Nem véletlenül indítottam a blogot az egyetemes közvéleménykutatásommal, számítottam rá ugyanis, hogy ez egy olyan téma lesz, amiről mindenkinek megvan a saját véleménye, és ezt szívesen meg is osztja velem. ( Aki esetleg még nem szavazott arról, szerinte hova érdemes egyetemre menni, megteheti ITT) Nem is csalódtam, tényleg sok embernek megvoltak a saját tapasztalatai, kérdései a továbbtanulásommal kapcsolatban, sokaktól viszont azt is megkaptam, hogy ezt a döntést csak én hozhatom meg, és az egész szavazás teljesen felesleges. 

Mindez persze szép és jó, meg teljes igazság, de a valóság ennél azért egy kicsit árnyaltabb, ezt bizonyítja talán az is, hogy csak eddig több mint negyvenen gondolkodtak el az én kérdésemen. És akármennyire "a saját döntésem", érdekes módon szinte mindenki könnyebben tud ebben a témában választani és voksolni, mint én. Elég sokat szenvedtem a nyári szünetben azzal, hogy akárkivel szembetalálkoztam az utcán, boltban, kocsmai egységekben, előbb-utóbb szóbakerült a továbbtanulás téma. Teljesen mindegy, hogy a fodrászomról, a volt osztálytársaimról, a gyógyszertárban dolgozó nőről, vagy a távoli rokonságról beszélek, miután szépen felvázoltam nekik bonyolult és kétségbeejtő helyzetemet, mindegyikük rá tudott bökni valamire "Ezt válaszd, ez éri meg a legjobban!" felkiáltással. Hát hogy ne vehetném számításba én  ezeket a tanácsokat is? Hogy ereszthetném el a fülem mellett a különböző érveket? Minden ilyen tanácsra úgy csaptam le, mint hangya a rafaelloról véletlenül lehulló kókuszra. 

Mert sokszor én is úgy érzem, hogy kívülről sokkal jobban látom, milyen jövő vár egyes emberekre, mint ők azt belülről fel tudnák mérni. Nem fogok neveket mondani, nem fogok példákkal előállni, de legyen elég annyi, hogy csak a mikrokörnyezetemben, az osztályomban és a koleszban is rengeteg olyan embert ismerek, aki  szerintem ( és még sok velem együtt hallgató személy szerint ) alapjáraton rossz felé indult el. Persze, ne legyen igazam, és legyen minden reál beállítottságú ismerősömből nagyon jó bölcsész, minden történészalapanyagból csodás gépészmérnök és minden művészlélekből gazdasági elemző. Kérdés, hogy ilyen esetekben mit lehet tenni? Én magamtól nem fogok odaállni xy elé, hogy "héé, barátom, már meg ne haragudj, hogy így belepofátlankodok, de ha tényleg így döntesz, fél év után fogod otthagyni az egyetemet, mert nem fog neked tetszeni", mert a, hogy jövök én ehhez? b, honnan tudhatom? A b kérdésre egyébként az a válasz, és azért is tettem fel én is a "mi legyek, ha nagy leszek?" kérdést a blogon, hogy kívülről tényleg sokkal egyszerűbb néha belőni a fő irányokat, látni a sárga köves utat és megérezni a határokat. Viszont ha megkérdeznek, én a lehető legfinomabb módon elmondom a véleményemet, hiszen velem is ezt teszik. 

Mondjuk nem mondom, megkönnyítenék a dolgomat, ha egységes válaszokat adnának. Ott van például a skandinavisztika, amit én mindig olyan tingli-tangli szaknak tartottam. Nem akarok senkit megbántani, és ezzel nem azt állítom, hogy a nyelvész szakokon nem kell sokat tanulni, mert tudom, hogy rengeteget kell. Viszont, és ebben talán tényleg a szüleimnek van igaza, a skandinavisztika elég rendesen bekorlátolná a lehetőségeimet. Onnan már nem lenne visszaút, és nem is lehet vele annyi irányban tovább menni. Pedig nekem leginkább erre lenne szükségem: Hogy egy olyan ugródeszkát kaphassak, ahonnan még bármi lehetek. Hiszen ha belegondolunk, nagyon sokan nem az eredeti szakmájukban dolgoznak. Viszont, míg egy skandinavisztika diplomával alig-alig találni lehetőségeket, addig valami gazdasági pályával, vagy a jól bejáratott pszichológiával sokkal szélesebb és kacskaringósabb utakat járhatok be. Ezen gyönyörű elvek mentén szép lassan kezdtem lemondani a skandinavisztikás álmaimról, hát erre meg nem azzal jön most minden bájos tanácsadó-jelöltem, hogy az milyen nekem való lenne... Így legyen okos az ember.

Ott van aztán a másik tábor is, akik most nagyon ráharaptak az új gazdasági vonalra, amit igazából idén nyáron vettem be a terveim közé. Ennek is órákig lehetne aztán sorolni az előnyeit, vitatkozni arról, hogy mennyit ér a bécsi, és mennyit a corvinusos diploma, de itt is vannak azért rizikók bőven, például az, hogy mág halványlila közöm sem volt a közgazdaságtanhoz, soha nem vonzott a tőzsde, és bár matekból mindig úgy-ahogy jó voltam, azért mégsem biztos, hogy a humános-művészlelkes énemnek tetszenének a szigorú szabályok és az algoritmusok. 

Így maradna a pszichológia, mi? Az eredeti, most már több, mint három éves tervem, amihez a faktjaimat igazítottam, amiről a legtöbbet álmodoztam. Akkor még is mi a franc a bajom? Az, hogy a környezetem valamiért vagy nagyon alapvetőnek veszi ezt az opciót ( tehát nem is gondolkodik másban, én pszichológus leszek és kész), vagy épp ellenkezőleg, megfeletkezik róla, miközben magában összeveti a nyelvészetet a gazdasággal. Meg aztán az is olyan furcsa és tőlem szokatlan lenne, ha valami, amit ilyen régóta tervezek, tényleg összejönne. 

Hogy okosabb lettem-e a sok tanáccsal, amit a nyár folyamán kaptam? Igen. Hogy megkönnyítik-e majd a döntésem, ha eljött az ideje? Igen. Hogy szükségem lenne-e még tanácsokra, akár ismeretlenektől is? IGEN. Mert tanácsokból, érvekből és főleg tanácsadókból sosem elég. 

Itt jön az a rész, ahol mindenki úgy tesz, mintha soha semmilyen tehetségkutatót nem nézne és mélyen elítélne minden ilyen felszínes és sekélyes műsort. Na, ha ezen túltettük magunkat, akkor egy kis kedvcsinálót hoztam az eredeti, brit X Factorhoz, ami ugyan most már Uncle Simon nélkül, de egy évtizede üzemel, az új évad pedig holnapután indul. Én az előző három évadot követtem úgy-ahogy figyelemmel, de az előzőekből is vannak kedvenceim, így egy összesített Brit X Factor Top 10 következik, olyan fannisan. Magyarul 10 olyan karakter, akire érdemes volt figyelni, és amiért az egész hajcihő és a sok átélt borzalom is megérte. És nem, nem népszerűség alapján van, tudom én is nagyon  jól, hogy teszem azt, a JLS milyen sikereket ért el, még sem kerülhetett ide, mert csak. 

Nem tagadom, eleinte egyáltalán nem szerettem Rebeccát, aztán az is csak tovább szította a haragomat, hogy Zaynnel járt, meg hogy egészen a második helyig repült, mert kicsinyes és elvakult voltam, viszont mára be kellett látnom, hogy Rebecca egy hihetetlen egyéniség és igazi gyöngyszem volt a sok ugyanolyan nőszemély között, csodálatos hanggal és olyan stílussal, amit azóta abszolút irigylek tőle. Klasszikus, klasszikus, klasszikus. Azóta már természetesen jelent meg albuma is, amiről többek között a Glitter & Gold-ot melegen ajánlom, az X Factoros időszakból pedig mondjuk a Make You Feel My Love-ot szerettem. 

Nem is maga a One Direction sikerén felbuzduló fiúcsapat fogott meg a legutóbbi évadban, hanem annak is egy tagja, Jaymi. Ha megnéztek egy Union J videót, na ő az, akinek a négy közül van hangja, nem is akármilyen, és egyértelműen rajta múlik, hogy a dalok hangzása rendben legyen. Hangilag sokkal erősebb és jobb, mint bármelyik másik srác a csapatban, és mondanom sem kell, a 1D-s fiúkat is kenterbe veri, és igazából rohadtul megérdemelne valami szólólehetőséget is. Hallgassátok csodahangját mondjuk a Fix You-ban az X Factorból, és a Union J első kislemezében, a Carry You-ban

Sokáig nem is realizáltam, hogy Diana az X Factorból jött, hiszen őt még az Alexandra Burke és JLS neve által fémjelzett évadban ismerhették meg a britek. Én viszont először a csodás magyar zenecsatornákon találkoztam a The Boy, Who Murdered Love című dalával, és azóta teljesen oda-vissza vagyok érte, mert nagyon különleges hangszíne van, amit tud is, és rendesen használja is, valamint a stílusa sem az a tucatnyuszi. Az  X Factorban meg amúgy szuper dalokat választott, volt Patience meg With or Without You, de akkor legyen a választottam a Man in the mirror.

Ha akarnám, sem tudnám kihagyni Leonát a listámból, hiszen ő volt az első győztes, akire ténylegesen az egész világ felfigyelt, és a magyar közönség nagy része az ő neve kapcsán találkozott először az X Factorral, mint fogalommal. Szó se róla, Leonának már a showban is eszméletlen hangja volt, elég csak belehallgatni az I Have Nothing-ba, az utána következő sikereit, a Bleeding Love-ot vagy a Better in Time-ot pedig szerintem senkinek nem kell bemutatnom. 

Ha Leona kihagyhatatlan a listámról, akkor bizony a fiúk sem maradhatnak ki. Mondhattok akármit, dobálhattok rájuk annyi sarat, amennyit szeretnétek, az ötösnél, hála nagyrészt Uncle Simonnak nagyon összejött valami, Nicole Scherzinger is jól megérezte, mi kell a népnek, és szerintem azóta is áldják az eszüket, hogy Harryt, Lout, Liamet, Zaynt és Niallt összerakták. Persze, nem mondom, hangi gondok voltak itt is rendesen, de volt pár élvezetes fellépésük a műsor alatt, például a Torn a döntőben, utána pedig meneteltek előre, mintha muszáj lenne. Belinkelhetném a WMYB-t, vagy akármelyik slágerüket, de szerintem sok újdonságot nem mutatnék vele. 

Ella nagyon friss husi, a legutóbbi szériában tűnt fel, bosszantóan fiatalon, viszont annál tehetségesebben. Nagyon sok emlékezetes dalt köszönhettünk neki az év során, de ami számomra a legnagyobb megdöbbenéssel járt, az a táborban énekelt Believe - feldolgozása. Alapvetően nem szeretem az eredeti Cher számot, de ahogy ő elénekelte... mintha egy új dalt ismertem volna meg. Ha mást nem is, ezt hallgassátok meg.

My heart skips, skips a beat... Na Olly viszont nem ma került az iparba, az X Factorhoz viszont a második hely után is visszahúzott a szíve, az előző két évadban a műsor utáni aftershowt, az Xtra Factort vezette. Míg az X-ben nekem tőle leginkább a Twist and Shout tetszett tőle, az utána következő albumairól több dal is kedvencem lett, de akkor stílusosan a My Heart Skips a Beat-tel toldom meg a linkek számát. 

Nem hiszem, hogy Aiden nevét sokan hallottátok volna, pedig olyan nagy sztárok mellett tűnt fel ő az X Factorban, mint a One Direction, Cher Lloyd és Matt Cardle. Sokáig viszont nem menetelhetett, viszonylag hamar kiesett, de így is rengeteg isteni produkciót hagyott maga után, a Mad World például maga a csoda. Azóta megjelent már első albuma is, nagyon egyedi és különleges hangzással, le sem tudnám írni, hogy milyen, hallgassátok meg az Is this love?-ot. 

Az általam csak ikszifokszinak csúfolt műsor legutóbbi nyertese szerintem a valaha volt legjobb tényleges győztes. Egyszerűen hihetetlen karakteres hangja van, és azon kevesek közé tartozik, akik simán a hangjukkal érzelmeket, mindenekelőtt fájdalmat tudnak kifejezni. Teljesen mindegy, hogy az azóta facebook-számmá vált Impossible-ről beszélünk, vagy az eszméletlenül jól feldolgozott Sexy and I Know It-ról, egy biztos, James Arthur ZSENIÁLIS. 

