13:28
Hova Tovább Hova: A Tanácsadók
13:28Nem véletlenül indítottam a blogot az egyetemes közvéleménykutatásommal, számítottam rá ugyanis, hogy ez egy olyan téma lesz, amiről minde...
Nem véletlenül indítottam a blogot az egyetemes közvéleménykutatásommal, számítottam rá ugyanis, hogy ez egy olyan téma lesz, amiről mindenkinek megvan a saját véleménye, és ezt szívesen meg is osztja velem. ( Aki esetleg még nem szavazott arról, szerinte hova érdemes egyetemre menni, megteheti ITT) Nem is csalódtam, tényleg sok embernek megvoltak a saját tapasztalatai, kérdései a továbbtanulásommal kapcsolatban, sokaktól viszont azt is megkaptam, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg, és az egész szavazás teljesen felesleges.
Mindez persze szép és jó, meg teljes igazság, de a valóság ennél azért egy kicsit árnyaltabb, ezt bizonyítja talán az is, hogy csak eddig több mint negyvenen gondolkodtak el az én kérdésemen. És akármennyire "a saját döntésem", érdekes módon szinte mindenki könnyebben tud ebben a témában választani és voksolni, mint én. Elég sokat szenvedtem a nyári szünetben azzal, hogy akárkivel szembetalálkoztam az utcán, boltban, kocsmai egységekben, előbb-utóbb szóbakerült a továbbtanulás téma. Teljesen mindegy, hogy a fodrászomról, a volt osztálytársaimról, a gyógyszertárban dolgozó nőről, vagy a távoli rokonságról beszélek, miután szépen felvázoltam nekik bonyolult és kétségbeejtő helyzetemet, mindegyikük rá tudott bökni valamire "Ezt válaszd, ez éri meg a legjobban!" felkiáltással. Hát hogy ne vehetném számításba én ezeket a tanácsokat is? Hogy ereszthetném el a fülem mellett a különböző érveket? Minden ilyen tanácsra úgy csaptam le, mint hangya a rafaelloról véletlenül lehulló kókuszra.
Mert sokszor én is úgy érzem, hogy kívülről sokkal jobban látom, milyen jövő vár egyes emberekre, mint ők azt belülről fel tudnák mérni. Nem fogok neveket mondani, nem fogok példákkal előállni, de legyen elég annyi, hogy csak a mikrokörnyezetemben, az osztályomban és a koleszban is rengeteg olyan embert ismerek, aki szerintem ( és még sok velem együtt hallgató személy szerint ) alapjáraton rossz felé indult el. Persze, ne legyen igazam, és legyen minden reál beállítottságú ismerősömből nagyon jó bölcsész, minden történészalapanyagból csodás gépészmérnök és minden művészlélekből gazdasági elemző. Kérdés, hogy ilyen esetekben mit lehet tenni? Én magamtól nem fogok odaállni xy elé, hogy "héé, barátom, már meg ne haragudj, hogy így belepofátlankodok, de ha tényleg így döntesz, fél év után fogod otthagyni az egyetemet, mert nem fog neked tetszeni", mert a, hogy jövök én ehhez? b, honnan tudhatom? A b kérdésre egyébként az a válasz, és azért is tettem fel én is a "mi legyek, ha nagy leszek?" kérdést a blogon, hogy kívülről tényleg sokkal egyszerűbb néha belőni a fő irányokat, látni a sárga köves utat és megérezni a határokat. Viszont ha megkérdeznek, én a lehető legfinomabb módon elmondom a véleményemet, hiszen velem is ezt teszik.
Mondjuk nem mondom, megkönnyítenék a dolgomat, ha egységes válaszokat adnának. Ott van például a skandinavisztika, amit én mindig olyan tingli-tangli szaknak tartottam. Nem akarok senkit megbántani, és ezzel nem azt állítom, hogy a nyelvész szakokon nem kell sokat tanulni, mert tudom, hogy rengeteget kell. Viszont, és ebben talán tényleg a szüleimnek van igaza, a skandinavisztika elég rendesen bekorlátolná a lehetőségeimet. Onnan már nem lenne visszaút, és nem is lehet vele annyi irányban tovább menni. Pedig nekem leginkább erre lenne szükségem: Hogy egy olyan ugródeszkát kaphassak, ahonnan még bármi lehetek. Hiszen ha belegondolunk, nagyon sokan nem az eredeti szakmájukban dolgoznak. Viszont, míg egy skandinavisztika diplomával alig-alig találni lehetőségeket, addig valami gazdasági pályával, vagy a jól bejáratott pszichológiával sokkal szélesebb és kacskaringósabb utakat járhatok be. Ezen gyönyörű elvek mentén szép lassan kezdtem lemondani a skandinavisztikás álmaimról, hát erre meg nem azzal jön most minden bájos tanácsadó-jelöltem, hogy az milyen nekem való lenne... Így legyen okos az ember.
Ott van aztán a másik tábor is, akik most nagyon ráharaptak az új gazdasági vonalra, amit igazából idén nyáron vettem be a terveim közé. Ennek is órákig lehetne aztán sorolni az előnyeit, vitatkozni arról, hogy mennyit ér a bécsi, és mennyit a corvinusos diploma, de itt is vannak azért rizikók bőven, például az, hogy mág halványlila közöm sem volt a közgazdaságtanhoz, soha nem vonzott a tőzsde, és bár matekból mindig úgy-ahogy jó voltam, azért mégsem biztos, hogy a humános-művészlelkes énemnek tetszenének a szigorú szabályok és az algoritmusok.
Így maradna a pszichológia, mi? Az eredeti, most már több, mint három éves tervem, amihez a faktjaimat igazítottam, amiről a legtöbbet álmodoztam. Akkor még is mi a franc a bajom? Az, hogy a környezetem valamiért vagy nagyon alapvetőnek veszi ezt az opciót ( tehát nem is gondolkodik másban, én pszichológus leszek és kész), vagy épp ellenkezőleg, megfeletkezik róla, miközben magában összeveti a nyelvészetet a gazdasággal. Meg aztán az is olyan furcsa és tőlem szokatlan lenne, ha valami, amit ilyen régóta tervezek, tényleg összejönne.
Hogy okosabb lettem-e a sok tanáccsal, amit a nyár folyamán kaptam? Igen. Hogy megkönnyítik-e majd a döntésem, ha eljött az ideje? Igen. Hogy szükségem lenne-e még tanácsokra, akár ismeretlenektől is? IGEN. Mert tanácsokból, érvekből és főleg tanácsadókból sosem elég.