Azt hiszem, elég régóta adós vagyok egy "mi is történt velem tulajdonképpen a nyáron?" poszttal, mivel az elmúlt időszakot blogügyileg leginkább azzal töltöttem, hogy próbáltam valamilyen téma szerint írogatni, így viszont sikerült teljesen elhanyagolnom azt a vonalat, ami miatt tulajdonképpen anno öt éve az egész blogbizniszbe belemerültem: hogy elmeséljem, mi is történik az én tyúkszaros kis életemben. Több mint két hétre kivontam magam egyébként a forgalomból, és ez eszméletlenül jól esett a pinduri lelkemnek, valamint rendesen meg is változtatott, mindenféle szempontból. Nem tudom, hogy mennyire volt tudatos bennem a  cél tavasszal és nyár elején, amikor jelentkeztem erre a két táborra, hogy valamilyen változást eszközeljek az életemben, de hogy messze felülmúltam minden elképzelt elvárást, az ezer százalék. 

Július nyolcadikán vette tulajdonképpen nálam kezdetét az aktív, szociális, és emiatt számomra meglehetősen ijesztőnek ígérkező nyaram. Addig békésen bekuckóztam a lakásba, néha egy-két jobb barátnőmmel találkoztam, de abszolút szolid, délutáni fagyizós-beszélgetős történésekre csak, és ha engem kérdeztek, én ezzel tökéletesen meg lettem volna elégedve egész augusztus végéig. De júliusban csak beütött a mennykő a színjátszóstábor képében, ami finoman szólva is legalább száznyolcvan fokot fordított az életemen. Amennyire az elején már csak az elindulás gondolatától is rosszul voltam, annyira nem akartam otthagyni a tábort a vasárnapi búcsúzkodás után, és annyira szívfájdalommal néztem vissza a jobbnál jobb képeket az előadásokról. Nem is nagyon tudom elmagyarázni, mi történt velem. Sokkal bátrabbá váltam ez alatt az egy hét alatt, olyan színjátszós feladatokat hajtottam végre, amire ezelőtt gondolni sem mertem volna, szereztem egy kupacnyi új ismerőst, akikre ezentúl mosolyogni fogok, akárhányszor összefutok velük a városban, készítettem egy mentazöld medúzabábot, aki a Lili névre hallgat, táncoltam és báboztam, valamint káromkodtam az előadásunkban, és ami talán a legfontosabb, rengeteget tanultam saját magammal kapcsolatban. Így, hogy már tudom, min kell változtatnom, sokkal egyszerűbb lesz a jövőben magabiztosabbá és erősebbé válnom. Mindez a hegyibeszéd persze nagyon jól hangzik, de a történethez azért természetesen hozzátartozik, és nem hagyhatom ki, hogy utolsó este azért részt vettünk egy eszméletlenül jól sikerült valamin, amit nem merek sem mulatságnak sem partinak hívni, mert az egyik nevetségesebben hangzik, mint a másik. Lényeg a lényeg, rájöttem, hogy ha macifröccs nincs, vadász is jó alapokkal nagyon érdekes táncmozdulatokat is természetesnek érezhetek, valamint, hogy egy idő után már az amúgy általam nem megtűrt david guetta és pitbull számok is tökéletesnek tűnhetnek. Az éjszaka folyamán sikerült olyan beszélgetéseket átélnem, amikre örökre emlékezni fogok, és mondjuk ki kerek perec: Oltári jól éreztem magam, na. 

Nem sokat pihenhettem viszont ezután az élményáradat után, szerdán, tizennegyedikén ugyanis belevágtunk két barátnőmmel életünk egyik legfurcsább és legrandomabb kalandjába: Még a nyáron jelentkeztünk a Corvinus diákszervezetének nyári felkészítő táborába. Elsőre roppant ijesztőnek hangzott, hogy mi ott napi kétszer három órában matekozni és törizni fogunk, de úgy voltunk vele, hogy kár lenne kihagyni egy ingyenes egy hetes táborozási lehetőséget, így aztán ezen a szerdai napon le is keveredtünk valahogy Somogyzsitfára. Na most, ha kérdeznétek, ez a világváros egészen konkrétan a semmi közepétől két kilométerre található, tehát - hogy is fogalmazzam meg? - nem városnézéssel és vásárolgatással töltöttük el a hetünket. Amit viszont helyette csináltunk, az minden előzetes elképzelésemet felülmúlta, és életem egyik legmeghatározóbb élményévé vált ez a táborozás. Tulajdonképpen 100 velem egyidős fiatallal, plusz 40 corvinusos egyetemistával tölthettük el az időnket, és ez, bárhogy is forgatjuk, már nagyon jól hangzik. Ehhez társul az is, hogy a kis egyetemistáink fantasztikus szervezők voltak, akik olyan programot rittyentettek nekünk össze, hogy levegőt venni sem volt időnk. Rengeteget nevettünk és szórakoztunk, együtt táncoltunk uszodákban és focistadionokban, rabszolgákat tarthattunk, akik teljesítették a kívánságainkat, érdekesebbnél érdekesebb alter előadásokon vehettünk részt, de voltak tipikus tábori tényezők is, mint a csapatversenyek, a bátorságpróba, és a tábortűz is. Hogy tanultunk-e? Hát persze, hogy tanultunk, de egyáltalán nem úgy, mint azt év közben tesszük. Öt-hat fős csoportokban toltuk, sok-sok nevetéssel és beszélgetéssel, kötetlen hangulatban, az egyetemista "tanárainkkal", ennek ellenére matekból egy egész témakört sikerült két nap alatt megértenem, és töriből is ragadtak rám azért évszámok. De a tanulás volt a legkevesebb... Ennél sokkal fantasztikusabb volt a rengeteg együtt töltött idő, a közös poénok, és nagy találkozások. Bele sem kezdek abba, hogy elmeséljem a tábor legnagyobb sztorijait, mivel holnapig itt ülhetnék, ha mindent részletesen el szeretnék mesélni. Legyen elég annyi, hogy ha még a tizenegyedik évfolyam előttetek van, és érdekelne titeket egy ilyen "bevezetés az egyetemi életbe" tábor, akkor figyeljétek a lehetőségeket, jelentkezzetek a Studium Generale nyári táborába, mert egy életreszóló élmény. 