Janet a tavalyi évadban jött, látott, és engem már elsőre is totálisan elvarázsolt. Végig neki szurkoltam, de sajnos ő túlságosan is kilógott már ebből az agyonpénzelt érdekbizniszből. A verseny végére elfáradt, nem tetszett neki a rendszer, így aztán nem is ő nyert, pedig nagyon jó produkciókat köszönhettünk neki. Azóta viszont megjelent az első albuma ennek a tündérlánynak, és hát például a Wonderful annyira kellemes dalocska lett, hogy nem bírom abbahgyni a hallgatását. 

Még tavasszal jöttek velem szembe egy receptújságban az úgynevezett Cake Pop csodák. Ezek a viszonylag újnak számító kreálmányok, ha esetleg még nem hallottatok volna róla-bár ezt erősen kétlem-, itthon sütinyalóka néven futnak leginkább, és szerintem elképesztően dekoratív szerzetek. Ezért is volt célom a nyáron, hogy ha beledöglök is, de én is elkészítem a saját kis Cake Pop-jaimat, amire így augusztus végén sort is kerítettem. 

Nem cifráztam túl a dolgokat, a legegyszerűbb recepthez fordultam. 5 tojásból sütöttem még tegnap este piskótát, amit ma délután szépen összemorzsoltam. Na most, nem azért az egy húszért, akármennyire könnyű feladatnak tűnik ez, nem volt az, sőt...ez volt a legmacerásabb az egészben. Először nagy lelkesen nekiálltam kézzel, hát az valami borzalom unalmas és lassú volt. Utána akkor olvasgattam a nagyon okos és képzett internyetet, ott írtak egy olyan technikáról, hogy egymásnak dörzsöljem a két piskótalapot... Igen, így morzsolódott rendesen, de annyifelé repült, hogy a tálon kívül az egész konyha piskótás lett volna perceken belül, így erről is lemondtam. A robotgépes verzió sem jöhetett szóba, mert ahhoz még túl friss volt a piskótám (legközelebb legalább két napig állni hagyom), így a végén a mezei sajtreszelőnkhöz nyúltam, és ez csodát tett, viszonylag gyorsan végezni is tudtam. 

Ehhez kellett még egy krémet készíteni, én felvertem olyan 5 deka rámát három evőkanál porcukorral, aztán szépen hozzákanalaztam és kevertem a kis gépemmel egy kis doboznyi  ( ami először szembejön veled a boltban, akkora doboznyi) mascarpone krémet, plusz, hogy valami extra is legyen a nyalókáimban, egy kis zöld ételfestéket. (Nem kell a képmutató magatartás. Ugyanúgy színezék van a fagyidban, a joghurtodban, meg szinte minden bolti cuccban, amit megveszel). A krémet aztán  össze kellett gyúrni a piskótamorzsalékkal, és csodák csodája, borzasztóan jól eltaláltam az arányokat (pedig teljesen random volt, nem recept alapján dolgoztam), és nagyon szépen összeállt a tésztám. Ezt egy órára kellett volna a hűtőbe tennem, én ezt lezavartam egy negyed órás mélyhűtős hűtéssel, aztán pedig golyókat formáztam a tésztából. (Ez már látszik is a képen)

Ismételten a hűtőben kötött ki az alapanyag, közben pedig fel kellett olvasztanom ilyen vízfürdős módszerrel a csokoládét. Olvastam pár rémtörténetet arról, ahogy nem minden csoki fogta be a tésztát, lefolyt, stb, így aztán biztosra mentem, és osztrák bevonócsokit olvasztottam fel, először fehéret, ebből 15 dekát. Plusz elővettem a menő saslikpálcáim, amik mezei hurkapálcának tűntek, szóval gondolom az is jó. Itt jött a nagy csel, először csak a pálcát kellett egy picit belemártani a megolvadt csokiba, és utána a golyókba szúrni, de figyelni, hogy úgy maximum a feléig ( állítólag - rémtörténet rész - ha tovább szúród, megreped. hogy mi, azt ne kérdezzétek, de megreped) Miután ezt megtettem mind a 44 kicsi nyalókacuclimmal (ez is látszik a képen), fogtam, és visszapasszoltam őket a mélyhűtőbe egy öt-tíz percre.

Ezek után pedig a tényleges mártogatósdi következett: Bele a csokiba, aztán pedig abba a színes ilyen szórócukorkába, de ez teljesen elhagyható amúgy, csak én szeretem a színes dolgokat. Beleszúrtam őket a hungarocellbe, és hagytam, hogy éljék az életüket. Nem mondom, itt sem ment minden álomszerűen, néha egymáshoz értek ezek a nyomorékok, nem akartak belemenni a hungarocellbe, nem úgy álltak a díszítőcukrok, ahogy akartam... de ez a legkevesebb. A fehér csokim egy idő után elfogyott, akkor átváltottam az étcsokira, így a végén  két színben pompáztak a nyalókáim, amiket még egy órára visszapakoltam a hűtőbe, utána viszont már fogyasztásra készek voltak, és az egész családom IMÁDJA őket. 

Tudom, hogy kicsit macerásnak hangozhat az elkészítés, de higgyétek el nekem, megéri. Az elkészült nyalókák roppant gusztusosak és isteni finomak is, és biztos, hogy bármilyen rendezvényen hatalmas sikert lehet velük aratni. Én biztosan elkészítem majd még őket, már rengeteg ötletem van. 

A kezdő, az jelen pillanatban én lennék. Életemben összesen ha egy ilyen videót láttam, viszont egyre inkább közeledik az idő, amikor rá kell vennem az angoltanulásra, és úgy éreztem, egy elég erős motiváció lenne, ha ilyen kis fess fiatalemberek juttatnának túl a kezdeti nehézségeken. A twitterem és tumblim tobzódik az ilyen kis önjelölt show-mesterektől, akik a lehető leglehetetlenebb random témában osztják meg véleményüket a világgal, így egyáltalán nem volt  nehéz dolgom kiválasztani három delikvenst. 

Hogy mit tervezek e három szerencsétlennel? Megtudni róluk minél többet, a fantasztikszenzációs videóikon keresztül, ezzel is fejlesztve szégyenletes angoltudásom. Ti meg annyit fogtok az egészből érzékelni, hogy bizonyos időközönként jövök egy ilyen kis poszttal, ahol elmesélem, a két poszt közötti időben mi mindent sikerült kiderítenem, persze az egészet olyan fannisan idiótán. A nulladik rész pedig arról szól, hogy lássátok, mennyire elképzelhetetlenül informálatlan vagyok a témában. Hogy láthassam a fejlődést magamon, ehh. Akkor miket is tudok róluk atm?

Dan Howell

Ha ötszáz gifset nem bukkant fel róla a tumblimom eddig, akkor egy sem. Komolyan, ez a srác mindenhol ott van. Így létezhet az is, hogy életem egyetlen ilyen videóját az ő prezentálásában láttam, ahol az internetes szlenget elemezte egy felettébb lelkes ikerpárral, akikről igen, lesz még szó. Ehh. Amúgy annyit még tudok, hogy brit, mert a BBC-n megy valami műsoruk Phillel ( who the hell is phil?) , amikkel mindig szemezek, amikor a BBC yt csatornáján keresek covereket, de még egyet sem sikerült megnyitnom. Gondolom, ezentúl muszáj lesz :D Jajj szóval csak innen gondolom amúgy, hogy brit. Meg hogy rengetegen odavannak érte, tehát valószínűleg ez velem is így lesz. Majd meglátjuk.

Jack és Finn Harries

Egyértelműen következett az előzőből, hogy az ikreket nem hagyhattam ki a listámból, mert őket legalább már hallottam beszélni, érteni fogom őket, már így elsőre is asdfghjkl kedvenceim, britek (asszem), meg úgy minden. Sőt, valahol egyszer még azt is olvastam, hogy ezt az egész youtuberkedést Jack kezdte, és Finn csak később csatlakozott, úristen, túltengek az információval. Érdekel, mit alkotnak majd, úgyhogy alig várom az ő videóikat is. 

Tyler Oakley

Na hát róla aztán ténylegesen annyi infóm van, hogy Dan és az ikrek elbújhatnának. Csillogok -villogok, mert tudom, hogy Tyler egy amerikai meleg srác. Ahh, borzasztó ez a tájékozottság. Na jó, azért még azt is tudom twitterről, hogy imádja a One Directiont, hogy Harry egyszer retweetelte, és akkor nagyon kellett neki örülni, meg mintha Lady Gagát és Justint is szeretné, de erre már nem mernék megesküdni. Gondolom erre a jövőben mind sor fog kerülni, ha már okosabb leszek. 

Ennyi mára, a közeljövőben pedig kiderül, mi derül ki. Vagyis én mit jegyzek meg az első videók tartalmából. 

Ti hogy álltok a Youtube-os vloggerekkel? Nézitek őket? Vannak kedvenceitek? Volt már bármilyen élményetek az én választottjaimmal? 

Nem, soha nem fogom megunni az ilyen kihívásokat, igen, ez most már biztos. Ezzel az együtteses kihívással meg már régóta szemeztem, plusz ugye annyira hiányoznak a képek a bejegyzésekből, gondoltam itt lenne az ideje egy kis ilyennek is. Nálam a "band" szóba konkrétan minden belefér, de vegyetek mély levegőt, nem lesz minden tele One Directionnel, akármennyire nehéz elhinni. Merném is megcsinálni, élve fejeznétek le, mi?

1. nap: Egy kép a kedvenc együttesedről.

Igen, valójában csak és kizárólag azért álltam ennek a bejegyzésnek neki, hogy ez a négy bolond itt pózolhasson össze meg vissza és ide és oda. Szó se róla, messze a Beatles gyakorolt rám a legnagyobb hatást az elmúlt években, és talán pont abban van a dolog pikantériája, hogy először egyáltalán nem szerettem őket, szépen lassan kellett felfedeznem magamnak a csodát. Azóta viszont... huhúú, ez a négy kis idióta rengeteg mindent jelent nekem.

2. nap: Egy kép a legkevésbé kedvelt együttesedről.

Most komolyan, nem akarom senkinek az érzéseit megbántani, meg nem szoktam általában zenei ízlés alapján ítélkezni, de aki a Children of Distance nevezetű formációt különlegesnek, vagy netán jónak tartja, az így mit is gondol? A szövegeik szerintem bosszantóan közhelyesek, esküszöm, közhelyesebbek mint az én blogbejegyzéseim, ami nagy szó, és áá. Nem is szeretnék rájuk több szót pazarolni, ne sértődjetek meg.

3. nap: Egy kép egy jól kinéző együttesről.

Jó, hát nem azok a tipikus szépfiúk, én tudom, de elég nehéz azért olyan együttest találni, ahol kivétel nélkül minden tag elfogadhatóan jó pasi, és azért ilyen tekintetben a Foster The People nem is áll rosszul. Tudom, hogy nem kérdezte senki, de nem mellesleg imádom is a FTP minden egyes dalát, és nagyon el tudnék menni egy koncertre a közeljövőben.

4. nap: Egy kép a kedvenc gitárosodról.

Esküszöm, én egyszerűen sosem tudom, kik az együttesekben a gitárosok. Mindegy. Mindent elmond a fegyelmetlenségem súlyosságáról, hogy elsőre csak Niall jutott eszembe a One Directionből, igen, na ez a súlyos. Aztán gondoltam, guglizok valami nagy nevet, de inkább erről is majdnem lemondtam, de akkor megláttam Eddie Van Halen nevét, és már tudtam, hogy ő lesz a befutó. Aki olyan fantasztikszenzációt tud alkotni, mint a Jump, az rossz ember nem lehet. Ez a haj meg amúgy is vadító.

5. nap: Egy kép a kedvenc basszusgitárosodról.

Említettem már, hogy Pete Wentz volt életem első celebrity crush-sa? Na, tudom, hogy igen, de olyan mélyen beleszerettem, hogy még azt is megjegyeztem, hogy basszusgitáron játszik. Fejlődök, nem? Szóval ja, Pete olyan kis szexuálisan is nézett ki régen, most meg imádom csak amúgy is, meg mert egy idióta, meg mit tudom én. Nem várhattok el értelmes mondatokat tőlem.

6. nap: Egy kép a kedvenc dobosodról.

Igen, igen, igen, pont úgy vagyok ezzel én is, mint az egyetlen és utánozhatatlan Summer az 500 Nap Nyárból, de most nem azért az egy húszért, de nekem már magáról a dob szóról is mindig Ringo ugrik be, viccet félretéve. Amúgy meg a legjobbak a Ringo interjúk, meg az akcentusa, meg amit leművel A Hard Day's Night-ban is, meg úgy nem tudom. Hogy lehet nem szeretni Ringot?

