Igyekszem addig megemlékezni mindenről, amíg nem vész a feledésbe, viszont figyelembe kell vennetek, hogy a beszámolóm hemzsegni fog a hülyeségektől, mivel a vonaton be-beiktatott tízperces alvószünetektől eltekintve semmit nem aludtam, valamint roppantul elfogult leszek, mivel a rohadt életbe is, nekem a Fall Out Boy volt Az Első Zenekar, arról nem is beszélve, hogy Pete Wentz volt az első sztárszerelmem. Szóval nem tudok tárgyilagos maradni, hiába is próbálnám. 

Magyarul itt jön a fanni-féle fangirl elemekkel tűzdelt beszámoló a Strand Fesztivál hétfői napjáról. 

Kezdjük ott, hogy rettegve indultam el, olvasgatva, hogy vasárnap egyesek hét órán keresztül a bejutásra vártak. Nagyon paranoiás vagyok ilyen szempontból, meg gyűlölök melegben sorban állni, így majdnem elment az egész kedvem az egésztől. Arról meg ne is beszéljünk, hogy hála a fantasztikus tömegközlekedésnek, előbb egészen Kelenföldig fel kellett vonatoznunk, és onnan le Zamárdiig. Uh, az unk ragról (rag? ehhez most életképtelen vagyok) annyit, hogy drága édes és egyetlen kisöcsémet választottam, három nagyon szimpla okból . 1, utálok tömegesen fesztiválozni, vagy bármit csinálni, mert túl sok kompromisszumot kell kötni, és általában én mondok le minden igényemről, mert ilyen kedves vagyok ,szóval forget kategória 2, az öcsémmel roppant módon tudunk alkalmazkodni egymáshoz, meg amúgy is tartozott nekem, mivel én elmentem vele Muse koncertre.  3, fiú, így a jókedvű és bátor fiúkák és férfiak békén hagynak. Visszatérve a vonatúthoz, azért be kell látnom, hogy megvolt a feelingje, egyből ki lehetett szúrni, kivel közös a célunk, és egyébként csak ennek köszönhettük azt is, hogy a bejáratig eltaláltunk .

És itt jött az első igazi nagy meglepetés, sornak ugyanis híre-hamva sem volt ( időpontilag háromnegyed hat körül jártunk), úgyhogy kb. öt perc alatt bejutottunk, és hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk temérdek szabadidőnkkel. Megnéztük a színpadokat, de hát éppen az Anna and the Barbies produkálta ott önmagát, és töredelmesen bevallom, legszívesebben tíz perc után felpofoztam volna a nőt, annyira idegesített. Tudom, hogy biztos nagyon sokan szeretik, de nekem egyszerűen nagyon sok, szóval sokáig nem időztünk ott. Viszont utána jött az Intim Torna Illegál. Na most. Tudom, hogy nagyon sokan azon a véleményen vannak, hogy a magyar zene így rossz, úgy pocsék, de ez meg szerintem oltári nagy baromság. Alapjáraton én egy elég erős és bombabiztos alteres múlttal rendelkezem, még úgy 12-14 éves koromból (amig el nem kezdett a fél osztályom ilyen zenéket hallgatni, engem meg ez idegesített, szóval kicsit abbahagytam), és e múltamnak köszönhetően nagyon sok jó magyar zenét és együttest ismerek, meg néha ráakadok ilyen kincsekre, mint az ITI, akik hát, ha most szabad ilyet mondanom, perpill a kedvenc magyar együttesem, és ha nem tetszik, lehet lyukat vágni a kádba. Nagy nehezen kikönyörögtem öcsémnél, hogy e csodásan varázslatos koncertre ereszkedjünk be a pórnépbe, és vágjunk a sűrűjébe. Mivel Annáék után egy csomóan otthagyták a terepet, sikerült beállnunk úgy kb. a hetedik sorba, teljesen a jobboldali középbe (két részre volt osztva a nézőtér, középen egy ilyen sáv, na és mi így konkrétba a sáv szélén álltunk, magyarul nagyon perfektül lehetett látni mindent. Innen tomboltunk végig az Intim Torna Illegált, ami fergetegesen élvezetes volt....NEKEM. Körülöttünk ugyanis már kb . mindenki FOB-ra foglalta a helyét, és annyira felhúztak, mert képesek voltak faarccal, nulla életkedvvel végigállni első sorból az ITI meg a Subscribe koncertet, és a tényleges rajongók meg így kb. még mögöttünk pár sorból tomboltak, és ááá.. az ilyen emberek annyira szétcsesznek, miért nem lehet legalább egy picit élvezni azt, ami történik? Mindegy, én kiordítottam a torkomat, mivel minden számot kívülről tudtam, és annyira jó érzés volt, mert egy csomó kedvencemet játszották a fiúkák, volt Test vagyok, meg Mit gondol?, ezekre pedig nem is számítottam, meg jajj, Adta alám, és ráadásul az Albérletemmel zártak... A történet pikantériája amúgy, hogy eddig már vagy három győri ITI koncertre akartam eljutni, de mindig külföldön voltam, amikor ők itt koncerteztek, de ez a tegnapi dolog rendesen kárpótolt azért mindenért. 

