Gyerekkorom óta nagy kedvenceim a svéd gyermekversek, és a legcsodálatosabb az bennük, hogy még így, a tizennyolc felé közelítve is újra és újra megtalálom bennük saját magamat. Valamikor még alsós koromban került a kezembe az Ami a szívedet nyomja.. című kis verseskötet, tele svéd gyerekversekkel. Akkor emlékszem, eszméletlenül szerettem például a paradicsomos verset ( Igen, talán ez a legismertebb az összes közül. Sietek, nem érek rá.), vagy volt egy, ami arról szólt, miért nincs cipzár a banánon, és hasonlók. Mindig is volt azonban egy versike, ami örök kedvencemnek számított, és aminek első négy sora azóta is tömérdekszer eszembe jutott már: A fent olvasható vers, A felnőttek furcsák néha. Már csak ezért az egy mondatért, a címért imádtam a vers íróját, és kilenc-tíz éves énem biztos volt benne, hogy felnőttként ő is ilyen versikékkel fogja megmutatni a gyerekeknek, hogy ő igenis megérti őket. Ez elmaradt ugyan, a verset viszont ha lehet, még jobban imádom.

Nem kell aggódni, nincs most konkrét oka, hogy előhozakodtam vele, egyszerűen csak eszembe jutott a tételmondata, és úgy éreztem, muszáj egy kicsit írnom az egész jelenségről, amivel az írónő foglalkozik. Nem tudom, veletek megtörtént-e, de velem számtalanszor előfordult, hogy a drágalátos szüleim ismerőseinek gyermekhez hasonló állategyedeivel összezártak, azzal a felkiáltással, hogy játszatok egy jót gyerekek, amíg anyuciék meg apuciék boroznak, kajálnak, beszélgetnek és röviden elszidják az egész rendszert. Ha nagy ritkán szerencsém volt, akkor eme másik személy 1. ezerszer szociálisabb és aktívabb volt, mint én 2. még szimpatikusnak is találtam. De az, hogy valaki az A metszet B halmazrészbe kerüljön, tényleg ilyen fehér holló kategóriába esett, és innen kezdődtek az igazi problémáim. Már gyerekkoromban sem voltam a szocializálódás mintapéldánya, ha valakit nem ismertem jól, akkor nem voltam hajlandó előtte megnyílni, és inkább bevállaltam a kínos csendet és hallgatást, minthogy én kezdjem el a párbeszédet.  Az meg a mérleg másik oldala, hogy nekem az emberek hatalmas hányada első ránézésre eszméletlen unszimpatikus tud lenni, mert vagy egy hülye libának tartom, vagy egy elkényeztetett nyápicnak, vagy csak szimplán egy nagyképű állatnak, és ilyenkor minden motivációm eltűnik azzal kapcsolatban, hogy az elém dobott alapanyaggal kesztyűs kézzel bánjak. Bunkó leszek és morcos, és vagy csak egyszerűen megtagadom a társaságát, és anyám nyakán lógok a fennmaradó időmben, mint egy kis kolonc, vagy fogom a könnyen befolyásolható öcsémet, és ketten megalapítjuk a külön klubunkat, ahol kibeszélhetek mindenki mást. Bizony, Fanni fiatalabb kiadása nem bízta a véletlenre a dolgokat. Egyedül az idősebbekkel gyűlt meg néha a problémám, mert bennem van egy ilyen kényszeres tiszteletadás minden idősebb emberrel szemben (ez a mai napig megmaradt amúgy, ha egy két-három évvel idősebbel beszélek, sokkal stresszesebb az első pár óra/nap/hét, mint egy korombelivel vagy fiatalabbal), szóval velük azért muszáj volt valamit kezdenem. De itt meg legtöbbször szerencsére visszanyalt a fagyi, ők velem nem akarták az értékes idejüket tölteni, így azért gyerekként elég jól kezelni tudtam a magam szintjén ezt az utálatos és kényelmetlen szituációt. Viszont otthon, ha hazaértünk, és anyuék megkérdezték, hogy éreztem magam, na ott kiadtam mindent. Számtalanszor végighallgathatták, ahogy nagy serényen elszavalom ezt a verset, saját szavaimmal kiegészítve, és újra és újra azzal rágom a fülüket, hogy csak azért, mert XY annyi idős kb, mint én, nem jelenti azt, hogy két szónál többet kellene pazarolnom rá. A szüleim persze megértettek a maguk módján, de tehetetlenek voltak, mert mégsem mondhatták azt a másik családnak, hogy "bocsi, de a mi gyerekeink inkább magukban játszanának, mert ki nem állhatják a tieiteket" vagy valami ilyesmi. 

Az egész egyébként csak azért jutott eszembe, mert azon gondolkodtam el, mennyire megváltozik ez a magatartásunk, ahogy idősebbek és idősebbek leszünk. Amennyire az óvodás énem még simán ment az ösztönei szerint, és tette, amit gondolt, most már itt vannak a hülye társadalom által kreált szabályok és egyebek, amik mindig bekorlátozzák a bunkósági faktoromat. Most már tényleg úgy érzem, el KELL viselnem, ha két tízévessel zárnak össze három órára, vagy a négyéves ötödunokatesóm zaklat egész nap. Most már megpróbálok kedves lenni, előjönni a sablonos, ám legalább érdeklődőnek tűnő kérdésekkel, és figyelmes hallgatást mímelni a válaszok alatt. Most már nem vágom rá minden kimondott abszolút balgaságra, hogy ez hülyeség, és próbálok nem vitába szállni olyan emberrel, akiről pár mondat után leszűröm, hogy úgysem tudnám semmilyen észérvemmel meggyőzni. És ahogy ránézek a felnőttekre, azt veszem észre, hogy ez csak rosszabb és rosszabb lesz. Jópofiznak fűnek-fának, udvariasan mosolyognak és kezet ráznak, miközben a gondolataikban épp halálos átkokat szórnak egymásra, vagy totális idiótának tekintik a másikat. Érdemes lenne persze arról is vitát nyitni, hogy érdemes-e egyáltalán így élni, valamint hogy van-e más lehetőségünk, elkerülhetjük-e a kényszeredett műmosolyok és álszent beszélgetések világát, vagy már most belekényszerültünk jövőbeli szerepeink nagy részébe...