Úgyis tudom, hogy mindenki arra vár, hogy megtudja, ki a kedvenc énekesem, és igen ez is fog következni, a további huszonakárhánynap választottjaival, ha a továbbra kattintasz. Csak hogy nőhessen a feszültség vagy mi a fene. Nagyon izgi kategóriák vannak még. 

Egy eléggé hektikusan praktikus bejegyzés lesz ez most tulajdonképpen mindenről, ami az elmúlt pár napban eszembe jutott, de nem volt benne annyi szufla, hogy egy egész posztot megtölthessek vele. Nem is tudom, miért cikáznak mostanában ennyit a gondolataim, de semmi mellett nem tudok megmaradni huzamosabb ideig. Borzalmas egy nőszemély lesz belőlem, már most látom.

Kezdjük talán ott, hogy végre-valahára felkerült az új kinézet az oldalra, amivel, annak ellenére, hogy piszok egyszerűnek tűnik ,nagyon sokat dolgoztam, rengeteget tudok szenvedni a mocskos kis html kódokkal, nagyon nem nekem találták ki őket. Mindegy, tegnap éjjel végre sikerült ilyen elfogadható állapotba hoznom az egészet, bár még mindig nem tökéletes, mert a scriptjeimmel sehogy sem boldogulok, így a két kis aprócska oldalt két blogbejegyzésből oldottam meg, ami csak közepesen bénán néz ki, és talán el sem kellett volna árulnom, de most már mindegy :D Nem tudom, sosem tudtam regényeket írni egy-egy designról, ez van most, ezt kell szeretni, aztán egyszer majd ez is eltűnik :D

Aztán kitaláltam azt is, hogy az idei évben hogyan fogom feldíszíteni a falamat a koleszban. Minden évben egy külön kihívás az, hogy hogyan rendezgessem el a különböző képeimet és posztereimet, de idén egy kicsit más irányba viszem el a történeteket, elvégre én is megkomolyodom, vagy mi a fene, meg mégiscsak ez lesz az utolsó évem. (ez még mindig megijeszt, igen). Szóval nagy vagányan arra a döntésre jutottam, hogy mivel a képnyomtatás és a posztervásárlás drága, és amúgy is annyi kedvencem van már mindenféle szinten, hogy el sem férnének a parányi falrészemen, hogy összeírogatok magamnak legalább egy 150-200 nevet, azokat ilyen kb. fél A/4 es papírcsíkokra egyesével felírogatom, mindegyiket más színnel és betűtípussal/mintával, és ezeket fogom feltenni a falra, középen pedig nagy betűkkel, fekete kartonból az lesz kirakva, hogy LIFE RUINERS. Az egészet még feldobhatom ilyen színes fecskékkel vagy csillagokkal, ezt még eldöntöm. Tudom, hogy vizuálisan ezt most nehéz elképzelnetek, a lényeg, hogy én már megálmodtam, és ha elkészül és van rá igény, esetleg képet is hozhatok róla.

Nem szeretnék hozzá külön haul meg hasonló posztot gyártani, mert kevés vagyok én ehhez, de útközben nagy nehezen megszereztem álmaim iskolatáskáját is. Idén szerettem volna visszatérni a hátizsákokhoz, mert a válltáskák teljesen és totálisan tönkretették a gerincemet meg a vállaimat is. Konkrét elképzelésem annyira nem is volt, de amikor megláttam a fekete alapon fehér pöttyös hátizsákot a Pull & Bearben, már tudtam, hogy az enyém lesz, ezért most örülhetek a fejemnek, hogy legalább ennyi megvan az iskolakezdéshez, mert egyébként még semmit nem vásároltam.

Olyan kedves voltam eddig, és ez nem jó, mert ahogy észrevettem, senki sem szeret itt kedves, vidám, elégedett és boldog emberek életével kapcsolatban olvasni, abban már nincs semmi sikk, kell a bunkó lázadó attitűd, különben senki vagy, barátom. Csak hogy egy kicsit belőlem is kijöjjön a bennemragadt mogorvaság, a magyar népnek így anblock megint sikerült felkattintania az agyam, az István, a királynak ( a továbbiakban csak Pityu) kapcsán. Azt eddig is tudtam, hogy mi aztán mindent fantasztikusan kritizálunk, ami elénk kerül, függetlenül attól, hogy van-e közünk hozzá vagy nincs, de hogy ezt még egy színházi előadással kapcsolatban is megtesszük... Én szégyellem magam azon újságírók ( merik még magukat annak nevezni) és kommentelők nevében, akik elfogadhatatlan, alpári stílusban nyilatkoztak az Alföldi-féle Pityuról, és olyan minősíthetetlen kritikákkal illették az előadást, hogy én éreztem rosszul magam helyettük. Azért, mert valamit nem értettünk meg, nem láttunk meg bizonyos gegeket, utalásokat és finom oldalbaszúrásokat, még nem kell egyből trágyát kiáltani egy egyébként meglehetősen egyedülálló és különleges előadásra. Ha engem kérdeztek, ebben az új Pityuban rengeteg fifika volt, és tömérdek olyan plusz poén, amit az eredeti előadás nem tartalmazott ( Az, hogy Gizella először németül szólal meg, például már nagyon erős, ahogy az is, ahogy a három talpnyaló pirosba, fehérbe és zöldbe van öltöztetve), és egy abszolút korrekt feldolgozása az eredeti műnek. Nem értem, miért olyan nehéz felfogni, hogy Alföldi nem is próbált ugyanolyat alkotni, mint anno az eredeti előadás. Mindegy is. Annyit még gyorsban, hogy személy szerint én leszarom, hogy Buci mennyit küzdött éneklés közben, soha egy Koppányt nem láttam még ilyen színészi játékkal és ennyi átéléssel színpadon mint ő, nincs miről beszélni. De ismételten lehet velem értelmesen és kultúráltan vitatkozni, ha valaki tényleges érvekkel alá tudja támasztani, hogy miért is kellene elásnia magát a föld alá szégyenében az egész társaságnak, azt meghallgatom.

Nem teljesen józanodtam ki még ebből az egész Fall Out Boyos mizériából, akárhányszor meghallom valamelyik dalukat, próbálom elhinni, hogy minden, amiről írtam, ténylegesen megtörtént, de úgysem fog sikerülni még egy jó darabig. Amúgy személyemben nem tisztelhetünk ám valami hatalmas koncertrejárót, mert egyszerűen nagyon kevés olyan előadó van, akire pénzt és időt és szívesen áldozok és még a közelemben is koncertezik. Mert hiába hangzik nagyon csábítóan mondjuk egy Arctic Monkeys vagy egy Coldplay koncert, amíg legalább Bécsig nem cipelik el a poszhadt kis feneküket, addig várhatnak csodás személyemre. Ha már így felmerült viszont, eddig a FOB-on kívül az egyetlen nagy koncert, amire eljutottam, az a tavaly októberi Muse volt, na az is egy külön kategóriás élménynek számít nálam. Ilyen kisebb magyar koncertekre meg azért járogattam régebben rendesen, minden 30Y egy külön buli mondjuk, de még azon szerencsések közé tartozom, akik Kispál és a Borz koncerten is kiélhették magukat. A közeljövőben sincs tervben nálam nagyon semmi, ami említést érdemelne, de ha esetleg jövőre valamelyik fesztivál megtisztelne olyan fellépőkkel, akikért még hajlandó is volnék kifizetni a belépőket, na azt megköszönném.

Lassan véget ér a mese mára, legalább is ezen bejegyzés erejéig, mert tervezek még jönni fantasztikusabbnál fantasztikusabb dolgokkal, csak várjátok ki a végét. Véleményeket az új designról, kommenteket minden  poszthoz szívesen  fogadok, meg nem tudom, írjátok meg, mit ettetek ebédre, még az is érdekel. 

Igyekszem addig megemlékezni mindenről, amíg nem vész a feledésbe, viszont figyelembe kell vennetek, hogy a beszámolóm hemzsegni fog a hülyeségektől, mivel a vonaton be-beiktatott tízperces alvószünetektől eltekintve semmit nem aludtam, valamint roppantul elfogult leszek, mivel a rohadt életbe is, nekem a Fall Out Boy volt Az Első Zenekar, arról nem is beszélve, hogy Pete Wentz volt az első sztárszerelmem. Szóval nem tudok tárgyilagos maradni, hiába is próbálnám. 

Magyarul itt jön a fanni-féle fangirl elemekkel tűzdelt beszámoló a Strand Fesztivál hétfői napjáról. 

Kezdjük ott, hogy rettegve indultam el, olvasgatva, hogy vasárnap egyesek hét órán keresztül a bejutásra vártak. Nagyon paranoiás vagyok ilyen szempontból, meg gyűlölök melegben sorban állni, így majdnem elment az egész kedvem az egésztől. Arról meg ne is beszéljünk, hogy hála a fantasztikus tömegközlekedésnek, előbb egészen Kelenföldig fel kellett vonatoznunk, és onnan le Zamárdiig. Uh, az unk ragról (rag? ehhez most életképtelen vagyok) annyit, hogy drága édes és egyetlen kisöcsémet választottam, három nagyon szimpla okból . 1, utálok tömegesen fesztiválozni, vagy bármit csinálni, mert túl sok kompromisszumot kell kötni, és általában én mondok le minden igényemről, mert ilyen kedves vagyok ,szóval forget kategória 2, az öcsémmel roppant módon tudunk alkalmazkodni egymáshoz, meg amúgy is tartozott nekem, mivel én elmentem vele Muse koncertre.  3, fiú, így a jókedvű és bátor fiúkák és férfiak békén hagynak. Visszatérve a vonatúthoz, azért be kell látnom, hogy megvolt a feelingje, egyből ki lehetett szúrni, kivel közös a célunk, és egyébként csak ennek köszönhettük azt is, hogy a bejáratig eltaláltunk .

És itt jött az első igazi nagy meglepetés, sornak ugyanis híre-hamva sem volt ( időpontilag háromnegyed hat körül jártunk), úgyhogy kb. öt perc alatt bejutottunk, és hirtelen azt sem tudtuk, mihez kezdjünk temérdek szabadidőnkkel. Megnéztük a színpadokat, de hát éppen az Anna and the Barbies produkálta ott önmagát, és töredelmesen bevallom, legszívesebben tíz perc után felpofoztam volna a nőt, annyira idegesített. Tudom, hogy biztos nagyon sokan szeretik, de nekem egyszerűen nagyon sok, szóval sokáig nem időztünk ott. Viszont utána jött az Intim Torna Illegál. Na most. Tudom, hogy nagyon sokan azon a véleményen vannak, hogy a magyar zene így rossz, úgy pocsék, de ez meg szerintem oltári nagy baromság. Alapjáraton én egy elég erős és bombabiztos alteres múlttal rendelkezem, még úgy 12-14 éves koromból (amig el nem kezdett a fél osztályom ilyen zenéket hallgatni, engem meg ez idegesített, szóval kicsit abbahagytam), és e múltamnak köszönhetően nagyon sok jó magyar zenét és együttest ismerek, meg néha ráakadok ilyen kincsekre, mint az ITI, akik hát, ha most szabad ilyet mondanom, perpill a kedvenc magyar együttesem, és ha nem tetszik, lehet lyukat vágni a kádba. Nagy nehezen kikönyörögtem öcsémnél, hogy e csodásan varázslatos koncertre ereszkedjünk be a pórnépbe, és vágjunk a sűrűjébe. Mivel Annáék után egy csomóan otthagyták a terepet, sikerült beállnunk úgy kb. a hetedik sorba, teljesen a jobboldali középbe (két részre volt osztva a nézőtér, középen egy ilyen sáv, na és mi így konkrétba a sáv szélén álltunk, magyarul nagyon perfektül lehetett látni mindent. Innen tomboltunk végig az Intim Torna Illegált, ami fergetegesen élvezetes volt....NEKEM. Körülöttünk ugyanis már kb . mindenki FOB-ra foglalta a helyét, és annyira felhúztak, mert képesek voltak faarccal, nulla életkedvvel végigállni első sorból az ITI meg a Subscribe koncertet, és a tényleges rajongók meg így kb. még mögöttünk pár sorból tomboltak, és ááá.. az ilyen emberek annyira szétcsesznek, miért nem lehet legalább egy picit élvezni azt, ami történik? Mindegy, én kiordítottam a torkomat, mivel minden számot kívülről tudtam, és annyira jó érzés volt, mert egy csomó kedvencemet játszották a fiúkák, volt Test vagyok, meg Mit gondol?, ezekre pedig nem is számítottam, meg jajj, Adta alám, és ráadásul az Albérletemmel zártak... A történet pikantériája amúgy, hogy eddig már vagy három győri ITI koncertre akartam eljutni, de mindig külföldön voltam, amikor ők itt koncerteztek, de ez a tegnapi dolog rendesen kárpótolt azért mindenért. 