És itt jött a gyönyörű választás lehetősége: Vagy most még több, mint két óráig nem megyünk sehova, végigálljuk a Subscribe-ot is, és fantasztikus helyünk lesz a Fall Out Boyra, vagy elmegyünk Fish!-re, de akkor hátulról nézzük csak a FOB koncertet. Természetesen az első verzió mellett maradtunk, bár azért ez már egy kicsit neccesebb történet. Amúgy semmi bajom a Subscribe-bal, így koncerten kifejezetten élveztem a zenéjüket, bár így magamtól nem hallgatnék ilyet, de meg kell hagynom, energiában lazán felülmúltak mindenkit az este. Hatalmas volt az őrület, amit élveztem is volna, ha nem kezdett volna el préselődni össze a tömeg, meg ugrott volna nekem valaki félpercenként "milyenjóapogó" alapvelven. Félreértés ne essék, semmi bajom a pogóval, és valószínűleg nem zavart volna, ha magamtól egy Subscribe koncertre megyek, de így, hogy a kis kiharcolt helyemet kellett őrizni, így azért önző módon megint megvertem volna jópár embert. Mindegy, Subscribe mellesleg tényleg eszelős volt, a kis raszta hajú énekes csávesz egyszer így konkrétan fullosan mellettünk/felettünk énekelt, az epic volt, elégedett voltam. 

