Félreértés ne essék, ez nem egy útleírás lesz, az megtörtént tavaly tavasszal, ha van rá érdeklődés, előkereshetem, de most más okból ültem le a billentyűzethez. 

Tavaly tavasszal egy ilyen jó kis iskolai, nyelvtanfolyamnak álcázott kirándulás alatt röpke egy hetet tölthettem el Nagy-Britannia egyetlen és utánozhatatlan fővárosában, Londonban, és ahogy nosztalgiázós perceimben végigfutottam a tavaly készített képeimet, eszembe jutott, milyen ambivalens érzésekkel hagytam ott a várost, és egész Angliát.

Kezdjük talán ott, hogy mint sok velem nagyjából egyidős fiatalnak, nekem is rettentő magas elvárásaim voltak Londonnal kapcsolatban. Valamiért egész életemben egy misztikumként lebegett felettem ez a város, egy olyan csodaként, ahol legszívesebben az egész fiatalságomat újraélném. Mindig is azzal jöttem már a szüleimnek is, hogy fiatalként, tiniként, vagy akár egyetemistaként, Londonban lehet a legkirályabb lakni és létezni. Meg aztán ott voltak azok a kábítóan gyönyörű nevezetességek, a híres bevásárló utcák, a piros buszok és a metró...Egyszóval, London minden volt, amire egy tizenhat éves lány várhat. Nagyjából úgy is indultam neki ennek az egy hétnek, hogy én itt majd teljesen és totálisan megvalósítom önmagam, elsőre beleszeretek majd a város hangulatába, és már azt tervezgethetem, hogy milyen lesz, amikor majd kiveszem az első saját lakásomat kalandvágyó barátaimmal. Hogy ez történt-e? Igen is, meg nem is. 

Egyrészt, Londonnak megvan a maga hangulata, ezt nem is próbálom tagadni, vagy elvenni tőle. A nevezetességek méltán kapnak annyi figyelmet, amennyit, ráadásul ezeken a helyeken pörög is az élet rendesen, a bevásárlás egyszerűen isteni időtöltés, ha van pénzed és időd is ( nekünk ez utóbbi rendesen hiányzott, de mint már írtam, ez egy másik történet. ), a nagy szupermarketek egyszerűen lenyűgöztek, a tejesdobozaikkal az élen, és igen, abszolút  élhető és élvezhető városnak tűnt, már ezalatt az egy hét alatt is. De hogy teljes lett volna szerelem? Ezt azért nem állítanám. 

Talán annak is volt köszönhető az a kicsi ellenállás, ami bennem maradt, hogy nem szokásos, hotelbanlakós-idegenvezetőveljárkálós tavaszoláson vehettem részt, hanem, mint minden jólnevelt nyelvtanuló csoportot, minket is négyesével különböző családokhoz pakoltak be. Így meg persze lehetőségünk volt arra is, hogy egy kicsit az árnyoldalába is beleszagoljunk a dolgoknak, az órákon át tartó dugókban visszakívánjuk magunkat az M0-s körgyűrűre, vágyakozunk a jó kis világvégétől két méterre eldugott C&A meg Takko boltokba, amikor látjuk, hogy a kilométeres sorban esélytelen, hogy bármit is felpróbáljunk a Primarkban, amikor fél órája szórakozunk az önkiszolgáló pénztárral, de újabb és újabb problémákba ütközünk, így szégyenszemre átvonulunk a bosszúsan néző pakisztáni ( vagy valami olyasmi) pénztáros nénihez... Amikor a családnál minden egyes reggel kukoricapelyhet eszünk tejjel és cukorral, és a hét elején még nyugodtan locsoljuk az 1-2 százalékos félpintes dobozból a tejet, de hét végén nem hiszünk a szemünknek, hogy egy tej 4 százalékos is lehet, és máris jobban megfontoljuk, mennyi is az annyi. Apróságok persze, és talán nem is a legjobb példákkal jöttem, de a lényeg, hogy egészen furcsa volt beleszagolni a turistáktól viszonylag jól elszigetelt külvárosi világba ( kb. egy órányira voltunk a város belsejétől), ahol azért nem fenékig tejföl az élet. Magyarul: Londonban ugyanolyan mindennapi problémákkal lehet találkozni, mint itthon. Valamiért amikor külföldi életről ábrándozunk, hajlamosok vagyunk ezt elfelejteni. 

Ez persze korántsem lett volna elég, hogy eltántorítson a céljaimtól, és nem, még az sem zavart meg, hogy minden egyes nap halálosan átázott a cipőm, és agyonáztam az esőben, mert ezt valahogy Londonhoz értettem, sőt, sokkal inkább magaménak éreztem a várost ezeken a zivataros napokon. A legrosszabb viszont az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam átlátni a várost, és azt, hogy éppen hol vagyok. Van egy ilyen érdekes radartulajdonságom, hogy ha nagyvárosba kerülök, és esetleg még a kezembe keveredik egy térkép is, viszonylag jól elkormányzom magam a belvárosban, legyen szó akár Bécsről, Berlinről, Münchenről, Koppenhágáról, Oslóról, valahogy sikerül mindig jó helyen kikötnöm. Eddigi életemben két kivétellel találkoztam, ez pedig drága és egyetlen fővárosunk Budapest és London. Pedig valószínűleg a brit főváros is teljesen logikus, csak az én agyam nem passzol hozzá. Olyan szőkének éreztem magam, hogy azt nehéz elmesélni is. Amikor már arra számítottam, hogy valami bal oldalt tűnik majd fel, kiderült, hogy végig jobbra kellett volna nézni. Majdnem elvesztem a St. James Parkban, és ha rajtam múlik, eltűntem volna valahol a Szent Pál Katedrális környékén is (Csak a Starbucksok jelentették a biztos pontot. Hihetetlen). Annyira mérges voltam magamra, az egésznek olyan hangulata volt, mintha nem találnám azt a bizonyos kémiát London és köztem. Van ennek egyáltalán valami értelme? Valószínűleg nincs. Talán így próbálom meg leplezni a még magamnak sem bevallott szörnyű igazságot, hogy London nem varázsolt el annyira, mint gondoltam volna. 

Még mindig egy csodás városnak gondolom, ami tele van tömérdeknyi lehetőséggel, hogy tökéletes életet biztosítson, de ha most választanom kellene, valamiért nem Londonba költöznék.