És itt jött a gyönyörű választás lehetősége: Vagy most még több, mint két óráig nem megyünk sehova, végigálljuk a Subscribe-ot is, és fantasztikus helyünk lesz a Fall Out Boyra, vagy elmegyünk Fish!-re, de akkor hátulról nézzük csak a FOB koncertet. Természetesen az első verzió mellett maradtunk, bár azért ez már egy kicsit neccesebb történet. Amúgy semmi bajom a Subscribe-bal, így koncerten kifejezetten élveztem a zenéjüket, bár így magamtól nem hallgatnék ilyet, de meg kell hagynom, energiában lazán felülmúltak mindenkit az este. Hatalmas volt az őrület, amit élveztem is volna, ha nem kezdett volna el préselődni össze a tömeg, meg ugrott volna nekem valaki félpercenként "milyenjóapogó" alapvelven. Félreértés ne essék, semmi bajom a pogóval, és valószínűleg nem zavart volna, ha magamtól egy Subscribe koncertre megyek, de így, hogy a kis kiharcolt helyemet kellett őrizni, így azért önző módon megint megvertem volna jópár embert. Mindegy, Subscribe mellesleg tényleg eszelős volt, a kis raszta hajú énekes csávesz egyszer így konkrétan fullosan mellettünk/felettünk énekelt, az epic volt, elégedett voltam. 

Amint vége lett a Subscribe-nak, jött a tömegnyomor és a szenvedés. Néha konkrétan azt hittem, nem fogok levegőt kapni, de hát egyszerűen annyira csodálatos helyünk volt, nem hagyhattam magam. Azt a fél órát mondjuk senkinek nem kívánnám, konkrétan olyan volt, mint egy hatalmas szendvicsben, egy csávesz úgy fejbekönyökölt, hogy fullosan bedagadt, levegőt sem kaptam, mindenem fájt, de abszolút megérte, mivel nagyon-nagyon közelről láthattam a fiúkákat, és jajj, a kicsi szívem meghalt. A hangosítás mondjuk eszméletlenül kaksi volt így anblock, Patricket alig lehetett hallani, a dob meg a basszus viszont erős volt, de ez kb. így két másodpercig tudta lefoglalni a gondolataimat, mert utána csak a masszív tombolás meg az éneklés maradt. Először is, a fiúk pontosan olyan tökéletesek, mint amilyenek mindig is voltak az én kis 11-12 éves énem képzeletében. Másodszor, halálos boldogsággal töltött el, hogy Pete végigvigyorogta a koncertet, mert esküszöm előtte végig az járt a fejemben, hogy morcos lesz :D Aztán-aztán... Természetesen koncert közben is ment a lökdösődés ezerrel, így egyszer csak azon kaptam magam, hogy basszus, a negyedik sorban állok kb. Na ott már aztán volt minden, kb. kétpercenként lettek rosszul az emberek, de ami még ennél is jobban irritált, az a pár ember, aki fogalmam sincs, mit várt egy koncerttől. Konkrétan ott nyafferoltak, hogy "jajj, valaki rálépett a lábamra", illetve a "lécci ne lökj meg" és hasonlók. Az ilyenektől tudnék falnak menni, nem is térnék ki erre bővebben. Mindezen kellemtlenségek ellenére amúgy a koncert meg maga volt a fantasztikszenzáció, bár még azt sem igazán fogtam fel, hogy élőben láttam a srácokat. A dallistáról nem is nagyon tudok nyilatkozni, jöttek a nagynál nagyobb kedvenceim, ténylegesen végigordítottam az összes dalt, nem is emlékszem már, mi hogy volt, mert egy ilyen félextázisban töltöttem ezt a szűk másfél órát. Bár feltűnően más volt, mint amiket eddig szoktak játszani, szerintem kicsit azt hitték, mi ilyen kis nyomingerek vagyunk, mert csak a nagyon biztos receptekhez nyúltak. Mármint komolyan, én a Beat it-nél lesokkolódtam, arra nagyon nem számítottam, és úgy örültem neki. Aztán hatalmas kedvencem volt még a Little Less Sixteen Candles, meg az I Slept With Someone In FOB, meg hát persze az új albumos dalok is, és ki nem hagynám a legnagyobb slágereket, a Dance, Dance, na az volt aztán a jajjdehajjcihő. Mit szerettem volna még elmondani? Természetesen volt azért hiányérzetem is, mindent megadnék egy élő Hum Hallelujahért és Where did the party go?-ért, de hát majd legközelebb. Mert, hogy lesz legközelebb, az azért ezer százalék. És ha tehetném, most visszamennék  a 11 éves énemhez, és elmondanám neki, hogy nem kell aggódnia, minden még sokkal szuperebb, mint azt gondolta. 

FOB végére teljesen lefulladtunk, gyorsan feltöltődtünk, közben belehallgattunk a HS7-be (jajj pont a Konyhámban volt Lovasival, az is akkora szerelmem), aztán visszaballagtunk Carbonfoolsra, kicsit hátrébb, de középtájra, hogy mindent lássunk, de ne fullladjunk meg. A Carbonfoolsról annyit, hogy ha valamelyik mai magyar zenekar megérdemelné, hogy világhírű legyen, az szerintem a Carbonfools, egyszerűen mindenük megvan hozzá. Egyedi és minőségi zene, stílusos bandatagok, és szexisten énekes, akinek fantasztikus hangja, táncmozdulatai és karizmája van (Fehér Balázs egy a sok future husbandem közül), plusz egy nagy adag humorérzék és eszméletlen dalszövegek. A koncert az maga inkább ilyen átlagos volt, a közönség és a srácok is elég fáradtnak tűntek, de azért a Birthdayt, a Hideawayt, és a végén a Sunsetet ismételten fullosan élveztem. 

Na most hogy ezek után mi történt? Hatalmas szélvihar volt, ezért tele volt homokkal a szemem, meg úgy mindenem, néztünk Balatont, összefutottam egy rakat ismerőssel, vagyis inkább ők futottak belém, velük jól megbeszéltünk hirtelen mindent, aztán olyan négy körül visszaindultunk a vasúthoz, két pesti lányhoz csapódtunk, velük még bementünk boltba, betankoltunk energiaitalból, és az öt harmincassal már jöttünk is haza, hát a hazaút borzasztóan hosszúnak tűnt, de mindegy is, mert túléltük, most meg így próbálom feldolgozni, mi történt, talán egyszer majd sikerál. 

Már ezer éve terveztem egy ilyen bejegyzést, de most, hogy hazatértem a nagy családi szegedi nyaralásunkról, hatványozottan be kellett látnom, hogy bizony rengeteg idegesítő szokásom, valamint be nem vallott bűnöm van, amit általában nem hangoztatok. Viszont mikor máskor, mint ma este, itt az ideje egy kis gyónásnak is. 

~ Borzalmasak a Facebookos üzenetküldési/olvasási szokásaim. Sokszor vagyok úgy, hogy látom, hogy valakitől üzenetet kaptam, de nem nyitom meg (mert akkor ugye látná, hogy láttam, azt meg nem szeretném), és úgy teszek, mintha napokig nem lennék fb közelben, csak hogy el ne kelljen olvasnom az adott üzenetet,. Az meg a másik, hogy ha évente egyszer chatelek valakivel, rendszeresen  elfelejtek elköszönni, és random félbemarad a beszélgetés. 

~ Elalszom tanórákon. Bár kifejezetten bunkóságnak tartom, és az emberek 99 százaléka nem nézné ki belőlem sem az alapvető jókislány-magatartásom, sem a jegyeim alapján, de rengeteget szoktam aludni a suliban. Hiába akarom, egyszerűen a folytonos fáradtság-unalmas töri/biosz óra kombóból nem tudok győztesen kijönni. 

~ Rengeteg 1D-s fanfictiont olvastam régebben angolul, de nem ilyen ártatlan kis egy lány- valamelyik fiú dolgokat, hanem bele a közepébe, amikor két fiút összepattintottak. Jeez, már most ég az arcom, pedig csak írnom kell róla. De ha már így kibukott, a Zayn-Louis párosítás volt a kedvencem, és a Zayn-Harry párost pedig nem szerettem, egyáltalán nem. 

~ Simán eszek úgy, hogy közben könyv van a kezemben, ezért jópár kezembe kerülő kötet csokifoltos/epres, és hasonló lesz, és a legrosszabb, hogy az esetek többségében nem is érzem miatta magam bűnösnek. 

~ Nem tudok rendet tartani a ruhásszekrényemben. Tulajdonképpen sehol nem tudok rendet tartani, de anyu szerint ez a legrosszabb és legkevésbé nőies tulajdonságom. 

~ Nincs hangom, ennek ellenére rendszeresen éneklek és táncolok (táncolni sem tudok) az utcán, éttermekben, meg úgy konkrétan mindenhol, ahol rámjön. Rosszabb esetben még csettintgetek és tapsolgatok is hozzá.

~ Legtöbbször hülyének tettetem magam, ha valakivel először találkozom, és brutál élvezetes olyan tudattal élni, hogy azt hiszik életképtelen vagy, mikor közben épp az ellenkezője. Jajj és ezt ördögi módon imádom elkövetni, tényleg. 

~ Imádom az  I want it that wayt. bővebb magyarázatot nem hiszem, hogy igényel. 

~ A nagy közönségkedvenc színészekkel kapcsolatban képtelen vagyok fangirl-reakciókkal reagálni, és csak, mint színészt tudom eszméletlenül tisztelni mondjuk Johnny Deppet. És ha már Depp, egyetlen karib tenger filmet nem láttam, de nem is vonzanak.

~ Ha fehér kutyát vagy macskát látok, hajlamos vagyok azt hinni, hogy rasszisták . (well ok, ez igazából Brittany bűnös szenvedélye, de muszáj volt. ) Ha már állatok, így anblock nem szeretem az állatokat, és nem akarom, hogy a közelembe kerüljenek, ezért nem szeretek olyan emberekhez menni, akiknél állatok vannak.

folytatás még jön, addig meg egyezéseket, szörnyű elrettenéseket minden dolgomtól kommentben fogadok (:

Nem hiszek a divatban. De tényleg, a világ egyik legnagyobb őrülete az alapjáén öltözkedni, hogy nagyokosok, meg "jó divatérzékkel rendelkező emberek" miket mondanak, akiknek mellesleg tele az összes bankkártyájuk annyi pénzzel, amennyit én még elképzelni sem tudok, meg úgy egyébként is. Alapjáraton rosszban vagyok a legtöbb üzlettel meg divatházzal, vagy hogy is hívják őket, mert - és most figyelj - nincsenek pálcikalábaim, széles a csípőm, igen, van rajtam husi rendesen, és még magas is vagyok hozzá, azaz vállas is, magyarul annak az esélye, hogy normális ruhadarabokat találjak a méretemben, így egyre inkább közelít a nullához. Néha így meglátok ilyen harminckettes nadrágokat, és realizálom, hogy az nekem maximum a bokámig menne fel... Na az azért nem kellemes érzés. 

Rengetegszer éreztem magam csúnyának, kövérnek és esetlennek csak amiatt, mert nem fértem de ezekbe a cuccokba (a kínaiakról ne is beszéljünk...annak így az xxl-es az s-es méret kb.), és néha tényleg sírhatnékom lett volna, amikor bevittem az elméletileg méretben passzoló nadrágot a próbafülkébe, és hiába húzkodtam hosszú percekig, nem jött fel. Igen, persze legyek egészséges, mozogjak, fogyjak és minden rendben lesz, de drágáim, nem tudom mennyire vagytok biológiában járatosak, hiába fogyok akár húsz kilót is, a csipőcsontom nem lesz keskenyebb. Na mindegy, erről ennyit, az lenne a legkevesebb, hogy az idióta méretezéseken felhúzom magam. 

