyugodjon meg, alapvetően is egy béketűrő kismókus vagyok, ritkaságszámba megy, hogy valami tényleg idegesítene.

5. Néha elzárkózom. Teljesen
Vannak ezek a hangulatingadozásaim, ami miatt időnként előbújik belőlem a hagyjatokbékénegyedülakarokmeghalniegysarokban hangulat és teljesen elzárom magamat a külvilágtól. Ez megtörténhet szó szerint is, de néha csak arról van szó, hogy az emberek beszélnek hozzám, kérdeznek valamit, én tőmondatokban válaszolok, ha válaszolok, de egyszerűen nem vagyok jelen a beszélgetésben. Ez persze összefüggésben áll a konfliktuskerülésemmel is, mert nincs merszem, hogy megmondjam, hogy figyelj, most hagyj békén, mert nyugira van szükségem, nem, én ehelyett mindent ugyanúgy csinálok, mintha minden rendben lenne, közben meg rohadtul nincs.

Meg sokak szerint idegesítően nevetek. Meg túl sokat. Meg hogy kinevetlek. De én sosem nevetek senkin. Én szituációkon nevetek, meg emberekkel nevetek. De ebbe nem mennék bele. Lássuk inkább, hogy szerintem (bár biztosan nem engem kellene megkérdeznetek) mi tesz engem egy csodálatos baráttá (ami nem vagyok. ez már a fentiek alapján kiderült).

1. Érdekel, hogy mi érdekel
Komolyan. Ha azt mondod, hogy "hé haver, kezdd el nézni ezt a sorozatot, nézd meg ezt a filmet, hallgasd végig ezt az albumot, olvasd el ezt a könyvet, vedd meg ezt a csokoládét", akkor nagyon  nagy az esélye, hogy meg fogom csinálni. Nem csak megígérem, hogy persze, majd megcsinálom, hanem ha úgy érzem, hogy ez számodra fontos, akkor tényleg szánok rá időt. Plusz abszolút érdekel, hogy mi tetszik neked, általában megjegyzem, a barátaimnak és ismerőseimnek kik a kedvencei, és ha meglátom az adott filmet, énekest, sorozatot, könyvet, akármit, már kapcsolok is, hogy hűűű ezt XY szereti, gondolok rá, meg ilyenek. Mert szerintem ez nagyon fontos és több figyelmet kellene rá fordítani a mindennapokban.

2. Oda megyek, ahova csak szeretnél
Érdekel egy film, amit a környezetedben senki nem szeretne megnézni? Szólj nekem. Kiállításra mennél, ami a giliszták szaporodásával foglalkozik? Szólj nekem. Boltba mennél, de unod, hogy egyedül kell mászkálnod? Szólj nekem. Érdekelne egy görög nyelvű előadás az egyetemen, de senki nem tud görögül? Én sem, de azért elmegyek veled. Focimeccsre mennél? Menjünk, biztos vicces lesz. Majdnem mindenre rá lehet venni, abszolút nem érintő dolgok is meg tudnak fogni, és ígérem, nem fogok nyafogni, ha már ott leszünk. Kivéve az aktív sportolást. Maratont még akkor sem futok veled, ha nagyon-nagyon szeretlek. Komolyan. Az egy saját magam ellen elkövetett bűntett lenne.

3. Nem kések el, kivéve, ha direkt csinálom
Általában én vagyok az, aki mindenhol minimum tíz perccel előbb ott van és türelmetlenül várja a többieket. Kivéve akkor, ha pontosan ismerem a többieket. Olyan embereknek ugyanis nem fogok pontosan érkezni, akik tudom, hogy minimum egy negyed órát késnek majd. Megspórolom magamnak az aggodalmakat. Nem, de amúgy komolyan, mindig nagyon pontos szoktam lenni, a körülményekhez képest még Budapesten is (bár vidéken nyilván könnyebb számolni).

Remélem sikerült mindenkinek elvennem a kedvét, hogy közelebbi barátságba kerüljön velem. Ha esetleg bárki azon gondolkodna, hogy tekinthet-e a barátjának, amúgy valószínűleg igen a válasz, mert nagyon könnyen válok nagyon ragaszkodóvá ,tényleg, két kedves szó és megfogtatok.