Mikor szerdán hullafáradtan hazaestem (itt kiemelném, hogy Pesten sikerült nem eltévednem, ami azért nálam mindig nagy szó), és minden apróságról beszámoltam tulajdonképpen bárkinek, aki a közelembe került, kiderült, hogy esélyem se lesz egy legalább három hetes semmittevéssel tökéletesíteni a nyaramat, szombatra ugyanis egy rövid egyeztetés után sikerült elintéznünk barátnőimmel, hogy lemehessünk a veszprémi Utcazenefeszt utolsó estéjére. Természetesen nem is maguk az előadók vonzottak, azokat ugyanis, szégyen-nem szégyen, nem igazán ismertük, sokkal inkább a hangulat csábított minket Veszprémbe. Bár eleinte úgy terveztük, csak hárman hóditjuk meg a fesztivált, egyik lánykának sikerült magával cibálni egy ismerősét, aki meg szintén odavonzott két-három embert, így a végén már azt sem tudtam követni, ki van velünk, és ki nincs. Na itt kezdődtek ám csak a problémák, mert nekem sajnos megvan az a nagyon gonosz és semmirekellő tulajdonságom, hogy ki nem állhatom a buta, suttyó embereket, ebből következően pedig sem komolyan venni, sem kommunikálni nem tudok velük. Ez a hozzánk csapódott havercsávó meg aztán bónuszpontot is kaphatott volna, mert amellett, hogy az értelem sem sugárzott belőle, még azt is hitte magáról, hogy ő az új Coelho, és konkrétan olyan sületlen butaságok jöttek ki a száján "életbölcsességek" néven, hogy az éjszaka folyamán sikerült többször is pofánröhögnöm szegényt. Szóval valószínűleg nem lehettem a kedvence. Mindegy, túltéve magam a fantasztikus társaságon, próbáltam inkább élvezni a programokat. Koncertet mondjuk nem sokat láttunk/hallottunk, egyszer bekapcsolódtunk egy spanyol banda koncertjébe pár perc erejéig, illetve elkaptunk egy francia és egy meghatározhatatlan nemzetiségű együttest is, de a többiek mintha a zene helyett egymás társaságát keresték volna, így az éjjel nagy részében össze-vissza mászkáltunk, valami füves területen bandáztunk és beszélgettünk. Nem mondom, voltak élményteli részei az éjjelünknek, de olyan három körül én már nagyon offon voltam. (Szerencsére nem az alkohol miatt, maradtam a barátságos sör és egy icipici boroslötty kombónál, úgyhogy szinte teljesen józanul kellett elviselnem egyes egyedeket) Megláttuk még kedvenc helyünket, a mekit, aztán bekapcsolódtunk egy random karaoke showba is, de olyan háromnegyed öt körül nagyon kipukkadtunk, úgyhogy a maradék időnket azzal töltöttem, hogy a buszvégállomáson próbáltam megjegyezni, melyik busz hányas kocsiállásról indul. 

Innen sem állt meg ám az élet, vasárnaptól keddig ugyanis Vivi érkezett hozzánk, akinek valahogy sikerült túlélnie azt, hogy végig kánikulában kuksoltunk a házban, hogy én az idő nagy részében hullafáradt voltam, és szinte minden pillanatban el tudtam volna aludni, hogy e fáradtságom miatt állandóan meséket szerettem volna nézni, sőt még azt is, hogy nem vagyok épp a legalkalmasabb idegenvezető. Több mint két napig élvezhettük tehát egymás társaságát, és mikor győrben elváltunk, még bennmaradtam a városban Vivivel (nem, nem azzal, egy másikkal. Nagyon jó vagyok az ilyen "gyűjtsünk ugyanolyan nevű barátnőket" programokban. Négy éven keresztül volt két Zsófi nevű szobatársam. Egy élmény. ), sikerült az egész családomnak névnapi ajándékot vennem, szóval egy abszolút sikeres, élménydús, de ugyanakkor roppant fárasztó időszakon vagyok túl, így kb. azóta is csak próbálom kiheverni életem egyik legjobb júliusát. 

Persze azt nem mondanám, hogy mostantól így augusztus végéig itthon cseszem majd a rezet, sőt... Mivel a családdal még nem voltunk sehol, beiktattunk egy hosszú hétvégét Szegeden, ami az egyik kedvenc magyar városom, utána pedig egy csipetnyi szusszanó, és már megyek is Zamárdiba, arra a híres-neves Strand Fesztiválra, ahol igenis végig fogom tombolni a Fall Out Boy koncertjét. Unokatesómékkal is jön még majd egy kisebb országjárás, ezt is már régebb óta terveztük, valamint több barátnőmnek is lógok még egy-egy találkával, és strandolás sem esne rosszul... bosszantóan rövid ez a nyár, nem? (;