Ennél sokkal inkább idegesít az, ahogy mindennek megvan a szezonja, és te azt csak akkor kapod meg. Régóta rajongok már a norvégmintáért, és én  minden egyes télen norvégmintás dolgokat kerestem, már legalább hat éve, nem viccelek. Esküszöm, évekig jártam a boltokat, és sehol, de tényleg sehol nem jelentek meg azok a rohadt rénszarvasok (nem rohadtak, immádom őket, teljes szívemből) Erre egyik télen meg, akárhová néztem, RÉNSZARVASOK, RÉNSZARVASOK EVERYWHERE. Hát én úgy kiakadtam, hogy be is mentem a faszántos kis New Yorker, meg H&M ( seriously, mindenki háendemnek ejti, szóval amúgy ez most édzsendem vagy háundem vagy mi? Igen, ennyire tájékozatlan vagyok, válasz jöhet kommentben) meg ilyen jóság-boltokba, és ilyen dacból felvásároltam az egész készletet, ami így amúgy két éven belülre fel is szívódott, elnyelték a jó kis teletömött szekrények minden lányszobában, de én, de én még mindig kitartóan hordom a drágáimat, mert én szeretem a norvégmintát, és nem azért, mert most épp azt lehet kapni itt meg ott. Hanem mert kicseleztem mindenkit, és jól betankoltam, hahh. 

Ennek az irománynak eredetileg amúgy arról kellene szólnia, hogy én milyen ruhákat is hordok előszeretettel, de amint a mellékelt ábrák mutatják, imádok elkalandozni. Szóval aki esetleg ismerne a valós életben (LOL), az tudja, hogy kb. annyira össze-vissza az öltözködésem, mintha Voldemort és Dr. Szöszi próbálnának meg közösen karácsonyfát díszíteni (ezért a hasonlatért legalább valamilyen különdíj járna). Magyarán, sajnos képtelen vagyok órákig a szekrényem előtt áldogálni, pluszmínusz koleszos is vagyok, azaz limitált az, hogy mennyi ruha lehet egyszerre nálam, így azon szerény kisebbséghez tartozom, akik felkapnak majdnem mindent, ami a kezük ügyébe kerül. Egyedül a narancs-piros-rózsaszín-lila gyengepontokra figyelek, ezek azért egyszerre erősek lennének.. De egyébként? Hát, van egy-két ilyen "bandás" pólóm, konkrétan két vagy három Beatleses, meg egy Ramones menő bordó ujjatlanom, ezeket akármeddig elhordanám. Meg imádom a csíkokat, tele vagyok különböző színű és sávvastagságú csíkos pólóval. Ja meg van egy menő Stewies pólóm, amit Angliából hoztam, és akárhányszor felveszem, egy csomó "jéé de menő pólód van!" felkiáltást bezsebelhetek. És imádom a lányos, de nem nőcis egyberuhákat, ebből is van most már tömérdek, azt sem tudom, mikor vegyem fel őket, mert egyébként meg nem vagyok szoknyás-lányos lány, if you know what I mean. Egyszer majd, ha egyetlen elcseszett lelket is érdekel, csinálok róluk menő fotókat, hogy még menőbb divatblogger legyek.Szoknyám meg össz-vissz van kb. három normális, egy norvégmintás, egy türkiz ilyen lengősbengős meg egy sima fekete. Ha szoknya nem is, akkor meg ugye nadrág... Amit elég nehéz találnom az elefántcombjaimra ugyebár. Mindegy, imádom az ilyen színes farmereket, van most egy ilyen drapp barnás, egy indigókék, egy kékeszöld, egy piros, egy bordó... ezeken élek, szó szerint. Vagyis ezekben. Illetve néha megengedek magamnak egy-két szürke vagy sima farmeres napot, de nadrágilag nem vagyok eleresztve. Jajj, még van egy fekete és egy türkiz rövidnadrágom, ezekben vészelem át a negyven fokokat. Mit hagytam még ki? Jajj, a pulcsik... Imádom az ilyen rohadt lezser, össze-vissza lógó kardigánokat, amiket be sem gombolok meg semmi, ilyen batmanként szárnyalok a tömegben. Sálak, azok viszont jöhetnek bármilyen formában, de azokat meg mindig elhagyom. Mondtam, hogy elcseszett az ízlésem... Meg van egy olyan menő egyetemi dzsekim vagy mim, az még a masszív Zayn-korszakom eredménye. Lefordítom nektek: Az átlagosnál is átlagosabb az ízlésem, de legalább az enyém, és nem ilyen kis más nyommancsoké. 

Kiegészítőket meg nem szeretek hordani, általában idegesítenek a nyakláncok és a karköttyők is, a gyűrűt soha fel nem venném, a fülem meg nincs kilyukasztva. Most ilyen menő kis fonott karkötőkkel próbálkozom, hátha azokat megszokom egy idő után. Cipellőkben meg még kaotikusabb az ízlésem, ugyanúgy imádok vans cipőket venni, mint balerinákat, van egy-két magassarkúm is, amit szeretek, meg az elmaradhatatlan tornacipőkből is van pár példány. 

Most persze szörnyülködhettek, de higgyétek el, sokkal jobb nekem így. Párszor így megpróbálom elolvasni, mennyi mindenre figyelnek az emberek öltözködéskor, meg a stílus így meg úgy, meg a mit vásároltam mennyiért, és rövidtávon leszek nagyon-nagyon rosszul és unom halálra magam. Emellett persze nem ítélek el senkit, aki mindig halál jól néz ki, sőt, inkább felnézek rá, de tudjátok, én csak túl lusta vagyok ehhez az állandó tortúrához. Komolyan, el sem tudjátok hinni, mennyi stresszt száműzök így az életemből. 

De! Ti  nehogy ezt tegyétek, maradjatok olyan csodaszépek és stílusosak, mint eddig, biztos kifizetődik, én meg elnyerem majd a büntetésem.

Az a legjobb ebben a tumblr nevű csodaoldalban (amellett persze, hogy az ember lánya szabadon fangirlködhet tulajdonképpen minden és mindenki miatt, és még csak hülyének sem nézik érte), hogy bármikor beleütközhetünk különböző tagekbe, kihívásokba, akármilyen témában. Mivel a blog már össze-visszább nem is lehetne (megszegve ezzel a jó bloggerek kb. minden második szabályát, i feel so badass right now), gondoltam, hozok nektek pár ilyen finomságot is, egy zenés és egy gifes kihívás képében. Állítólag ez alapján úgyis sokkal inkább ki lehet ismerni mindenkit. Ám legyen, áldásom rá. 

Az első, az a már rengeteg helyen látott/ismert, és általam is már legalább kétszer kitöltött életem filmje dolog, azaz lényegileg benyomom a random gombot a zenelejátszómon, és így megtudom, milyen fantasztikus soundtrackje lenne a fannimozinak. Izgi, mi? (tudom, hogy nem. hallgassátok. ne.)

Opening Credits: Fall Out Boy - Dance, Dance

Igazából tökéletesen meg lennék vele elégedve. De ha a videóból indulok ki, én leginkább olyan Patrick féle kis nyomorék lennék  a filmemben, főleg az elején. Ha olyan változásokon át tudnék esni, mint ő így a későbbi életében, na az már lenne valami. Amúgy azért tetszene ez a szám az elején, mert felpörget, és olyan fannis, és mert amúgy is sokat jelent. Megvettem. 

Waking Up: Paramore - That's what you get

Maximum az első két szó jellemezné tökéletesen az ébredésemet, de hát megesik az ilyen, ha az ember elesik. Tudom, hogy a filmekben mindig ilyen abszolút tökéletes az ébredés, de hogy nálam ez egy kétórás procedúra lenne rengeteg nyafogással, na az is százalék. 

Meeting: All Time Low - The Reckless And The Brave

Ha így folytatom, valami menő agyontetovált hapsikát fogok összeszedni, but then again, no, mert ahogy magamat ismerem, valami teljesen lehetetlen-hihetetlen és furcsa emberke lesz majd a nagybetűs, meg az ő betű, meg minden ilyesmi, viszont ezt a dalt meg imádom egyébként, úgyhogy eddig aláírnám a szerződést. 

Falling In Love: A-ha - Take On Me

Végre, a norvégok, végre. Akkor lehet, hogy mégis egy kisvikinget kapok? Szép is lenne. Amúgy dalszövegileg ne menjünk bele, hogy szerencsés-e, hogy ezt dobta ki a telefon, lényeg a lényeg, hogy minden filmbe kell egy kis nosztalgia, erre meg olyan jó színes-szerelmes snitteket lehetne összevágni, hogy mindjárt glitteres szívárványokat hányok. 

Fight Song: The Beatles -  All You Need Is Love

Szeretem az ilyen ironikus betétdal-választásokat, az már ismételten más kérdés, hogy ugyan milyen nagy harci jeleneteket lehet rendezni úgy, hogy közben az egyik kedvenc Beatles dalom szól. Jók leszünk. Erős. 

Breaking up: Bastille - Pompeii

Ez a dal egy kicsit túl jó ahhoz, hogy ilyen szomorú élményeket kössek hozzá, de egye kutya. Aztán a kérdés meg, hogy How am I gonna be an optimist about this, adott.

Life’s Okay: Ramones - Sheena Is a Punk Rocker

Ha egyszer is arra adódna precedens, hogy én holmi írói álnevek mögé bújjak, ezer százalék, hogy a Sheenát választanám. Ennél perfektebb számot egyébként ide még keresni sem lehetne, meg vagyok elégedve. 

Getting Back Together: Glee Cast - Just Can't Get Enough

PERFECT, SIMPLY PERFECT. Minden vágyam, hogy egy fantasztikszenzációs Klaine dalra jöjjünk össze. Amúgy tényleg. Meg tök vicces lenne. Erre is olyan funny snittek létrejöhetnének, jééézus. 

Wedding: Culture Club - Karma Chameleon

Hoppáka, hoppáka. Valószínűleg akkor vagy én viselem a nadrágot a kapcsolatunkban, mert hogy épeszű pasi nem engedné ezt esküvői dalnak, az ezer százalék. Én viszont nagyon jól szórakoznék, mert hát még mindig a világ legviccesebb dalcíméről beszélünk. 

Birth Of Child: Foster The People - Houdini

Igazából erre komolyabb magyarázatot nem is nagyon tudnék kitalálni, hangulatosnak hangulatos lenne, akkor meg miért ne. Bár mondjuk reality showt nem csinálnék a filmből, és alapból a szülést, mint olyat, kihagynám.

Final Battle: The Kooks - Fuck The World Off

Valahogy sosem a harcolós jelentekre érkeznek meg a rockosabb dalok ,így kezdem gyanítani, hogy ilyen sakkvilágbajnokságra készülök, vagy nem is tudom, és mindjárt mattot adnak szegény kicsi, szerencsétlen királyomnak. Ez a szám meg überkirály, ha valaki kérdezte volna.

Death Scene: Queen - Bicycle Race

Szimplán awesome. Nem akarok a halálomra gondolni, úgyhogy ezt tovább nem ragoznám. 

Funeral Song: Intim Torna Illegál - Vágjál Lyukat A Kádba

Megfontolandó ötlet, majd beleírom a végrendeletembe. Nem, amúgy ez a szám kivételesen tényleg tökre passzolna a kis temetésemhez, meg hozzám, az egész lényemhez, szóval még akár valóra is válhat. Aztán majd a többiek lyukakat vágnak helyettem is. 

Ending Credits: Green Day - Basket Case

Hogy mi a van a tovább alatt? Egy fantasztikus gif challenge, a Harry Potterrel kapcsolatos kérdésekkel, élményszámba megy az is. 

avagy miért ne nézzünk ilyen díjátadókat, hacsak nem Darren sexgod Criss az egyik házigazda, és ez az utolsó, hivatalosan is gyerekként átélt nyarunk.

Miközben a Panic! At The Disco új dalát hallgatom ( és megpróbálok nem szétfangirlködni itt mindent), muszáj megemlékeznem életem egyik legfelelőtlenebb és idiótább döntéséről, miszerint tegnap éjjel fogtam magam, és úgy hajnali negyed egytől egészen négyig a Teen Choice Awards nevű szörnyedményt néztem, mondván, most aztán én tényleg nagyon nagyon tini leszek. Ne, ne tegyetek ilyet. Meg se forduljon a fejetekben. Teljesen felesleges. Az a legkevesebb, hogy ma délig aludtam, és amúgy is kb. annyira vagyok használható, mint egy megkövesedett mosogatószivacs, ennél sokkal nagyobb traumát jelentett maga a díjátadó, amit akár simán elkeresztelhettünk volna a "Harry Styles meg a másik négy a One Directionből Show"-ra is. 

Félreértés ne essék, nem a fiúkkal van bajom, nyílt titok, hogy most már több, mint két éve követem az útjukat és szeretem a zenéjüket. Nem folynék bele abba, hogy ez miért, meg hogyan, legyen elég annyi, hogy a mai világban valamiért sokkal nagyobb bátorság kell szerintem ahhoz, hogy ezt felvállaljam mindenki előtt, mint ahhoz, hogy fűnek-fának elbuzizzam őket. És nem, szerintem az sem menő, ha kiírod a bemutatkozásodba, hogy te nem szereted őket, mert ettől sem leszel semmivel több, mint én. Semmivel. Mindegy, ez más lapra tartozik... Szóval hiába lett volna nagy csábítás az is, hogy a One Direction kezdi a showt, meg valószínűleg minden díjukat besöprik majd, eszembe sem jut megnézni a díjátadót, ha tudomásomra nem jut, hogy az egyetlen és utánozhatatlan Darren Criss lesz a műsorvezető (mármint az egyik. A másik Lucy Hale. Aki amúgy nem idegesített, szóval pirospont neki), és ezért is vállalkoztam arra, hogy éjszakázom egy kicsit. 

