Még tavasszal jöttek velem szembe egy receptújságban az úgynevezett Cake Pop csodák. Ezek a viszonylag újnak számító kreálmányok, ha esetleg még nem hallottatok volna róla-bár ezt erősen kétlem-, itthon sütinyalóka néven futnak leginkább, és szerintem elképesztően dekoratív szerzetek. Ezért is volt célom a nyáron, hogy ha beledöglök is, de én is elkészítem a saját kis Cake Pop-jaimat, amire így augusztus végén sort is kerítettem. 

Nem cifráztam túl a dolgokat, a legegyszerűbb recepthez fordultam. 5 tojásból sütöttem még tegnap este piskótát, amit ma délután szépen összemorzsoltam. Na most, nem azért az egy húszért, akármennyire könnyű feladatnak tűnik ez, nem volt az, sőt...ez volt a legmacerásabb az egészben. Először nagy lelkesen nekiálltam kézzel, hát az valami borzalom unalmas és lassú volt. Utána akkor olvasgattam a nagyon okos és képzett internyetet, ott írtak egy olyan technikáról, hogy egymásnak dörzsöljem a két piskótalapot... Igen, így morzsolódott rendesen, de annyifelé repült, hogy a tálon kívül az egész konyha piskótás lett volna perceken belül, így erről is lemondtam. A robotgépes verzió sem jöhetett szóba, mert ahhoz még túl friss volt a piskótám (legközelebb legalább két napig állni hagyom), így a végén a mezei sajtreszelőnkhöz nyúltam, és ez csodát tett, viszonylag gyorsan végezni is tudtam. 

Ehhez kellett még egy krémet készíteni, én felvertem olyan 5 deka rámát három evőkanál porcukorral, aztán szépen hozzákanalaztam és kevertem a kis gépemmel egy kis doboznyi  ( ami először szembejön veled a boltban, akkora doboznyi) mascarpone krémet, plusz, hogy valami extra is legyen a nyalókáimban, egy kis zöld ételfestéket. (Nem kell a képmutató magatartás. Ugyanúgy színezék van a fagyidban, a joghurtodban, meg szinte minden bolti cuccban, amit megveszel). A krémet aztán  össze kellett gyúrni a piskótamorzsalékkal, és csodák csodája, borzasztóan jól eltaláltam az arányokat (pedig teljesen random volt, nem recept alapján dolgoztam), és nagyon szépen összeállt a tésztám. Ezt egy órára kellett volna a hűtőbe tennem, én ezt lezavartam egy negyed órás mélyhűtős hűtéssel, aztán pedig golyókat formáztam a tésztából. (Ez már látszik is a képen)

Ismételten a hűtőben kötött ki az alapanyag, közben pedig fel kellett olvasztanom ilyen vízfürdős módszerrel a csokoládét. Olvastam pár rémtörténetet arról, ahogy nem minden csoki fogta be a tésztát, lefolyt, stb, így aztán biztosra mentem, és osztrák bevonócsokit olvasztottam fel, először fehéret, ebből 15 dekát. Plusz elővettem a menő saslikpálcáim, amik mezei hurkapálcának tűntek, szóval gondolom az is jó. Itt jött a nagy csel, először csak a pálcát kellett egy picit belemártani a megolvadt csokiba, és utána a golyókba szúrni, de figyelni, hogy úgy maximum a feléig ( állítólag - rémtörténet rész - ha tovább szúród, megreped. hogy mi, azt ne kérdezzétek, de megreped) Miután ezt megtettem mind a 44 kicsi nyalókacuclimmal (ez is látszik a képen), fogtam, és visszapasszoltam őket a mélyhűtőbe egy öt-tíz percre.

Ezek után pedig a tényleges mártogatósdi következett: Bele a csokiba, aztán pedig abba a színes ilyen szórócukorkába, de ez teljesen elhagyható amúgy, csak én szeretem a színes dolgokat. Beleszúrtam őket a hungarocellbe, és hagytam, hogy éljék az életüket. Nem mondom, itt sem ment minden álomszerűen, néha egymáshoz értek ezek a nyomorékok, nem akartak belemenni a hungarocellbe, nem úgy álltak a díszítőcukrok, ahogy akartam... de ez a legkevesebb. A fehér csokim egy idő után elfogyott, akkor átváltottam az étcsokira, így a végén  két színben pompáztak a nyalókáim, amiket még egy órára visszapakoltam a hűtőbe, utána viszont már fogyasztásra készek voltak, és az egész családom IMÁDJA őket. 

Tudom, hogy kicsit macerásnak hangozhat az elkészítés, de higgyétek el nekem, megéri. Az elkészült nyalókák roppant gusztusosak és isteni finomak is, és biztos, hogy bármilyen rendezvényen hatalmas sikert lehet velük aratni. Én biztosan elkészítem majd még őket, már rengeteg ötletem van.