Először is szeretnék már most elnézést kérni minden olyan tündéri olvasomtól, aki nem szereti, nem nézi/nézte a glee-t, és fogalma sincs, mi ejtett foglyul engem idén nyáron. Tudom, hogy túl gyakran árasztom el ezt a blogot csalódáskeltően glee-vel átitatott bejegyzésekkel, és túlzásba viszem. Igen, többek között ez is azért van, mert a szerelmünk viszonylag újkeletű. Anno dazuma a síugrásról is ennyit dumáltam, a One Direction - periódus is sokkal-sokkal borzalmasabb volt az elején, és abban is biztos vagyok, hogy ha egyszer ama megtiszteltetés ér engem, hogy szerelmes leszek, akkor sajnos arról is nullahuszonnégyben fogok ömlengeni. 

Addig viszont maradt a Glee, ez a csodasorozat, aminek ötödik évadát épp a héten nyitották meg a két részes Beatles-epizód első felével. Ezt terveztem a magam fannis módján kielemezni egy picit, elfogultan, spoilerekkel, fangirl-elemekkel, teljesen lényegtelen megjegyzésekkel. Ide elrejtem azt az infót, hogy ha valaki esetleg végigolvasta ezt az értelmetlenséget, majd jelezze nekem valahol, mert komolyan nyereményben fogom részesíteni. Megnyugtat a tudat, hogy valószínűleg senki nem veszi majd a fáradságot.

Hát akkor az új epizódról. Nagyon képben voltam már hetekkel ezelőtt, figyelemmel követtem a dallistákat, az újonnan kiszivárgott és megjelent képeket és előzeteseket, egyszerűen minden apró mozdulatot, ami arra irányult, hogy többet tudjunk meg az évadnyitóról. Így aztán úgy is álltam neki tegnap este a negyven perc ledarálásának, hogy sok meglepetés nem érhet, és csak reménykedhettem abban, hogy minden fordulatot és minden dalt úgy oldanak majd meg, hogy az megfeleljen a szájízemnek. Mint azt már tehát az előző heti eseményekből kitalálható volt, az 5.01 igazából négy kötőjel öt egységre volt osztható. Megkaptuk az elmaradhatatlan "the fabulous life of Rachel Berry" snitteket, ahol természetesen a fab jelző most is csak idézőjelekben volt meg. Aztán, valahol egy messzi-messzi galaxisban, Ohio-ban kaptunk egy jó adag  New Directions - jelenetet, hiszen a kórusnak valamilyen szinten még mindig a középpontban kellene lennie, vagy valami ilyesmi. Külön rész jutott az egyetlen és utánozhatatlan Sue Sylvesternek és az Artie-Kitty páros bimbózó kapcsolatának. Mindez viszont semmit nem ért volna a *pozitív jelzők minden mennyiségben* Klaine Reunion nélkül, ami miatt ennyire epekedve vártam ezt a rohadt évadot és ami miatt az életemnek természetesen megint vége lett jópárszor. De akkor végigmegyek az egész részen mint valami rossz kurva, és mindent kommentálok, hogy örüljetek. vagy ne. 

Rachel baba végre elérkezett a Funny Girl meghallgatásra, ami egy naaagyon zajos utcában van. A teremben ott próbál egy hapekkal, amire először azt hittem, hogy nem egy meghallgatás, hanem egy random conversation, szóval össze is voltam zavarodva, aztán meg még mindennek a tetejébe megjelenik Dr. Carlisle Cullen is, de meg sem próbálja vámpírrá változtatni egyetlen Rachelünket, hála az égnek, viszont primadonnánk elbizonytalanítására a két férfi a csöppet awkward véggel bíró meghallgatás után jól megbeszélik, hogy azért mégsem biztos, hogy olyan nyerő ötlet egy ilyen kis frisscsirkének adni ezt a nagy szerepet, amivel én egyébként egyet is értenék, még akkor is, ha ez valószínűleg egy csomó érfelvágósan szomorú Rachel dalt predesztinálna a jövőben. Amiből itt is az első szelet, Rachel az egyébként idegesítően magenta színű kabátkájában (hogy kinek a számlájára írhatjuk a Love, love, love outfitjeit, azt nem tudom, de hogy a szememet nagyon cseszték, az tutkó) meglepően jól elénekli a Yesterdayt, esküszöm tetszik ez a Lea Michele verzió, és el is szomorodom rendesen, mert eszembe jut Cory, meg mert a bevágások még New Yorkot is keserédessé teszik és CORYYYY, szóval megpróbálom még magamba fojtani a könnyeimet, amiben az segít, hogy rögtön átcsapódunk a glee klub próbatermébe, mr. Shue