A vörös, vagy kék szőnyegről, vagyis erről a bevonulós-interjúzós dologról annyit, hogy... ritkaunalmas és semmitmondó egy történet. Odaállítanak két roppantul idegesítő riporterféleséget, akik magukhoz csábítanak különböző hírességeket (akiknek a kilencven százalékát még életemben nem láttam, de ez biztosan az én hibám) egy pár kérdéses interjúra, de nem tartják oda nekik a mikrofont, vagy abszolút hülye kérdéseket tesznek fel, tehát csak arra jó, hogy felforrjon az agyvized. Tudjátok mi mindent tudtam meg ez idő alatt? Hogy a Paramore "rettentően várja" a 1D fellépését ( az egész cucc egyetlen valamirevaló mondata volt, amilyen iróniával ezt ki tudták jelenteni), hogy Hayley valami eszméletlenül nem tetszetős hajat vágatott, hogy mindenki, kivétel nélkül odavan Harry Styles-ért ( friendly reminder, hogy abban a rohadt fiúcsapatban öten vannak. ÖTEN. és nem Harry and the Styles a nevük ), ééés... nagyjából ennyi. Életem egyik legjobban elpazarolt másfél órájának érzem ezt így. 

Na de aztán.. jött maga a díjátadó. Ugye ki mással kezdhetnénk, mint a One Directionnel, jönnek az új dalukkal, és esküszöm nektek, életük egyik leggyengébb előadásán vannak túl, és igen, ebbe beleszámítjuk az X Factoros botrányosan hamis Viva La Vidát. Nagyon erőtlen az egész, a fiúk iszonyat fáradtnak tűnnek, Louis azt sem tudja, hol van, de ez az ottani, kb. tízéves átlagéletkorú közönséget ( és én naivan azt hittem, hogy ez tényleg TINIKRŐL szól), ez persze nem izgatja, sikítoznak-üvöltenek, akkor is, amikor a fiúk elnyerik mind a négy díjukat és gyorsan lekeverednek a színpadról. Utána meg van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Rebel Wilson például az est csillaga, egyrészt egyrózsaszín szörfösruhában veszi át a díját ( meg is jegyzi, hogy ciki lett volna, ha nem nyer), másrészt az eddigi legjobb One Direction oltást követi el, amit sajnos a kisgyerekek nem értenek, és rémülten néznek utána percekig. (One Direction. That's weird, cause that's the name I gave to my asshole... ennyi), aztán természetesen az összes Disney-sztárocskát teletömködik a lehető legnevetségesebb díjakkal, de tényleg, az egyiket sem engedik haza üres kézzel, hánynom kell. Attól is, hogy Miley Cyrus milyen nagyképű, meg attól a random country zenétől is, amit végig kell szenvednünk. Az est a továbbiakban még unalmasabb, vontatottabb és álmosítóbb lesz, egyedül Darren dobja fel az Ian imitációjával, valamint a Glee szereplőgárdája, az élén Lea Michele beszédével, aki két perc alatt annyira meg tud siratni, hogy percekig zsepiért kutatok utána. Erről annyit, hogy CORY. csupa nagybetűkkel. Ezen kívül még egy kisebb hallelujah Ashton Kutchernek, aki kijelenti, hogy "the sexiest thing in the entire world is being really smart", amiért hatalmas köszönet, még akkor is, ha a közönség láthatólag megakadt ott, hogy sexy, mindegy, túltesszük magunkat rajta. Egyedül talán még Bruno Mars ökörködése a kamera előtt, valamint Jim Parsons lénye említésre méltó még, de ezt leszámítva az egész show egy katasztrófa. Unalmas, beledöglök az ötpercenként bevágott reklámokba, idegbajt kapok ezektől az úgynevezett sztárocskáktól, és igenis elhatározom, hogy én emiatt soha az életben nem maradok fenn. 

NE NE NE, TÉNYLEG NE TEGYÉTEK. BORZALOM, és még egy fokkal rosszabb, mint amit úgy alapból egy ilyen díjátadóról elképzelnél. Még Darren seggrázása sem tudja megmenteni, komolyan. Inkább aludjatok éjjel, vagy nézzetek csillagokat, vagy olvassatok, sorozatozzatok, akármit, de TCA-ról mondjatok le. Tanuljatok a hibámból. 

Félreértés ne essék, ez nem egy útleírás lesz, az megtörtént tavaly tavasszal, ha van rá érdeklődés, előkereshetem, de most más okból ültem le a billentyűzethez. 

Tavaly tavasszal egy ilyen jó kis iskolai, nyelvtanfolyamnak álcázott kirándulás alatt röpke egy hetet tölthettem el Nagy-Britannia egyetlen és utánozhatatlan fővárosában, Londonban, és ahogy nosztalgiázós perceimben végigfutottam a tavaly készített képeimet, eszembe jutott, milyen ambivalens érzésekkel hagytam ott a várost, és egész Angliát.

Kezdjük talán ott, hogy mint sok velem nagyjából egyidős fiatalnak, nekem is rettentő magas elvárásaim voltak Londonnal kapcsolatban. Valamiért egész életemben egy misztikumként lebegett felettem ez a város, egy olyan csodaként, ahol legszívesebben az egész fiatalságomat újraélném. Mindig is azzal jöttem már a szüleimnek is, hogy fiatalként, tiniként, vagy akár egyetemistaként, Londonban lehet a legkirályabb lakni és létezni. Meg aztán ott voltak azok a kábítóan gyönyörű nevezetességek, a híres bevásárló utcák, a piros buszok és a metró...Egyszóval, London minden volt, amire egy tizenhat éves lány várhat. Nagyjából úgy is indultam neki ennek az egy hétnek, hogy én itt majd teljesen és totálisan megvalósítom önmagam, elsőre beleszeretek majd a város hangulatába, és már azt tervezgethetem, hogy milyen lesz, amikor majd kiveszem az első saját lakásomat kalandvágyó barátaimmal. Hogy ez történt-e? Igen is, meg nem is. 

Egyrészt, Londonnak megvan a maga hangulata, ezt nem is próbálom tagadni, vagy elvenni tőle. A nevezetességek méltán kapnak annyi figyelmet, amennyit, ráadásul ezeken a helyeken pörög is az élet rendesen, a bevásárlás egyszerűen isteni időtöltés, ha van pénzed és időd is ( nekünk ez utóbbi rendesen hiányzott, de mint már írtam, ez egy másik történet. ), a nagy szupermarketek egyszerűen lenyűgöztek, a tejesdobozaikkal az élen, és igen, abszolút  élhető és élvezhető városnak tűnt, már ezalatt az egy hét alatt is. De hogy teljes lett volna szerelem? Ezt azért nem állítanám. 

Talán annak is volt köszönhető az a kicsi ellenállás, ami bennem maradt, hogy nem szokásos, hotelbanlakós-idegenvezetőveljárkálós tavaszoláson vehettem részt, hanem, mint minden jólnevelt nyelvtanuló csoportot, minket is négyesével különböző családokhoz pakoltak be. Így meg persze lehetőségünk volt arra is, hogy egy kicsit az árnyoldalába is beleszagoljunk a dolgoknak, az órákon át tartó dugókban visszakívánjuk magunkat az M0-s körgyűrűre, vágyakozunk a jó kis világvégétől két méterre eldugott C&A meg Takko boltokba, amikor látjuk, hogy a kilométeres sorban esélytelen, hogy bármit is felpróbáljunk a Primarkban, amikor fél órája szórakozunk az önkiszolgáló pénztárral, de újabb és újabb problémákba ütközünk, így szégyenszemre átvonulunk a bosszúsan néző pakisztáni ( vagy valami olyasmi) pénztáros nénihez... Amikor a családnál minden egyes reggel kukoricapelyhet eszünk tejjel és cukorral, és a hét elején még nyugodtan locsoljuk az 1-2 százalékos félpintes dobozból a tejet, de hét végén nem hiszünk a szemünknek, hogy egy tej 4 százalékos is lehet, és máris jobban megfontoljuk, mennyi is az annyi. Apróságok persze, és talán nem is a legjobb példákkal jöttem, de a lényeg, hogy egészen furcsa volt beleszagolni a turistáktól viszonylag jól elszigetelt külvárosi világba ( kb. egy órányira voltunk a város belsejétől), ahol azért nem fenékig tejföl az élet. Magyarul: Londonban ugyanolyan mindennapi problémákkal lehet találkozni, mint itthon. Valamiért amikor külföldi életről ábrándozunk, hajlamosok vagyunk ezt elfelejteni. 

Ez persze korántsem lett volna elég, hogy eltántorítson a céljaimtól, és nem, még az sem zavart meg, hogy minden egyes nap halálosan átázott a cipőm, és agyonáztam az esőben, mert ezt valahogy Londonhoz értettem, sőt, sokkal inkább magaménak éreztem a várost ezeken a zivataros napokon. A legrosszabb viszont az volt, hogy egyszerűen képtelen voltam átlátni a várost, és azt, hogy éppen hol vagyok. Van egy ilyen érdekes radartulajdonságom, hogy ha nagyvárosba kerülök, és esetleg még a kezembe keveredik egy térkép is, viszonylag jól elkormányzom magam a belvárosban, legyen szó akár Bécsről, Berlinről, Münchenről, Koppenhágáról, Oslóról, valahogy sikerül mindig jó helyen kikötnöm. Eddigi életemben két kivétellel találkoztam, ez pedig drága és egyetlen fővárosunk Budapest és London. Pedig valószínűleg a brit főváros is teljesen logikus, csak az én agyam nem passzol hozzá. Olyan szőkének éreztem magam, hogy azt nehéz elmesélni is. Amikor már arra számítottam, hogy valami bal oldalt tűnik majd fel, kiderült, hogy végig jobbra kellett volna nézni. Majdnem elvesztem a St. James Parkban, és ha rajtam múlik, eltűntem volna valahol a Szent Pál Katedrális környékén is (Csak a Starbucksok jelentették a biztos pontot. Hihetetlen). Annyira mérges voltam magamra, az egésznek olyan hangulata volt, mintha nem találnám azt a bizonyos kémiát London és köztem. Van ennek egyáltalán valami értelme? Valószínűleg nincs. Talán így próbálom meg leplezni a még magamnak sem bevallott szörnyű igazságot, hogy London nem varázsolt el annyira, mint gondoltam volna. 

Még mindig egy csodás városnak gondolom, ami tele van tömérdeknyi lehetőséggel, hogy tökéletes életet biztosítson, de ha most választanom kellene, valamiért nem Londonba költöznék. 

Valamiért sikerült mostanában bevonzanom az időutazást, amellett, hogy végre nekiálltam a Doctor Who című csodasorozat végignézésének, a napokban végeztem ki a Vissza a jövőbe filmtrilógiát illetve olvastam el Az időutazó felesége című könyvet, így teljesen időutazás-lázban élek, ami leginkább abban mutatkozott meg, hogy megpróbáltam magamban összegyűjteni, hogy ha én választhatnék, hova tennék hosszabb-rövidebb kitérőket a múltban. Szóval, biztonsági öveket becsatolni, történelemkönyvek, itt jövök. 

• 1964. Valahol Nagy-Britanniában. 

Nem akarok hazudni, a leginkább azért utaznék vissza az egyébként is varázslatos hatvanas évekbe, hogy egy rövid, de annál velősebb bepillantást nyerhessek a Beatles uralta zenei világra. Egyszerűen rengeteg mindent odaadnék azért, hogy lássam a fiatal, rajongók által körülzsongott Johnt, Pault, George-ot és Ringot, és talán, ha a sors is kegyes lenne hozzám, még egy koncertre is besurranhatnék. Na, az maga lenne a mennyország, hatvanas kiadásban. Jajj, és ha már itt tartunk, azért a Stones első albumát is megszerezném, csodás relikvia lenne. 