Amint vége lett a Subscribe-nak, jött a tömegnyomor és a szenvedés. Néha konkrétan azt hittem, nem fogok levegőt kapni, de hát egyszerűen annyira csodálatos helyünk volt, nem hagyhattam magam. Azt a fél órát mondjuk senkinek nem kívánnám, konkrétan olyan volt, mint egy hatalmas szendvicsben, egy csávesz úgy fejbekönyökölt, hogy fullosan bedagadt, levegőt sem kaptam, mindenem fájt, de abszolút megérte, mivel nagyon-nagyon közelről láthattam a fiúkákat, és jajj, a kicsi szívem meghalt. A hangosítás mondjuk eszméletlenül kaksi volt így anblock, Patricket alig lehetett hallani, a dob meg a basszus viszont erős volt, de ez kb. így két másodpercig tudta lefoglalni a gondolataimat, mert utána csak a masszív tombolás meg az éneklés maradt. Először is, a fiúk pontosan olyan tökéletesek, mint amilyenek mindig is voltak az én kis 11-12 éves énem képzeletében. Másodszor, halálos boldogsággal töltött el, hogy Pete végigvigyorogta a koncertet, mert esküszöm előtte végig az járt a fejemben, hogy morcos lesz :D Aztán-aztán... Természetesen koncert közben is ment a lökdösődés ezerrel, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy basszus, a negyedik sorban állok kb. Na ott már aztán volt minden, kb. kétpercenként lettek rosszul az emberek, de ami még ennél is jobban irritált, az a pár ember, aki fogalmam sincs, mit várt egy koncerttől. Konkrétan ott nyafferoltak, hogy "jajj, valaki rálépett a lábamra", illetve a "lécci ne lökj meg" és hasonlók. Az ilyenektől tudnék falnak menni, nem is térnék ki erre bővebben. Mindezen kellemtlenségek ellenére amúgy a koncert meg maga volt a fantasztikszenzáció, bár még azt sem igazán fogtam fel, hogy élőben láttam a srácokat. A dallistáról nem is nagyon tudok nyilatkozni, jöttek a nagynál nagyobb kedvenceim, ténylegesen végigordítottam az összes dalt, nem is emlékszem már, mi hogy volt, mert egy ilyen félextázisban töltöttem ezt a szűk másfél órát. Bár feltűnően más volt, mint amiket eddig szoktak játszani, szerintem kicsit azt hitték, mi ilyen kis nyomingerek vagyunk, mert csak a nagyon biztos receptekhez nyúltak. Mármint komolyan, én a Beat it-nél lesokkolódtam, arra nagyon nem számítottam, és úgy örültem neki. Aztán hatalmas kedvencem volt még a Little Less Sixteen Candles, meg az I Slept With Someone In FOB, meg hát persze az új albumos dalok is, és ki nem hagynám a legnagyobb slágereket, a Dance, Dance, na az volt aztán a jajjdehajjcihő. Mit szerettem volna még elmondani? Természetesen volt azért hiányérzetem is, mindent megadnék egy élő Hum Hallelujahért és Where did the party go?-ért, de hát majd legközelebb. Mert, hogy lesz legközelebb, az azért ezer százalék. És ha tehetném, most visszamennék  a 11 éves énemhez, és elmondanám neki, hogy nem kell aggódnia, minden még sokkal szuperebb, mint azt gondolta. 

FOB végére teljesen lefulladtunk, gyorsan feltöltődtünk, közben belehallgattunk a HS7-be (jajj pont a Konyhámban volt Lovasival, az is akkora szerelmem), aztán visszaballagtunk Carbonfoolsra, kicsit hátrébb, de középtájra, hogy mindent lássunk, de ne fullladjunk meg. A Carbonfoolsról annyit, hogy ha valamelyik mai magyar zenekar megérdemelné, hogy világhírű legyen, az szerintem a Carbonfools, egyszerűen mindenük megvan hozzá. Egyedi és minőségi zene, stílusos bandatagok, és szexisten énekes, akinek fantasztikus hangja, táncmozdulatai és karizmája van (Fehér Balázs egy a sok future husbandem közül), plusz egy nagy adag humorérzék és eszméletlen dalszövegek. A koncert az maga inkább ilyen átlagos volt, a közönség és a srácok is elég fáradtnak tűntek, de azért a Birthdayt, a Hideawayt, és a végén a Sunsetet ismételten fullosan élveztem. 

Na most hogy ezek után mi történt? Hatalmas szélvihar volt, ezért tele volt homokkal a szemem, meg úgy mindenem, néztünk Balatont, összefutottam egy rakat ismerőssel, vagyis inkább ők futottak belém, velük jól megbeszéltünk hirtelen mindent, aztán olyan négy körül visszaindultunk a vasúthoz, két pesti lányhoz csapódtunk, velük még bementünk boltba, betankoltunk energiaitalból, és az öt harmincassal már jöttünk is haza, hát a hazaút borzasztóan hosszúnak tűnt, de mindegy is, mert túléltük, most meg így próbálom feldolgozni, mi történt, talán egyszer majd sikerál.