a gyöngybetűivel felírja a Beatles nevét a táblácskájára, közben a háttérben megszólal a Help, én szívbajt kapok, hogy csak ennyit kapok majd a kedvenc Beatles-dalomból, ééés... beindul a buli. Megtudjuk, hogy két hétig fogjuk ezeket a babusokat két hétig csak Beatles dalokkal kapcsolhatnak össze, aminek én roppantul örülök, mert mióta megnéztem a sorozatot erre várok, és mintha Ryan Murphy csak a gondolataimban olvasna, már itt is van. Nem mindenkinek tetszik persze a rendszer, az ügyeletes kisribi Kitty már pampog is, hogy ő nem fog ilyen őskövületekkel dolgozni (shame on you bitch). Szerencsére a többiek gyorsan lerendezik. "Seriously, can anyone still relate to The Beatles?" kérdésére sassy Blainetől jön a "Pretty much the entire world" válasz, amivel én lezártnak is tekintem a témát. Ezután kapunk egy kis Artie-Kitty évődést, igazából épp leszarnám, egyikük sem tartozik a kedvenceim közé, de már énekelnek is, jön a Drive my car, amit a változatosság kedvéért imádom, ahogy az egész vidámparkos-jelenetet, amit hozzárendeltek, olyan kis cukormázas az egész, épp, ahogy vártam. Természetesen itt sem lehet fenékig tejfel minden, jön egy ilyen kis új kiskurva, aki pompomlány és breenek hívják, és annyira hasonlít valakire, aki valami ilyen gonosz lánykát játszott valahol és aaa ez zavar, hogy nem tudom, honnan ismerem, meg az is, hogy azért Santanara is hajaz, és nekem nem kell még egy Santana, nekem bőven jó az eredeti. Itt ilyen kis high school drama van egyébként, Kitty azt javasolja Artienak, hogy csak titokban járjanak, mert Kitty menci Artie meg nyomi, true story. Éééés... hirtelen váltás, vissza New Yorkba, ahol megtudjuk, hogy Santana szerzett ilyen kis pincérkedős állást Rachelnek, ahol az a lényeg, hogy menő az egyenrucijuk meg van egy enyhén perverz főnökük ugyi. Én már közben tövig lerágtam a körmöm, mert hol marad BLAINE ÉS KURT? hová tűntek? Ahaaa... itt vannak. A suliudvar, és piknikeznek, és még ha ezt a környezetet nagyon műnek is tartom, igazából csak azért imádkozom, hogy beszélgessenek is és ne csak daloljanak arról, hogy újra összejönnek. Igazából azért szerettem minden Klaine-veszekedést, mert amikor kibékültek, akkor Blaine-nek mindig előjött az elérzékenyülős-olyanminthanátháslennék hangja, Kurtnek pedig volt egy ilyen basszus újra minden rendben közöttünk my life is done mosolya, és én csak annyiért imádkoztam egészen eddig, hogy ezeket megkaphassam, és ne ugorjunk át minden problémát...és bumm, minden összejött, hála az égnek meg Murphyéknek és hát én kicsattantam a boldogságtól, ahogy hirtelen visszajött minden apróság.Ahogy előjöttek ezzel a hasonlítgassuk magunkat híres filmes/musicales/akármilyen párocskákhoz így a When Harry met Sally mellé most már itt van a Kurt és Goldie part is és jajj hát amikor Kurt leülteti Blainet, hogy az már mindennek a teteje, hogy minden évadban ő énekel neki a lépcsőn, és ezért most ő fog és akkor jön a Got To Get You Into My Life és az egész tudom hogy roppantul rózsaszín felhős-muffinos - pónilovas, és Kurt naaagyon sok is lehetne, Blaine meg egy pillanatra nem venné le róla a szemét, mintha muszáj lenne odanézie, de akkor is, a szívem már kész van meg én is kész vagyok, és akkor a végén az a csók, hát arra nincsenek szavak, mármint HOGY FOGJA A KIS CSIPŐCSONTJÁT TE JÓ ÉG. Jó, oké, lehiggadtam, jön Sue Sue Sue, akiről már trailerek alapján is tudni lehetett, hogy igazgató lesz, és itt fény is derül, hogy hogyan, kicselezi a tündérbogár Figginset, pornómagazinokat meg egy dedikált mein kampfot tesz az asztalába (ezen kb. öt perces röhögőszünetet kellett tartanom. HATALMAS) de megnyugodhatok, mert Figgins nem tűnt el, hanem takarító lett, én megpusztultam volna figgins nélkül. Újabb Artie-Kitty duett, igen, tekerjünk, igazából aranyosak, de semmi extra. Na de ami ezután jön, az szívinfarktus number one.  