• 1910. Budapest

Ha már a zene ennyire meghatározza a választásomat, azért nem feledkezek meg az irodalomról sem. Elsőre talán meghökkentőnek is tűnhetne, hogy magyar helyszínt választottam, de a dátumokban és századokban nálam sokkal jobban képben lévők már rátapinthattak, hogy 1910-ben már javában dübörgött a Nyugat, és a pesit kávéházakban és fürdőkben még akár arra is lehetőségem lett volna, hogy összefussak Adyval, végignézzem, ahogy Krúdy magába lapátolja azt a rengeteg finomabbnál finomabb ételt, vagy, ami még ennél is csábítóbb, valahol elkaphattam volna egy-két mondatra Kosztolányit. Nagyon megnézném az ekkori Pestet, úgy egyébként is. 

• 1871. Franciaország

Le sem tagadhatnám, hogy leginkább a művészet és a kultúra az, ami a múltban érdekel, és amit szeretnék az ottani valójában látni. Hogy mi történik az  70-es években? Az impresszionizmus, az történik. Mindig is vonzott ez a korszak, és a legcsodásabb az lenne, hogy 71-ben még Monet is csak 31 éves, épp, hogy első sikerein és problémáin túljutott. Párizs akármikor gyönyörű, és nagyon szívesen elidőznék a Szajna partján is egy rövid időre. De a legtöbb időmet biztosan azzal tölteném, hogy random festők után kutatnék, akármerre járok. 

• 1925. Az amerikai álom vagy valahol Európában

Tulajdonképpen bármelyik megoldás megfelel igényeimnek, a lényeg, hogy belecsöppenhessek egy kicsit a mostanábann méltán oly népszerű dzsezzkorszakba, belepillanthassak abba a fényűzésbe és pompába, és egy kicsit úgy járhassak, mint Owen Wilson az Éjfélkor Párizsban-ban, azaz random bekerülhessek a legnagyobbak közé, együtt iszogathassak Hemingway-jel, Fitzgeralddal, meg persze Dalíval és Picassoval is. Mennyei lenne, de tényleg. 

• 1881. Budapest

Nem értek a fizikához, és soha nem is szerettem, és az egyetlen ember, aki megragadt bennem az elmúlt négy évben, az Nikola Tesla volt, aki valami elképesztő koponya lehetett, és 1881-ben történetesen pont Magyarországon volt. Kaptam volna az alkalmon, és megkértem volna, hogy magyarázza el nekem a dolgokat, és még az is megeshetett volna, hogy utána igazi fizikazseni legyek. Meg ha már így 81, akkor a Telefonközpont átadóján is ott lettem volna, mint büszke magyar. 

• 1986. Európa

Egyszerűen odavagyok a nyolcvanas évek mainstream zenéiért, így konkrétan akárhol is lyukadnék ki, az lenne az első, hogy megrohamoznék egy szórakozóhelyet, és addig buliznék a karma chameleonra és társaira, amíg halálosan el nem fáradok. Ráadásul a nyolcvanas években már a szüleim is élnek, és épp az egyetemi éveiket tapossák, szóval lehet, hogy ha csak egy gyors pillantás erejére is, de rájuk is ránéznék, biztos, ami biztos.

• i.e. 490, Görögország

Pusztuljon a férgese, én akkor is imádom az ókori görögöket, és nagy kalandvágyásomban elutaznék szépen a marathoni csata évébe, hogy lássak egy kis ősrégi csihi-puhit. Meg ha már ott vagyok, akkor természetesen alaposan körülnéznék, mert el nem tudom képzelni, hogy ennyire régen már volt élet és kultúra, és minden ilyesmi, szóval ez valami csoda lehet. Amellett meg ellátogatnék egy-két isten templomjába is, mert egyszerűen imádom az ókori görögök vallási kultúráját. 

Valószínűleg még rengeteg hely és ember lenne a múltban, akit szívesen meglátogatnék, vegyétek ezeket inkább ilyen első ötleteknek. Jó kérdés persze az is, hogy mi a helyzet a jövőnkkel, megnézném-e, mi történik majd velünk 30, 50, 100 év múlva... Nem garantálom viszont, hogy erre most egyértelmű választ tudnék adni. Majd még gondolkodom rajta és...az idő eldönti, akármennyire klisés is ezt most idebiggyeszteni. 

001. Ama felettébb különös megállapításra jutottam, hogy a manapság a kereskedelmi tévék által előszeretettel sugárzott, amatőr "színészekkel" telepakolt "valóságos történeteket" elmesélő egyórás műsornak nevezett trágyadombok konkrétan még  a maunika shownál is értéktelenebbek, mivel mauninál legalább tényleg igaz cuccokról volt szó, míg ezek a borzalmak... hát ezekre a színészi játékokra meg sztorikra már nincs is szó. 

002. Mivel egy nagyon boldog július kellős közepén ért el hozzám Cory halálának a híre, eddig megpróbáltam fel sem fogni, mi történt, viszont az utóbbi pár napban ténylegesen eljutott a tudatomig, hogy a legújabb rajongásig szeretett sorozatom egyik főszereplője meghalt, így teljesen összetört és tönkretett a hír. Tegnapi "na nézzünk meg egy random glee részt" epizódja alatt az éjszakámnak pont arra a részre esett a választásom, amikor az öngyilkosság van a középpontban, és igen, a párnámban zokogtam utána vagy húsz percig. Sajnálom.

003. Nem tudom, egyesek hogy képesek egy az egyben megenni a túrórudikat, anélkül, hogy előbb leennék a csokimázt. Most komolyan nehéz elhinnem, hogy én vagyok az egyetlen, aki az előbb leírt módon fogyaszt szinte minden rudolfot. Jó, nem mondom, a különböző ízesítésekkel néha meggyűlik a bajom, meg ha sokan vannak körülöttem, megpróbálom a lehető legdiszkrétebben végigvinni a műveletet (ami nem szokott sikerülni), de azért tényleg. Sokkal viccesebb így. 

004. Megszereztem végre a törpojácás dominót a tescoból. Igen, tizenhét évesen nincs rosszabb dolgom, mint törpös dominókat gyűjteni. És igen, külön célom volt az, hogy Törpojáca meglegyen, mert ő a legnagyobb arcocska az egész történetben, mert haláli jó neve van, és mert drágalátos öcsémmel csak GayTörpinek hívjuk már nem is tudom mióta. 

005. Megjöttek a Strandra a jegyeink. Fall Out Boy, Intim Torna Illegál, Subscribe, Carbonfools. Finom lesz. 

006. Öcsémről jut eszembe, múltkor realizáltam, hogy belsőleg milyen kis álompasi lett a gyerekből, és hogy azért ez nagyrészt az én nevelésemen is múlt. Na most, öcsém falja a könyveket, nagyon sokat olvas, most például épp a Gatsbyt (igeen, 15 éves), de amúgy ténylegesen mindent a kezébe vesz, ami értékes. Aztán,v zeneileg sokkal előrehaladottabban és normálisabban viselkedik, mint én. Szülinapjára mondjuk az alexandrás Nirvana könyvet vettem meg neki, de amúgy így ezen a vonalon mozogva a Musetól a Green Dayen át az Arctic Monkeysig csak jó zenéket hallgat. Jó neki. Ja meg emellett csak nagyon ritkán vitatkozunk, mert ő ilyen kis türelmes, viszont hatalmas beszólásai vannak és nagyon jól tud oltani szinte mindent, ami mainstream. Szóval kész főnyeremény, jelentkezni érte nálam lehet :D

007. Mostanában eljárok úszni, na nem ilyen uszodába, már csak az kellene, nem, itt a falu végétől még jó messze van egy elveszett kis Duna-ág, ahol ismerőseinknek van egy vízparti telke, ahol konkrétan senki sincs, na és ott tökéletes  úszkálni, mert tuti, hogy senkivel sem találkozom, nem találja senki viccesnek a gyökér úszási technikámat (nem tudok ám rendesen úszni, csak így rúgkapálok), és csend van és nyugalom. Csak a bicikliút oda-vissza.... Na az nem kellene, mert megbolondulok ebben az időben egyébként is. 

008. Ma sikerült kipakolnom a tábori bőröndömből, ahol két hete voltam. Megesik az ilyen, na. Viszont annyi vicces és értelmezhetetlen dolgot találtam, hogy ismételten rá kellett jönnöm, nem vagyok normális. 

Sokat gondolkodtam azon, milyen sorozatba is kezdhetnék. Az új blog, új remények címszó alatt végre sikerült arra az elhatározásra jutnom, hogy igenis bevezetek úgymond "állandó rovatokat". Eddig féltem belevágni az ilyenekbe, mert az egyik legrosszabb tulajdonságom, hogy képtelen vagyok bármit is befejezni, és megragadok valahol még a félúttól is kilométerekre. Mindezek ellenére nagy okosan kitaláltam magamnak az egyetlen témát, amiről minden valószínűség szerint bármelyik uborkaszezonban írni tudok majd: SAJÁT MAGAMAT. Igen, tudom, nevetségesen hangzik, de ténylegesen ez az egyetlen téma, ami viszonylag állandó az életemben. Aztán itt van mellette az is, hogy engem mindig rohadtul érdekeltek mások kedvencei, így aztán gondoltam, nem lehetek egyedül ezzel a szenvedélyeimmel, és különböző kategóriákban a legnagyobb kedvenceimet fogom összegyűjtögetni. 

Jostein Gaarder: Egyszerre vagyok mérges és tökéletesen elégedett, hogy életem írójának még magyar wikipédia oldala sincs. Meglepetések nincsenek, Jostein Gaarder norvég, és igen, erőteljesen hozzájárult a skandináv kultúra iránti vonzódásomhoz. Amennyire felkapottak most a skandináv krimik, annyira érdemelné meg Gaarder is, hogy a filozófiai és ifjúsági regényeit egyre többen és többen olvassák. Sajnos manapság az embereknek a filozófiai regényekről mindig a szörnyűségesen klisés és közhelyes Coelho jut eszükbe, pedig vannak itt olyan elrejtett tehetségek, mint amilyen Gaarder is. Temérdekszer az egekig magasztaltam már A narancsos lányt, így most a többi regényét említeném meg röviden. A kártya titka például nálam történet-szinten magasan veri az Alice csodaországbant, A történetárus elgondolkodtat, a Sofie világa pedig még engem is rávett arra, hogy érdeklődjek a töri és a filozófia iránt. Nem mellesleg pedig Gaardernek olyan idézeteket köszönhetünk, mint: 

( Olyan nemzedékhez tartozunk, amely csak úgy dobálózik a szavakkal. Több kultúrát termelünk, mint amit meg tudunk emészteni )

( Amikor a „mi” névmást használjuk, olyan cselekvésekről beszélünk, amelyek mögött két ember összetett lényének közös akarata rejlik. A legtöbb nyelvben külön névmás van erre. Azt hiszem, ez rendkívül fontos. Varázslatos dolgok történnek, ha két ember egyszerre így kezd gondolkodni. „Vacsorát főzünk.” „Bontsunk ki egy üveg bort?” „Menjünk aludni.” stb. Különös. Mindenesetre más, mintha azt kellene mondanunk, hogy: „Most már menj haza, mert fáradt vagyok.”)

Daniel Keyes: Ha Gaarder a norvég kultúra iránti vonzódásomat segítette, akkor Keyes viszont abban segített sokat, hogy ennyire érdeklődjek a pszichológia és az emberek iránt. Először természetesen a Virágot Algernonnak került a kezembe, valamikor 12-13 éves koromban, és teljesen elvarázsolt, így aztán utána már nagyon gyorsan rákaptam Az ötödik Sally-re, és a Billy Milliganről szóló könyveire is. A legzseniálisabb talán az Keyes írásaiban, hogy teljesen közel tudja hozzánk hozni a különböző mentális problémákkal küzdő embereket, és hihetetlen, ahogy belelát és átélis mondjuk Sally életét és történetét. Engem speciel minden regénye teljesen lenyűgözött, és ha tehetitek, ha mást nem is, a Virágot Algernonnak-ot és Az ötödik Sally-t olvassátok el egyszer. 

Robert Merle: Bár a legtöbbször a Mesterségem a halál kapcsán hallhattuk és hallhatjuk Merle nevét, nekem mégsem ez volt a legmélyebb benyomásom, ha a francia íróról beszélünk. És nem is az Állati elmék, pedig először az került a kezembe, és ahhoz képest, hogy mennyire nem érdekelnek alapjáraton az állatok, egész jól elszórakoztam vele. De akkor mi volt az, amiért Merle felkerült a listámra? A Madrapur miatt. Egyszerűen fantasztikus a történet, a karakterek, az egész lélektana a sztorinak, és nem is értem, hogy-hogy nem kapott legalább akkora figyelmet, mint az előbb említett két könyv. Ó, és természetesen az egész Francia História a bakancslistámon van, bár valószínűnek tartom, hogy soha nem fogom végigrágni magam rajta. 

