avagy miért ne nézzünk ilyen díjátadókat, hacsak nem Darren sexgod Criss az egyik házigazda, és ez az utolsó, hivatalosan is gyerekként átélt nyarunk.

Miközben a Panic! At The Disco új dalát hallgatom ( és megpróbálok nem szétfangirlködni itt mindent), muszáj megemlékeznem életem egyik legfelelőtlenebb és idiótább döntéséről, miszerint tegnap éjjel fogtam magam, és úgy hajnali negyed egytől egészen négyig a Teen Choice Awards nevű szörnyedményt néztem, mondván, most aztán én tényleg nagyon nagyon tini leszek. Ne, ne tegyetek ilyet. Meg se forduljon a fejetekben. Teljesen felesleges. Az a legkevesebb, hogy ma délig aludtam, és amúgy is kb. annyira vagyok használható, mint egy megkövesedett mosogatószivacs, ennél sokkal nagyobb traumát jelentett maga a díjátadó, amit akár simán elkeresztelhettünk volna a "Harry Styles meg a másik négy a One Directionből Show"-ra is. 

Félreértés ne essék, nem a fiúkkal van bajom, nyílt titok, hogy most már több, mint két éve követem az útjukat és szeretem a zenéjüket. Nem folynék bele abba, hogy ez miért, meg hogyan, legyen elég annyi, hogy a mai világban valamiért sokkal nagyobb bátorság kell szerintem ahhoz, hogy ezt felvállaljam mindenki előtt, mint ahhoz, hogy fűnek-fának elbuzizzam őket. És nem, szerintem az sem menő, ha kiírod a bemutatkozásodba, hogy te nem szereted őket, mert ettől sem leszel semmivel több, mint én. Semmivel. Mindegy, ez más lapra tartozik... Szóval hiába lett volna nagy csábítás az is, hogy a One Direction kezdi a showt, meg valószínűleg minden díjukat besöprik majd, eszembe sem jut megnézni a díjátadót, ha tudomásomra nem jut, hogy az egyetlen és utánozhatatlan Darren Criss lesz a műsorvezető (mármint az egyik. A másik Lucy Hale. Aki amúgy nem idegesített, szóval pirospont neki), és ezért is vállalkoztam arra, hogy éjszakázom egy kicsit. 

A vörös, vagy kék szőnyegről, vagyis erről a bevonulós-interjúzós dologról annyit, hogy... ritkaunalmas és semmitmondó egy történet. Odaállítanak két roppantul idegesítő riporterféleséget, akik magukhoz csábítanak különböző hírességeket (akiknek a kilencven százalékát még életemben nem láttam, de ez biztosan az én hibám) egy pár kérdéses interjúra, de nem tartják oda nekik a mikrofont, vagy abszolút hülye kérdéseket tesznek fel, tehát csak arra jó, hogy felforrjon az agyvized. Tudjátok mi mindent tudtam meg ez idő alatt? Hogy a Paramore "rettentően várja" a 1D fellépését ( az egész cucc egyetlen valamirevaló mondata volt, amilyen iróniával ezt ki tudták jelenteni), hogy Hayley valami eszméletlenül nem tetszetős hajat vágatott, hogy mindenki, kivétel nélkül odavan Harry Styles-ért ( friendly reminder, hogy abban a rohadt fiúcsapatban öten vannak. ÖTEN. és nem Harry and the Styles a nevük ), ééés... nagyjából ennyi. Életem egyik legjobban elpazarolt másfél órájának érzem ezt így. 

Na de aztán.. jött maga a díjátadó. Ugye ki mással kezdhetnénk, mint a One Directionnel, jönnek az új dalukkal, és esküszöm nektek, életük egyik leggyengébb előadásán vannak túl, és igen, ebbe beleszámítjuk az X Factoros botrányosan hamis Viva La Vidát. Nagyon erőtlen az egész, a fiúk iszonyat fáradtnak tűnnek, Louis azt sem tudja, hol van, de ez az ottani, kb. tízéves átlagéletkorú közönséget ( és én naivan azt hittem, hogy ez tényleg TINIKRŐL szól), ez persze nem izgatja, sikítoznak-üvöltenek, akkor is, amikor a fiúk elnyerik mind a négy díjukat és gyorsan lekeverednek a színpadról. Utána meg van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Rebel Wilson például az est csillaga, egyrészt egyrózsaszín szörfösruhában veszi át a díját ( meg is jegyzi, hogy ciki lett volna, ha nem nyer), másrészt az eddigi legjobb One Direction oltást követi el, amit sajnos a kisgyerekek nem értenek, és rémülten néznek utána percekig. (One Direction. That's weird, cause that's the name I gave to my asshole... ennyi), aztán természetesen az összes Disney-sztárocskát teletömködik a lehető legnevetségesebb díjakkal, de tényleg, az egyiket sem engedik haza üres kézzel, hánynom kell. Attól is, hogy Miley Cyrus milyen nagyképű, meg attól a random country zenétől is, amit végig kell szenvednünk. Az est a továbbiakban még unalmasabb, vontatottabb és álmosítóbb lesz, egyedül Darren dobja fel az Ian imitációjával, valamint a Glee szereplőgárdája, az élén Lea Michele beszédével, aki két perc alatt annyira meg tud siratni, hogy percekig zsepiért kutatok utána. Erről annyit, hogy CORY. csupa nagybetűkkel. Ezen kívül még egy kisebb hallelujah Ashton Kutchernek, aki kijelenti, hogy "the sexiest thing in the entire world is being really smart", amiért hatalmas köszönet, még akkor is, ha a közönség láthatólag megakadt ott, hogy sexy, mindegy, túltesszük magunkat rajta. Egyedül talán még Bruno Mars ökörködése a kamera előtt, valamint Jim Parsons lénye említésre méltó még, de ezt leszámítva az egész show egy katasztrófa. Unalmas, beledöglök az ötpercenként bevágott reklámokba, idegbajt kapok ezektől az úgynevezett sztárocskáktól, és igenis elhatározom, hogy én emiatt soha az életben nem maradok fenn. 

NE NE NE, TÉNYLEG NE TEGYÉTEK. BORZALOM, és még egy fokkal rosszabb, mint amit úgy alapból egy ilyen díjátadóról elképzelnél. Még Darren seggrázása sem tudja megmenteni, komolyan. Inkább aludjatok éjjel, vagy nézzetek csillagokat, vagy olvassatok, sorozatozzatok, akármit, de TCA-ról mondjatok le. Tanuljatok a hibámból.