Blaine a szexi zöld pólójában (mármint komolyan skacok Darren Criss és az almazöld. hát killing) belibben a próbaterembe és kijelenti, hogy hát ő megfogja kérni Kurt kezét, mire jön az epizód legjobb pillanata, Sam Fucking Evans felpattan a sokkolt tagok közül és elkezdi a hegyi beszédet, ami valahogy így hangzik: Gay marriage...Good, It's good, it's good things, they're all happening so fast, let's go. erre Blaine: Sam, not now. hát én ezt a jelenetet azóta már vagy tízszer visszanéztem, egyszerűen priceless. Na mindegy, Blainey drága kitalálta, hogy ő ugye egyesíti az összes létező kórust a naagy eljegyzésre, és ezért eléneklik a Help!-et ami tökéletes és mindenhova elröppennek és már sírni tudnék a boldogságtól és ofc sírok is, de ez titok. Jön egy nagyon mérges és feldúlt Tina, kiosztja Artiet, hogy hol az önbecsülése (TINA COHEN CHANG YOU RULE THE WORLD)Aztán back to new york, dr. cullenék betérnek Rachel vendéglőjébe, az bizonyítani akar neki, ezért eltolják Santanával a Hard Day's Nightot tök jól amúgy, Santana hangja meg hát még mindig elkepesztő.. aztán van egy kis Sue közjáték, utána sassy Tina bemártja Kittyt, aki hirtelen szerelmet vall Artienak, dráma dráma hátán én meg már a körmömet rágom az eljegyzés miatt. Blaine aztán cserkészgyűlést tart a három kis chipmunkkal, alias Jake-kel, Ryderrel és Sammel, akik olyan... gyerekesek a drágák. Mindegy, ők is észrevették, milyen kis keserű Tina, úgyhogy összedobnak egy nagyon jó kis I saw standing theret, ahol egyrészt AJJ MILYEN ÉDESEN NÉZ KI BLAINE EZZEL A HAJJAL, másrészt figyeltek arra, hogy balkezes gitárja legyen (hasasasasa), harmadrészt Marley egyszerűen tökéletes fangirl-reakciókat dobál, az elmúlt egy évadban egyszer nem volt olyan szimpi, mint most. Tina úgy dönt, Sammel megy a bálba, a kis mázlista, így Mike és Blaine után ROHADTUL IRIGYLEM. És akkor végre. Kurt és Burt utaznak a kis kocsikában a reptér felé és Kurt kijelenti hogy tud az eljegyzéstől és én ettől sikítani tudnék örömömben mert jajj nagyon nem akartam, hogy teljes meglepetés legyen, mert úgy aztán tényleg a mézesmáz teteje lett volna, így legalább minimális realitás marad benne. Aztán imádom, ahogy Burt finoman rávezeti a fiát, hogy igazából úgyis igent fog mondani, mert ezt ő is meg én is tudom muhahahahah. Aztán hát ez az All you need is love, ez egy álom, konkrétan nem látok a könnyeimtől, mert Blaine végig Kurtnek énekel még akkor is, amikor Kurt épp tökre nem figyel rá, és imádom, ahogy Kurt még így is egy sokkban van és meglepődik és ahogy Rachel kis proud momként végig ott van, aztán amikor A LÉPCSŐNÉL ott van Mr. Shue meg Burt is és aww.,....HE LOVES YOU YEAH YEAH YEAH. Na hát a szöveges rész az meg már olyan szinten romantikus és gyönyörű hogy meg tudnám fojtani Murphyéket is, meg Chris Colfer és Darren Criss szüleit amiért ilyen szemszínnel áldották meg a gyerekeiket, és hát azok a mondatok, méghogy én nem szeretem a romantikát meg méghogy blaine nem jó a kapcsolatokban, hát szívárványokat hányok és KURT IGENT MOND ÉS CSÓÓÓÓÓÓK. és meghaltam. 

Hogy elégedett vagyok-e? Igen is, meg nem is. Végülis hatalmas pirospont azért, hogy semmit nem rontottak el, meg hogy Kurt és Blaine beszélgettek.  Összességében izgalmas volt ez a rész, nekem meg szívderítő is, és nagyon boldog és a Beatles dalok meg imádnivalóak, a feldolgozások is, ilyen szempontból mindenképp minden fantasztikus. Aztán meg közben mégis ott mászkál bennem, hogy eredetileg ez így volt-e megtervezve, vagy Cory halála mindent átírt. Vajon évadnyitó lett volna ez a duplarész, vagy épp későbbre került volna? Vajon akkor több idő lett volna mindent kibontani? Vagy ez eredetileg is így volt? Meg hogy azért ilyen rózsaszín most minden mert tudom jól hogy a harmadik résznél kisírom majd a belem? Huhhh... nem tudom, de hát engem ez a sorozat, és főleg Klaine TÖNKRETEEEESZ. Köszönöm, hogy ha valakinek volt ereje, ezt végigolvasni.