Agatha Christie: Mániákusan rajongtam egy időben a krimikért, és még mindig megmozgatja a fantáziámat minden ilyen film és sorozat, de a könyveknél egyértelműen Agatha Christie A KRIMI, és erről nem is nagyon nyitnék vitát. Egyszerűen zseniális, amit ez a nőszemély véghezvitt, a mai napig emlékszem arra a katartikus pillanatra, amikor tizenegy-két évesen a Gyilkosság Mezopotámiában utolsó oldalaihoz értem. Azóta persze rengeteg új kedvencem is akadt, messze vitt mindent a Tíz kicsi néger, de ugyanúgy említést érdemel a Nyílt kártyákkal, az Öt kismalac, a Nyaraló gyilkosok, vagy épp az ABC gyilkosságok és a Gyilkosság az Orient Expresszen. 

Anthony Burgess: Nincs lista britek nélkül ugyebár, és különben is , teljesen lehetetlen lenne Burgess nélkül hagyni ezt az egyet is. Igen, a Gépnarancs volt az első könyv, amit tőle olvastam, de már ezzel az eggyel is olyan szinten lenyűgözött, hogy az első olvasás után egyből nekivágtam még egyszer. A Gépnarancs egyszerűen fantasztikus és rohadtul elgondolkodtató, ugye kicsi drúgjaim, de Burgess is sokkal több, mint ez az egy könyv. Ott van például az Egy tenyér, ha csattan, ami számomra szintén hatalmas élmény volt, de a Beteg a doktor is megérne egy misét. És még mennyi mennyi történetét nem olvastam... 

Jane Austen: Egy kicsit engedjétek meg, hogy a lányos-romantikus énemnek is hódolhassak. Soha, senki nem tudott még nekem olyan tisztán gyönyörű és romantikus történetet mutatni, mint a Büszkeség és Balítélet. Tudom, hogy sok embernek ez csak egy nyálas lányregény, de számomra ennél sokkal többről van szó. Egyrészt imádom Lizzy karakterét, másrészt pedig mutassatok nekem egy olyan embert, mint Mr. Darcy, és fejet hajtok előttetek. Austen persze az Értelem és Érzelemben, A klastrom titkában vagy épp a Mansfield-parkban (ahoj FANNY, jó a neved) is elvarázsolt, úgyhogy mindenképp kibérelte megának ezt a helyet. 

George Orwell: Orwell bácsiról meg biztosan az 1984 az első, ami beugrik, és egyáltalán nem érdemtelenül, mivel az 1984 nekem is az egyik legmeghatározóbb olvasmányom volt eddigi életemben. Ami viszont legalább ekkora figyelmet érdemel, és ami az első Orwell-könyvem volt, az az Állatfarm, ami sajnos ma ugyanúgy aktuális lehet, mint amikor Orwell megírta azt. Engem nagyon érdekel még egyébként a Légszomj és Csavargóként Párizsban, Londonban is, ezek is listások természetesen.

J.K. Rowling: Ne is reménykedjetek abban, hogy Rowling lemarad a listáról. Elvégre sok-sok társammal együtt én is a Harry Potteren nőttem fel, és áldom a könyvtárosnőt, aki anno odaadta a kezembe az első kötetet. Szóval a Harry Potter minden, ami a gyerek- és tinédzserkorom, az Átmeneti üresedés pedig szintén egy fantasztikus könyv a maga módján, Rowling pedig Rowling, tovább nem is ragoznám a témát. 

A lista természetesen nem minden és nem teljes, csak próbáltam olyan írókat válogatni, akiknek már több írásával is találkoztam, mivel nem érezném túlzottan megalapozottnak, hogy úgy idepakoljam az egyébként szeretett.-imádott Salingert vagy Fitzgeraldot, úgy, hogy egyelőre még csak a Zabhegyezőt valamint A nagy Gatsbyt olvastam. De ugyanebből a megfontolásból nem került még ide Bulgakov és Thomas Mann. Nektek kik az abszolút favoritok, ha olvasásról van szó?

Függök a tehetségkutatóktól. Egészen komolyan. Teljesen mindegy, hogy épp kik keserítik meg az életemet szombat esténként, én figyelek rájuk. Nemcsak itthon (sőt, itthon a legkevesebbet), hanem a szigetországban (egészen más élmény), sőt, a drága videómegosztónak köszönhetően nem egyszer rábukkanok európai, ausztrál és amerikai tehetségekre is. Nem mennék most abba bele, miért is éri meg nekem, hogy ilyenekre pazarolom a drága időmet, sokkal inkább arra koncentrálok, mi mindent éltem én meg ebben a pár évben. Higgyétek el, rengeteg ténylegesen nagy tehetséggel és érdekes emberrel "találkoztam",de sajnos nem volt mindig rózsás a helyzet, és nem is az előadók, hanem a dalok miatt. Egyszerűen van pár olyan szám, amit én szimplán betiltanék tehetségkutatós környezetben, mindegyiket más indokkal. Ezekből próbáltam szemezgetni nektek, a lista nem teljes, ha bármi kimaradt volna, írjátok meg kommentben (: 

John Lennon: Imagine

Vannak olyan dalok, amikhez szerintem alapjáraton teljesen felesleges bármilyen formában hozzányúlni, mert úgy tökéletesek, ahogy vannak, na az Imagine pont ezek közé tartozik. Ehhez képest, határokon innen és túl szinte minden évben úgy érzi valaki, hogy neki feltétlenül fel kell nőnie ehhez a dalhoz, megpróbálja átalakítani, meg a "sajátjára formálni", de a végeredményt az én gyomrom az esetek 90-95 százalékában képtelen befogadni. Teljesen mindegy, hogy a lépcsőn üldögélő Cher Lloyd verzióját, az idegesítő arcú amerikai csodakislány, Carly Rose komolykodását, a legújabb brit X második helyezettjének, Jahmene Douglas-nek a furcsa hangjait vagy a megasztáros Burgess Benji előadását hallgatjuk, érezni lehet, hogy valami nincs rendben. 

Rihanna: Only Girl

Én személy szerint egyetlen Rihanna dalt sem engednék énekelni, mert mindenki előszeretettel választja a barbadosi lány dalait, aztán a legtöbb esetben is maximum egy közepes feldolgozást kapunk, de az Only Girl az kifejezetten idegesít, mert szerintem alapjáraton a lehetetlent súrolja az, hogy tökéletesen tisztán el lehessen énekelni, lévén a refrént fejhangon végigordítani többször... nem kis munka. Tehát igazából belevágni is felesleges lenne, ennek ellenére itt is nagyon sok bátor vállalkozónk maradt... Talán említenem sem kell, hogy az összes közül a leghíresebb a One Direction verziója, ami nálam elsőre fullosan kiverte a biztosítékot. De próbálkoztak Rihannával a dán X-ben is, Line változata még talán a legjobb az összes közül. Az olaszok sem maradhatnak ki, Marina konkrétan még a produkciója felépítését és díszletét is az előtte egy évvel ezelőtt fellépő Rihannától szedte. 

Nina Simone: Feeling Good

Nem mondanám, hogy kifejezetten kedvencem lenne a dal, de sikerült az elmúlt időben kívülről megtanulnom, mivel mindenki, aki az első háromban szeretne végezni, előbb-utóbb előhúzta a nadrágzsebéből Nina Simone dalát. Általában ráadásul nagyon színvonalasak is ezek az előadások, de amikor nem tudsz úgy végignézni egy tehetségkutató évadot, hogy ne jönne elő a Feeling Good, akkor azért azt mondod, hogy oké, elég volt. Pedig születtek itt nagy dolgok, elég az American Idolos Adam Lambertre gondolni, vagy épp az amerikai X első nyertesére, Melaniere. De ugyanúgy hozzányúlt a dalhoz a friss brit X Factor győztes James Arthur, a 2010-es évad második helyezettje, Rebecca Ferguson, a csodagyerekek pedig előszeretettel választották válogató-dalnak a Feeling Good-ot, elég a Britain's Got Talent-es Ronan Parke, vagy a már emlegetett amerikai Carly Rose első bemutatkozására gondolnunk. Aztán, hogy teljes legyen a kép, az ausztrálok talán leghíresebb X-ese, Reece Mastin, sőt Stacey Solomon is megtette a maga körét, utóbbi ráadásul Bubléval énekelhette duettben a dalt. Kicsit bőven elég, nem?

Eric Carmen: All by myself

Alapjáraton nem vagyok kibékülve a balladákkal, és általában ezek azok a dalok, amiken elalszom egy-egy unalmasabb adás alatt. De hogy az All by myself-hez miért nyúlnak ennyire szívesen az emberek, azt nem tudtam megfejteni. Szerintem halálosan unalmas egy dal, és persze, el lehet nagyon szépen énekelni, de közben megalszik a tej az ember szájában. A legkarakteresebb előadás itt természetesen az első nagy X Factor sztárhoz, Leona Lewis-hoz tartozik, de az érdekesség kedvéért itt van még az amerikai CeCe Frey, a furcsa és megmagyarázhatatlan módon dobogóra kerülő brit Christopher, a még mindig ausztrál Reece Mastin, illetve az ezer éve megasztáros Bálint Ádám verziója is.

Nirvana: Smells Like Teen Spirit

Mielőtt felvonnátok a szemöldökötöket, hogy "létezik olyan idióta, aki ezt a dalt énekli egy tehetségkutatóban?", elmondanám, hogy igen, létezik, sőt, a világ több pontjáról is választották már ezt a dalt, mint lehetőséget. Mondanom sem kell, hogy a legtöbb változat csúfos bukásra ítéltetett már az első pillanatoktól. Csak erős idegzetűeknek ajánlom például ezt a görög, indonéz, valamint amerikai verziót. És sajnos az én egyik nagy kedvencem, a norvég Jenny Langlo is beválasztott ezzel a dallal, hiába formálta a sajátjára, nekem azért még mindig egy kicsit gyenge volt.  

Quimby: Most múlik pontosan

Hogy egy kis magyar vonatkozása is legyen a dolognak. Soha, semmi nem esett olyan rosszul a pici lelkemnek, mint amikor Janicsák Veca elénekelte a Most múlik pontosant, és mindenki az egekig marasztalta az egyébként toálisan félreértelmezett és érzelmileg/értelmileg brutálisan gyenguska előadását. Erre még mindig nagyon haragszom, és ha még egyszer valaki arra vetemedne, hogy ilyen csodadalokat ront el brutálisan, hát akkor nagyon ki fogok akadni. Ja, hogy Pál Dénes már meg is tette a Voice-ban. Hoppácska. 

Candy Station: You got the love

Ez is ilyen nyerő szisztémának tűnhet, hiszen több X Factor nyertes is választotta már a Candy Station dalt, amit a legtöbben a Florence and the machine feldolgozásában ismerünk. Viszont nem egyszerű választás, és még a legjobbaknak is könnyen beletörhet a bicskájuk. Szerintem viszonylag nehéz visszahozni az eredeti dal hangulatát és szépségeit, viszont átdolgozni sem egyszerű, ezért is kerülhetett a listámra. De, ha már a nyertesekről beszélünk, meg kell említeni a One Direction előtt végzett Matt Cardle verzióját, valamint a tavalyi brit nyertes lánycsapat, a Little Mix próbálkozását is ( itt említeném meg, hogy igen, mindenkinek akadhatnak nehézségei a dallal, tényleg). Aztán az idei brit kiscsillag, Ella Henderson változata nekem az egyik legnagyobb kedvencem, de a britek táborában többen is kipróbálhatták magukat a dalban, mint Jade Richards vagy Amelia Lily. És azt említettem már, hogy a kedvenc dán tehetségkutatósomnak, Ida-nak is megvan a saját You got the love-ja? 

Bármilyen dal Adele-től

Egyszerűen nem hagyhattam ki a listámról, de nem is mertem tőle egy számot kiemelni, mivel konkrétan boldog-boldogtalan minden Adele dalba belefog, amit meglát maga előtt. Nem is tudom felfogni, miért és hogyan, de valahogy ténylegesen mindenki úgy érzi, hogy nem múlhat el adás Adele nélkül. Ha a magyar viszonyokat nézzük, elég a szörnyű X Faktor válogatókra gondolnunk, vagy amikor az a mitugrász kiscsaj, azt hiszem, verának hívták, tönkrevágta az egyik Adele számot. Egyedül az ének iskolájás kis szandiban volt spiritusz meg tehetség ahhoz, hogy komolyan odategye a Skyfallt. De nem kell aggódni, külföldön is egymást érik az Adele-dalok minden egyes válogatáson és döntőn. Szerintem meg negyedennyi is elég lenne. Szerintem.

Adott a kérdés: Mit hagytam ki?